A sok nyavalygás hátterében az áll, hogy (mint kiderült) (és már attól húsz évvel öregebbnek érzem magam, hogy ezt leírom), epeköveim vannak, többen is, szép nagyok. Ettől az idő egyre nagyobb részében úgy érzem magam, mint akinek valaki a gyomrában térdel, és néha rugózik egy sort a miheztartás végett. Máskor csak fáj, mert miért ne. Áprilisban műtik, a tendenciák alapján addigra már nagyon-nagyon utálni fogok mindent, és az eddiginél is kialvatlanabb leszek.
Elkezdtem rajzolni munkába jövet a villamoson, ha van ülőhely. Egyrészt utálom, hogy ennyire sokáig tart beérni az irodába, másrészt rajzolni a villamoson? Pont a fonódón, aminek híresen ráz az északi szakasza? Nem mondanám, hogy sikerágazat, de közben végighallgattam egy újabb francia hangoskönyvet, ráadásul a felét nem is olvastam előtte! Igaz, nem mindig tudom követni, például ahányszor részeg oroszok törik Szibériában remetéskedő hősünkre az ajtót, elvesztem kicsit a fonalat. De tavasszal kapott két kutyát, hogy ha felébrednek a medvék, ne egyék meg, szóval a legfontosabb eseményekkel tisztában vagyok.
