mondj csütörtököt

Sikerült beszkennelnem pár képet, úgyhogy kicsit átalakítottam a tulipános verset is, amit hazafelé írtam, a repülőn, folyamatos tüsszögés közben. Így már sokkal inkább úgy néz ki, mint a DM-ben kapható képeslapok. Nem emlékszem rá, hogy ez cél volt-e, de eredménynek megteszi.

Szóval ilyenek voltak azok a híres ír tulipánok, bár mikor a két egymásba borult kollégát láttam, már egy árva filmkockám sem volt, ezért csak a költészet halhatatlan eszközeivel próbálhattam meg láttatni e csodás képet. Vagy valami. Hééé, én bölcsész vagyok, nekem szabad képet halmoznom, zavarnom és megszemélyesítenem!

Szabálytalan fordításban a következőről van szó; azaz az eredeti, magyar változat - némi barackpálinka és a hideg ír alkony ihlető erejével... A Szent Patrik parkban fáradt, részeg tulipánok dőlnek egy öreg fa tövébe, a hetyke rózsaszín könnyedén egy zilált, dús szirmú fehér kehlyébe hajtja most is kacéran felkontyolt fejét, és az úgy öleli át, úgy támasztja lágyan súlyát, mintha egy illat lennének, egy virág.

Aztán a szótagszám és a rím kedvéért még jött pár igazán ínyenc képtorlódás, szinte már a gusztustalanságig fokozva a jelzőhalmozást.

Mára aszondta a mandalanaptáram, hogy a legmélyebb igazságomból fogok kommunikálni, ez nem tudom, mit jelent, de tegnap nem reflektáltam az általam imádott dolgokra (még a Leafblade fórumra is csak annyit írtam, hogy nincs tévém; fontos információ, ugye? A teljes világgal meg kellett osztanom), tegnapelőtt pedig nem éreztem a szeretet gyógyító erejét, úgyhogy lehet, hogy a mandalanaptár néha mégis téved. Bár máskor meg igaza van. Ilyen ez...

És éhes vagyok. Mindig.

Mondjuk nem csoda: ma paradicsomos káposzta volt ebédre, nem valami ínyenc mód elkészítve, és a felét otthagytam. Végtére is nyúl vagyok, nem kecske, hogy félteni kelljen tőlem a káposztát, különösen az ilyen agyoncukrozott, kicsit már gumiállagú változatot - de azért éhesnek lenne akkor sem az igazi.

És a freemail sem működik. És az ősbelterj chat sem. És akkor hogyan kommunikáljak én a legmélyebb igazságomból? Hol? És kivel? Azt hiszem, kénytelen leszek személyes közlésbe fojtani a legmélyebb igazságomat... Jaj azoknak, akikkel ma találkozom! És igen... Ma találkozom többekkel is... (rosszindulatú makogással balra el)

(hiszti)

Még mindig köhögök, még mindig taknyos vagyok, és ettől egyre idegesebb. Semmi kedvem semmihez, mostanában úgyis mindig mindent csak elrontok, emberekkel nem vagyok sem elég őszinte, sem elég kedves, nem tudok nemet mondani, nem akarok igent, az egyiket nem illik, a másikat már nem tudom hazudni sem, és elegem van.

És ilyenkor rágom az ujjam, már csupa seb, lassan kifogyok a ragtapaszból is, le kellene szoknom arról, hogy ha bármi bajom van, az ujjamat rágcsálom.

Most kellene egy pohár portóival ágyba borulni, de nem lehet azt sem, mert még az aktuális Jordannek sem értem a végére, és Mat-bloody-Cauthon hiába a leges-legkedvencebb Jordan szereplőm, hét egybefüggő szerzői ív (kb. 140 oldal) belőle is sok. Akkor is, ha a nagyján már átrágtam magam. Akkor is.

