A végtelenül csúnya, kopott és szürke cipősdobozra emlékeztető átmeneti iroda nagyon igyekszik ám, hogy legyen benne is valami szerethető és mágikusan realista. Talán a tárgyalók üvegfalának az illesztésénél, talán valamelyik ablaknál egyfolytában szivárványokat dob hol ide, hol oda. Szürkébb és szögletesebb és ormótlanabb nem is lehetne ez a nagy, üres tér, mégis ő a szivárványok háza, éles kis csíkokban, az északi fényre emlékeztető, elkent pászmákban ragyognak a színek a cipőnkön, a combunkon, a vállunkon, a szemünkben, és ettől sajnos semmivel sem elviselhetőbb az egész nyomorúság.
Mert nyomorúság ez, buborékfóliába csomagolt tartalék monitorokkal, meztelencsiga-barna térelválasztó papírfallal, a következő költözésig az asztalok alatt, között heverő kartondobozokkal. Meg a gondolataimmal, amik kezdenek egyre jobban zavarni,
miért vannak benne a fejemben ezek a hülyeségek, szedje ki őket innen valaki és ássa el a kert végében, de már. A fülemmel, hogy kinek a hangját keresi, követi, miért, és milyen irgalmatlanul nehéz végigülni úgy nyolc órát, hogy ennyi mindenre figyelni kell... akkor is, ha kifejezetten nem akarok.
Közben újra meghallgatom a
Le Seigneur des Anneaux-t, mindjárt megint leérnek Moriába. Másodszorra sokkal többet értek belőle. Ez továbbra sem jelenti, hogy fejlődnék, a héten többször is telefonált a hátam mögött franciául az egyik svájci kolléga, és nem mondanám, hogy tudtam követni, mit beszél -
nyilván csak azért, mert kevés ősi tünde fegyverről, buckamanóról és hófödte hegycsúcsról volt szó. És rajzolok is a villamoson, többnyire elégedetlen vagyok az eredménnyel, de nem baj, addig fogom vázlattól újrakezdeni az összes nyomorult képet, amíg jó nem lesz.
Nem teszem túl magasra a lécet, erre mondom azt, hogy jó.
