A múlt hét a kibaszottul végtelen fáradtság jegyében telt el, hétfőn úgy indultam neki a koncertnek, hogy azt sem tudtam már, hol vagyok, egy ponton visszamentem az irodába, hogy kinyomtassam a jegyem, egy ponton a Robot pincerendszerének legtávolabbi pontján álltam, és a kimerültségtől módosult tudatállapotban röhögtem rajta, milyen végtelenül creepy ez a hely így, hogy hallótávolságon belül sincs rajtam kívül senki más. Aztán kifelé menet belebotlottam Mickbe, akinek nagyon fájt a torka, ezért mézes whiskyt ivott, és nem tűnt sokkal kipihentebbnek, mint amilyennek én éreztem magam. A koncert ettől még zseniális volt, tényleg, csak azért nem mondom, hogy minden napra Antimatter koncertet, mert néha aludni is kell.
Ezzel persze várnom kellett péntek estig, akkor aztán begyűrtem a párnába tíz órát, és egész ritkán ébredtem fel arra, hogy valamim fáj (kivételesen a kezem és a nyakam, nem pedig a gyomrom, a térdem, a derekam, a fülem vagy a bokám, mint máskor) vagy hogy már megint miket álmodok. Utána gyorsan elszórtam egy fél napot arra, hogy rosszul beforgatott rajzokat próbáljak helyrehozni ahelyett, hogy inkább jól beforgatnám őket, majd késve megérkeztem írni a wrimókkal, és írtam egy teljes jelenetet, ami úgy rossz, ahogy van. De nem baj, utána elmentem koncertekre, azt legalább nem ronthattam el, jó is volt az egész.
Aztán vasárnap éjjel kitört rajtam a vattaagyú takonykór, a Sólstafír kénytelen lesz óvó tekintetem nélkül koncertezni, én pedig a fele fizetésemet NeoCitranba fektethetem. Arról nem is szólva, hogy ma mennyire mérhetetlenül bambán néztem magam elé munka címén... hát, őszintén, tartok tőle, a kétszer tíz másodperc felvillanással nem ellensúlyoztam a fennmaradó nyolc óra agyhalált.