Ezt itt még Dublinban rajzoltam, második reggel, mikor már tudtam, hogy kész, vége, megtört a varázs, ami idáig repített, és soha többé nem tér vissza. Nem tudtam aludni, már fél hatkor felébredtem, rajzoltam, Pál első levelét olvastam a korinthusbeliekhez, integettem hajnalban tovább osonó, ismeretlen szobatársunknak, és igyekeztem elfogadni, hogy nem a Sors volt kegyetlen, hanem ismét és újfent tudatlan, ártatlan önzésből hagytak cserben. Hogy még haragudni se tudjak érte. Ezek nem racionális dolgok. Én sem értem, honnan tudtam, hogy ha első este elmegyünk sörözni, akkor van esély, hogy kinyíljunk mindannyian (mint a tulipánok, ha már úgyis tulipán-mániás vagyok), ahogy azt is tudtam, hogy ha ott elakadunk, akkor jó néhány dolognak örökre vége lesz. Próbáltam elmagyarázni Asztrogótnak, könyörögtem, kérleltem, de nem, nem, az öntudatlan iszonyodás az emberi társaságtól már úgy beleégett, hogy remegett, fázott, és meg sem próbált erőt venni magán (gondolom, azt hitte, megpróbált, bár például makacsul és határozottan elutasította, hogy - nem azért, mert hisz benne, hanem azért, mert megkérem rá - két percig ismételgesse magában, hogy "valójában semmi bajom, jól vagyok, csak megijedtem, de most már minden rendben", mert ezek a mantrák bizony akkor is sokszor segítenek, ha az ember nem hisz bennük), én pedig tudtam, hogy most ez az a helyzet, amikor nélküle nem mehetek, ő pedig nem, nem, és nem jön el velem. És nem magyarázhattam el neki, hogy miért, mert ezek nem racionális dolgok, és ha az nem elég, hogy könyörgök  és kérem   akkor miért számítana bármiféle magyarázat?

Szóval hasaltam az ágyon, zenét hallgattam, rajzoltam, aztán a rajz mellé szépen odamásoltam nagyapám kedvenc bibliai passzusainak egyikét, hogy--- Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy, de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint való bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás. De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre, most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. (1 Kor. 13)   És úgy éreztem, hogy bennem még az a nyavalyás szeretet is csak rész szerint lehet meg, ha nem képes mindent eltűrni, de keresi a maga hasznát, lépten-nyomon elfogy, és bizony még haragra is gerjed.

És olyan kibaszottul kurvára fáj.

(Úgyhogy ezek után elkezdtem olvasgatni egy pár éve fordított női könyvecskét, és rögtön jobb kedvem lett.)

következő rész útibeszámoló (és a vége)

Tehát Nne és a két magyar kávézott, majd netezett, majd hazament aludni pár órát, de aztán inkább forró levest evett az alagsori konyhában. Utána pedig nekivágott a dublini éjszakának, és el is jutott egy kocsmába, ahol óriási tömeg toporgott igazi ír zenére. Még Finnegan's Wake is volt, bár tartok tőle, nem a James Joyce féle értelmezésben. Viszont megtudtuk, hogy aki a refrénnél rosszkor tapsol, annak bizony le kell adnia a melltartóját a zenészeknél; még szerencse, hogy mindkét kezünk tele volt sörrel, és ha akartunk volna, sem tudunk tapsolni. Terveink szerint ezúttal is tovább mentünk volna táncolni, mint tettem volt azt mindenféle írekkel és angolokkal és görögökkel és aki még ott volt előző este, de persze ebből végül annyi lett, hogy eltámolyogtunk a legközelebbi kávézóig, és ott quesadillas-ba és nachos-ba fektettük megmaradt fityingjeinket.

