Ez a valóság, emlékeztetem magam, ez a valóságnak az a része, amire a könyvek és a filmek felkészítenek, ha szerencsés huszonegyedik századiként magadtól nem lenne meg a tapasztalatod, mit csinálj, amikor búcsúzni kell... amikor van lehetőség búcsúzni, és mit mondhatsz? Semmit, igazából semmit. Bosszantó lény az ember, olyan könnyű fájdalmat okozni egy meggondolatlan szóval is, és aztán olyan teljes képtelenség akár csak tompítani a félelmet pusztán szavakkal. Nincs lezárás a búcsúban sem, nincs vége, az ember szíve nem érti azt a szót, hogy vége, nincsenek befejezett pillanatok, csak eltépett szálak, a mozdulat, amit csak akkor érthetsz integetésnek, ha tudod, mi az, a megfakult képek, amiknek többé senki sem tudja már a színét.
Mostantól senkinek sem vagyok az unokája.
