Fel is buszoztam, ki is értem a lámpafényről, át az első kis csatornán, ki az első mezőcskére, minden csodálatos ezüstfényben ragyogott, álomszerűen gyönyörű volt. Aztán elindultam lefelé, majd valami morranást hallottam a mező széléről, és megindult a sötétség egy nagyjából derékig érő darabja felfelé. Megijedtem, hogy kóbor kutya, és szétszaggat, de inkább átcsörtetett a bozótba, és úgy fújtatott közben, mint egy bálna. Szép óvatosan elkezdtem hátrálni az út felé, mert attól, hogy elsőre nem akart megenni, még nem voltam benne biztos, hogy nekem felnőtt vaddisznókkal kéne birkóznom hétköznap esténként, akárhogy süt is a hold.
Nagyon-nagyon szomorú voltam és kicsit dühös, mert teliholdat akartam, igazi, színtelen holdfényt, és csak pár percet kaptam belőle. Jó, nem evett meg a Sátán kutyája, és nem gázolt le egy vaddisznó, de akkor is. Hol fogok én ezentúl teliholdat nézni?
Amúgy pedig: kicsit sűrű lett ez a csomó.