Vasárnap reggel ritka rút idő volt, elindultunk felderíteni a buszpályaudvart, aztán kávézás közben úgy döntöttem, hogy ha már erre jártam, kell valami autentikus ír rockzenét is szereznem, és megkérdeztem, mit hallgatunk, mert az épp pont tetszett is (egyébként kerestem magamnak Pete Courtney-t égen és földön, de azt hiszem, egyszer kénytelen leszek megrendelni az Internetről, ha már anélkül nem élhetek). Aztán olyat, amit épp és ott hallgattunk, hoztam is magamnak (The Frames: Dance the Devil). Azóta ugyan rájöttem, hogy igazából autentikus ír metálzenét is jó lenne szereznem, mert valami elemi vadságnak ellensúlyoznia kellene már azt az egészségtelenül sok Paul Wellert, James Bluntot és Radioheadet, ami mostanában a lemezeskosárkámba kéredzkedett. Ezúton fel is kérném minden ismerősömet, hogy ha netán akad, juttasson legalább kölcsönbe Primordialt, elvégre az ír, metálzene, és szép kelta motívumokat rajzol mindig mindenhova. Legfeljebb majd megijedek tőle.

Szóval vasárnap délben már nem lehetett tovább halasztani, hogy Nne elutazzon Belfastba, és ennek nem örültünk ám. Már csak azért sem, mert Nne ritka aranyos lány. És azért sem, mert jól kiegyensúlyozta a társaságot, és kicsit elfedte a tagadhatatlan, de szépen agyonhallgatott törést Asztrogót és köztem (nem hinném, hogy bármelyikünket is okolni kellene érte, néha az emberek megváltoznak, és néha megesik, hogy egy sor változás után már nem alkamasak többé a szoros együttműködésre; mint például egymás elemi figyelembevétele).

Mindenesetre miután Nne-t feltettük a távolsági buszra, elindultunk, hogy a folyót követve leérünk a tengerhez, bár én gyanítottam, hogy a tenger helyett csak egy baromi nagy és randa kikötőhöz jutunk, olyat pedig láttam Aberdeenben, és semmi szépet nem találtam benne. Persze a negyedik híd után meguntuk és visszafordultunk, az eső is esett, és ráadásul szembejött velünk a Nagy Éhínség áldozatainak emlékére állított szoborcsoport, amiről egyszerre mondtuk, hogy csak álmomban soha meg ne lássam őket. Kiemelkedő művészi teljesítmény: olyan rohadt nyomasztó, hogy olyat én még nem nagyon láttam. De egy éhínségben mi lenne olyan marha derűs?

Visszafelé bementünk megnézni a Book of Kells-t és egyéb VII.-IX. századi könyvecskéket. Elképesztő, döbbenetes, csodás, satöbbi, satöbbi, mi a fenét mondjon egy hol középkorral, hol írekkel, hol középkori írekkel foglalkozó angol szakos bölcsész a Book of Kells-re? Hogy a szívem közepén egy nagy, díszesen illusztrált Book of Kells lap van? Vagy hogy lehet, hogy mégis inkább a Lindisfarne Gospels egyik szőnyeg-oldala? (Alapvetően Lindisfarne Gospels párti lennék, de ez a kiállítás azért megingatott.)

Ha már úgyis arra jártunk, benéztünk a Temple Bar-ba (ott hagytam a szívem valamikor péntek este, egyenletesen felkenve a kockakőre), hogy kipróbáljuk a cidert. Asztrogót még sosem hallott róla, pedig az angolok kérem szépen híresen ezt az almabort isszák. És micsoda szégyen, hogy még sosem kóstoltam olyat; most persze jól bepótoltam, miközben egy fürtös ír egy szál akusztikus gitáron inkább lelkesen, semmint tökéletesen Nirvana, Pink Floyd, Counting Crows és Oasis átdolgozásokkal szórakoztatta az egybegyűlteket.

Még mindig igen korán volt, mikor visszaértünk a szállásra, de arra a naiv kérdésre, hogy mit csinálunk ma este, azt a választ kaptam, hogy de mi aznap már halálra buliztuk magunkat, úgyhogy alszunk. Én esküszöm, nem tudtam, hogy egy pohár almabor késő délutáni elfogyasztása fékeveszett partizásnak minősül, de úgy döntöttem, hogy akkor viszont képeslapokat írunk és postázunk, ha esik, ha szakad. Akkor is. Majd erősödő megfázásomra tekintettel magamhoz vettem a maradék vilmoskörtét, és folyamatos gyógykezelés közepette vágtam neki a szakadó esőnek.

A főposta szokás szerint igen romantikus érzelmeket váltott ki belőlem, akkor is, ha naponta ötször elmentünk előtte. De akkor is, épp idén kilencven éve, hogy ott patak vér folyt, sőt, még azt a sikátort is láttam, ahol Pearse végül megadta magát (ki volt rá írva, nem hozott tudásból kerestem meg), és még ott voltunk Dulbinban, mikor szerencsétlen húsvéti felkelők kivégzésének kilencvenedik évfordulójáról megemlékeztek. Azzal együtt, hogy én megértem ám az angolokat, hogy úgy odacsaptak, mikor a világháború közepén egyszer csak a hátországban lázadni kezdtek a forrófejű írek; azzal együtt... Azzal együtt igaza van Yeats-nek; a terrible beauty is born és én ott sétáltam megkövült bölcsője körül.

Másnap reggel még csuromvizes volt a cipőnk, mikor elindultunk, hogy de most már aztán tényleg felkutatjuk a tengert! Idővel sikerült is olyan helyi buszjáratot keríteni, ami helyi buszjegyáron kivitt minket az Ír-tenger partjára. Kagylót szedtünk a fövenyen, aztán kiderült, hogy ahol elképzeléseink szerint a partnak egyenesen kellett volna tovább futnia, ott inkább vetett egy 180 fokos fordulót, és elsőrangú mocsárba, valamint a környék egyik legnagyobb golfpályájába torkollott. Ha egy derék golfozó nem visz be minket a legközelebbi faluba, ma is a mimózabokrok és a vadkacsák között bolyonganánk (mert ott a mimóza sűrű erdőben nő és illatozik).

Este sétáltunk egy O'Connell Street - Temple Bar - Liffey part kört, aztán megpróbáltunk kávézni valahol, de csak egy üzletközpont aljába beszuszakolt, agyonüvegezett, álmexikói éttermet találtunk, ahol kicsit becsaptak minket, de a pincér legalább nagyon szórakoztató volt, és derék kung fu Mesterünkre emlékeztetett (mi van vajon vele? megszületett már a gyermek? és fiú vagy lány? nem tudni; Mester elutazott Spanyolhonba, és azóta semmi hír), már attól eltekintve, hogy Mesterünkről el nem tudom képzelni, hogy valaha bárkit szándékosan becsapott volna.

Utolsó nap kibuszoztunk egy környékbeli kastélyhoz, és sétáltunk a parkban; gyönyörű volt, szürke, zöld, és vizes, mint az idő. Visszafelé eltévedtünk, de ezúttal épp csak egy cseppet (az első templomtorony láttán már tudtam, merre kell keresni a buszmegállót - toronyiránt; és tényleg a templom tövében leltünk rá), és nemsokára már az alagsori konyha melegében szürcsölhettük a zacskós levest.

Asztrogót fáradt volt, és az utolsó este nem akart már kimozdulni. Én épp csak addig vártam, amíg elállt az eső, aztán mentem; ültem a Christ Church tövében a késő délutáni napfényben, legyalogoltam a St Patrick's oldalába, hogy megnézzem a tulipánjaimat, és szigorúan gyógyászati célokból kortyolgattam a barackpálinkával hígitott barackteát. Már a főpostához tett esti zarándoklat után rájöttem, hogy a túlélés záloga a pálinka, és ugyan onnantól kezdve csínján bántam vele (utálok hullámzó fürdőben zuhanyozni; a hullámfürdő oké, de a hullámzó???), azt a rohadt hideget nem bírtam volna ki másképp. Nyolc fok, pokoli szél, eső, és a tetejébe egy átkozottul más temperamentumú útitárs; a barackpálinka fűtött, festett, világított, és még a kedvemet is szinten tartotta.

A szívemet melengető barackpálinka olyannyira jó hangulatba ringatott, hogy mindkét katedrális tövében írtam egy-egy csapnivalóan rossz verset, és ettől átéreztem, hogy igen, a kelta költői szellem engem is megérintett, és ez bizony így helyes, a közhelyeknek megfeleltem, a dolgomat jól végeztem, majd ha megtanultam valami hangszeren játszani, visszamegyek, és dalt is szerzek a kelta napnyugtáról. Bár ezek szerint nem épp az orgona-tanfolyamra lenne érdemes befizetnem, mert azt marha körülményes lesz feltolni a Christ Church alá.

Átkavarogtam a Liffey bal partjára, leültem, majd pakisztáni bevándorolókkal társalogtam, aranyosak voltak, az egyikük ott helyben közölte, hogy velem akarja leélni az életét. Cinikus vén ribanc vagyok, mert egyből tudtam, hogy nem földöntúli szépségem szédítette meg ennyire, hanem a tarsolyomban lapuló EU-állampolgárság, de európai szemmel nézve is olyan szép férfi volt, hogy arra az egy estére még így is hízelgett ez az odaadó vonzalom.

Utolsó délelőtt még sétáltunk egyet a városban, aztán a reptér felé dugóba kerültünk, és az utolsók közt jelentkeztünk a gépre. Külön is ültettek minket. Volt benne valami jelképes. Én a gépről még láttam a partot, ahol két nappal előtte eltévedtünk, a mellettem ülő megkérdezte, hogy Írországban sikerült-e ilyen förtelmesen megfáznom (felszállás közben úgy éreztem magam, mint akinek két teljes csomag robbanócukrot nyomtak fel az orrába), alvás helyett angol nyelvű szonettet írtam a kedvenc tulipánjaimról, aztán már itthon is voltunk. A metró gázolt és csak a Deákig járt, a hatvanas busz dugóba került, azt hittem, már sosem érek haza, és még fordítanom kellene és aztán munka, és aztán fordítanom kellene és aztán munka...

És szép lassan visszaereszkedtek rám a hétköznapok.

Ezzel pedig útibeszámolóm végére értem, aki átrágta magát, annak minden elismerésem, aki nem, az se bánja; menjen el maga is Dublinba, majd meglátja, milyen - ígérem, máshogy, máshol, és más fog történni vele.

back in the USSR

Nem, nem a választások eredményére akartam célozni. Nem politizálok. Csak ritkán.

Egyébként nem is árt, hogy hazajöttem, legalább kigyógyulhatok a megfázásból.

És most...

Először is nagy-nagy köszönet és puszi a családomnak és a barátaimnak, akik nélkül tényleg, de tényleg sosem jutottunk volna el Írországba, például mert repjegyet és szállást sem tudtunk volna foglalni. Hála és köszönet. És mélységes meghajlás. Cserébe nem találok ki senkinek nagyon béna álneveket.

Nem hoztunk senkinek semmit, whiskey-t meg különösen nem, mert nem értek az ír whiskey-khez, és nyilván a leggyengébbet emeltem volna le a polcról (és különben is, minden pénzt magunkra költöttünk, önző dögök vagyunk, igen).

Dublin drága város.

De szép.

Akkor most összefüggéstelen és ömlesztett élménybeszámoló, ta-damm, azaz mi a fenét csináltunk és nem csináltunk, láttunk és nem láttunk?

Szóval késő este volt, mikor megérkeztünk Dublin repterére, ahol pillanatokon belül megtaláltuk a megfelelő buszt, de csak apróval lehetett volna buszjegyet váltani, és az nem volt, úgyhogy az első járat jól ott is hagyott, a másodikra pedig várni kellett. Várakozás közben megkóstoltuk az előrelátóan nagyobb mennyiségben csomagolt vilmoskörte pálinkát, mert hideg volt, és mert miért ne. De nem ennek köszönhető, hogy mikor végre beértünk a városközpontba, fél órán át kerengtünk csomagostul-mindenestül, mire megtaláltuk a buszmegállótól túlzó becslésekkel is alig három perc sétára levő hostelt. De addigra már mindenünk fájt. Egyedül voltunk a tízágyas szobában, senkit sem zavart hát, hogy éjfél után estünk csak be, és víg csörömpöléssel, no meg erőteljes vállfájással feküdtünk le aludni.

Az első reggeli felséges volt. Már eleve a tény, hogy tényleg adtak reggelit a szálláshoz, és micsoda fantasztikus müzlijük volt! És forró kávé! Narancslé! Lekváros pirítós! Reggeli után megpróbáltuk megkeresni a város legközpontibb központját, kiváló érzékkel elindultunk a második legrosszabb irányba, de egy folyó azért mégiscsak elég jelentős, és idővel sikerült rálelnük a Liffey-re is.

A Christ Church onnan már gyerekjáték volt, majd később felderítettünk egy másik középkori katedrálist is, Szent Patrikét, ahol azonnal és gyógyíthatatlanul beleszerettem a parkba és a tulipánokba. Le is fényképeztem vagy ezret, de hagyományos masina, stb, még idő, mire előhívják a képeket.

A hostelbe visszatérvén már az utcán felfigyeltem a bőrönddel ácsorgó, lelkesen telefonáló, virágmintás nadrágos hölgyre, akiről nem egész tíz perc múlva kiderült, hogy ő az új szobatársunk. Nne Finnországból érkezett, és rögtön velünk uzsonnázott, és minthogy ő is épp velünk egyidős, és kamaszkorában ő is volt gót és metálos, és különben is, finn-magyar rokonság meg miegymás, szóval remekül összebarátkoztunk vele.

Később Asztrogót és jómagam elindultunk gótmetálkodni, és nekem azért egy kicsit megemelkedett a szemöldököm, mikor megláttam a tüllbe-tollba csavart tizenkét éves ír röfiket (olyan piszék voltak, hogy nem csoda, hogy náluk más konnektorszabványt használnak, különben mindenki folyton a másik orrába dugná a drótokat) (tudom, bunkó vagyok) de persze mi is azért pont erre a hétre időzítettük az utazást, hogy ha úgy jön ki, megnézzük az Anathema + HIM turnét (én az egyiket, Asztrogót a másikat). Erről eddig azért nem írtam, mert egészen az utolsó pillanatig, azaz aznap délután 1 óráig (helyi idő szerint) úgy tűnt, hogy marhára nem úgy jön ki. De aztán mégis.

Megjegyzem, az Ambassadornál én nyomasztóbb helyet még életemben nem láttam, folyamatos fejfájással, légszomjjal és hullámokban rám törő pánikkal küzdöttem, szerintem ezért nem tetszett még az új szám sem, és aztán a HIM fellépése alatt meg végképp nem tudtam magammal mit kezdeni. Utána... no, erről nehéz lenne emberi terjedelemben és érthetően, továbbá civilizáltan írnom, úgyhogy csak annyit, hogy utána hazamentünk aludni. Pedig ki a fene akar hazamenni, ha akár sörözhetne is (a megfejtést a szerkesztőségbe kérem)?

Másnap a finnugor trió megnézte Dubliniát és a Christ Church-ot egy kombijeggyel, majd a St Patrick's tövében aludt a napfényben. Este újabb légszomjas gótikum, és utána... némi nyűglődés és hisztéria után Asztrogót elment haza aludni, én pedig a frissen megismert Dr Strangelight és szíve hölgye, valamint fél Dublin társaságában a Temple Barban kötöttem ki. Nélkülük sosem tudtam volna meg, hogy ez ennyire jó hely - de ez ennyire jó hely, sőt, még annál is jobb. És a doktorúrék elmondhatatlanul rendesek.

A Budweiser pedig jó sör, mert nem lettem tőle másnapos.

Szombaton rossz idő volt, így a tervezett városnézés egy kávézóban ért véget, ahol békákról és hercegekről beszélgettünk Nne-el.

A többit a következő részben.

eekezetlenuel

Mert miert is lenne magyar ekezet egy ir netcafeban? Ugye?

Nagyon keves elozetes elkepzelessel indultam neki Dublinnak, de egyelore meg arra a nagyon kevesre sem hasonlit cseppet sem - de nagyon erdekes es jo az egesz.

Nem akarok reszletes beszamolot irni, mert a tobbiek mar vegeztek a netezessel, es csak ram varnak, es egyaltalan nem is tudnam meg ezt a ket-harom napot sem osszefoglalni, de rengeteg minden szines es erdekes es jo dolog tortent, lehet, hogy nem csak kilenc evente kellene nyaralni mennem...

Es meg a felenel sem vagyunk.

a fordító költői kérdése

Vajh' helyes volna-é, ha a fordítandó jogi irgum-burgumban, hogy amennyiben a tisztelt cím nem hagyja abba jogsértő védjegybitorlását, akkor szívélyesen és tiszteletteljesen, de baromira letépjük a fejét, a megbízó   kifejezést röviden csak Mr. Johnson -nak fordítanám?

Ismereteim a jogi szaknyelvben egyelőre tökéletesítésre szorulnak.

bölcsésznyúl a tudomány és technika világában


Tegnap írtam egy bejegyzést. El is küldtem. Én aztán el!

A gép aztán nem...

Szóval kivételesen nem én voltam ám a lusta, hanem a gép.

Ma hajnal egyig még volt rá matematikai esély, hogy elutazás előtt befejezem a Jordan könyv fordítását, de aztán arccal ráborultam a billentyűzetre, és rájöttem, hogy a napi négy óra alvás mégis kevés. Feltéve, hogy utána elvárják, hogy forogjon az agyam, márpedig fordítás közben az nem árt, a végén már olyanokat írtam, hogy küszködve küzdötte le   és nem az a baj, hogy ez nyakatekert (ha valamit meg lehet nyakatekerten fogalmazni, úgy fogom, mert úgy több leütés, és engem kérem betűre fizetnek), hanem hogy miatetvesnyavalya???   A kiadóval már közöltem a rossz hírt. Nem örültek neki. Én sem (hogyisne, később lesz pénzem - a lelkiismeret-furdalásról nem is szólva).

Mert ha valaki nem tudná, holnap este utazunk!!!   Dublinba. Kicsit félek tőle, már kis híján tíz éve nem voltam sehol, és még sosem utaztam úgy, hogy mindent nekem kellett volna megszerveznem (általában tapasztalt anyukák, nővérek, és erős férfiak intézkedtek helyettem, én pedig kényelmes ember vagyok, és hagytam). Kicsit félek tőle, de azért remélem, jó lesz...

Hát, ha máskor nem is, majd másfél hét múlva jelentkezem.

Kívánjatok nekem sok szerencsét az úthoz.

Rám fog férni.

Mindig rám fér.

időhiányban


Megnehezíti a dolgomat, hogy már annyira teljes időzavarba kerültem, hogy néha két fejezet Jordan között kirohanok teregetni, eladok egy fél lakást, szavazok, rájövök, hogy elfogyott az írható CD-m, ágyat húzok, közben a vállamról a lábamra ejtem a favázas IKEA matracot, káromkodok, megpróbálom megtalálni Suroth nagyúrnő négysoros levelét, mert már egyszer egy előző részben lefordítottam, úgyhogy most is szóról-szóra ugyanolyannak kell lennie, de vajon ez melyik előző részben lehetett? A nyolcadikban? A kilencedik első vagy második felében? A tizedikben? És melyik felében? És venni kellene müzliszeletet, de valamit biztos elfelejtek! És miért épp most fogy le a telefonkártyámról a kredit? És hány müzliszeletet eszik egy ember egy nap? És ha egy ember egy nap két müzliszeletet eszik, de a müzliszelet 24,- forinttal drágább a 100% műanyag tartós croissant-nál, akkor két ember egy hétre hány zacskós levest vigyen?

Itthon volt anyukám, de csak nagyon-nagyon rövid időre, nem egész két napra, és ez szomorú. De neki is dolgoznia kell, és nem maradhatott tovább.

Itthon volt az én Mozibarát régi jó barátom is, akit elragadott az EU, és azóta nincs kivel moziba járnom és pattogatott kukoricát ennem. Most is csak pizzáztunk, de nekem legalább sikerült találkoznom vele.

Teljesen James Blunt függő lettem, pont olyan, ami nekem nagyon tetszik, kicsit britpop, de nagyon fülbemászó és érzelmes. Azaz ideális.

Az iroda ablaka előtt álló fák láthatóan zöldebbek, mint amikor jöttem, pedig annyi ideje még nem is dolgozom itt.

Vagy mégis.

semmi különös


A világ színes és érdekes hely, csak én nem mindig tudok ám mit kezdeni ennyi színes és érdekes dologgal. Néha inkább átalszom őket.

És nem tudom, miért rajzoltam mosolygós arcocskákat a fejfájáscsillapító kis ablakocskáira, de akkor - valamiért - jó ötletnek tűnt.

Szóval rengeteg kisebb és nagyobb dolog történt az elmúlt pár napban, de ha fejreállnék, akkor sem tudnám értelmesen megfogalmazni egyiket sem. Még azt sem, hogy mikor és kivel és hol és mit; egyszerűen most cserben hagytak a szavak. Nagyobb és még nagyobb segítséggel próbálok átszabni egy novellát. Csillámragasztóval lila virágokat rajzolok a bal kezemre, és mikor rászáradt, ledörzsölöm. A pendrive-omat átnevezem "cserélhető lemez"-ről "passau"-ra, aztán értetlenül nézek, hogy miért már (mert hogy az alap merevlemezek a "cadairidris", "llechrwd" és "ffestiniog" neveket viselik, azt megmagyarázza a walesi nyelv iránti perverz vonzalmam, akkor is, ha a Cadair Idrist soha eszem ágában sem lenne megmászni, hogyisne, hegy és magas). A tonikomat véletlenül felöntöm mentateával. Valahol odabenn nagyon elfáradt az agyam, és elmászott egy csendes zugba aludni, és marhára nem érdekli, hogy nekem most épp baromi nagy szükségem lenne rá.

Igaz, persze, szombat-vasárnap nem csak az agyam mászott el egy csendes zugba aludni, hanem én is, hétfőn pedig az idő túlnyomó részét fejjel egy vécékagylóban töltöttem, megint elkövettem azt a hibát, hogy három aszpirint vettem be, pedig igazán tudhatnám már, hogy Az Sok.

Viszont megint tudok képet feltölteni. És van új Anathema szám. Rajta a honlapjukon. Le lehet tölteni (de akit nem akadályoz a tudomány és a technika, az adjon azért nekik cserébe egy kis pénzt is) (engem megakadályoz).

Majd igyekszem gyakrabban és értelmesebben, és nem csak gépelni, de írni is.

kék, kék, kék

Kezdek beleszeretni ebbe a színbe. Kaptam egy olyan gyönyörű kendőt, és van egy olyan gyönyörű gyűrűm, és mind a kettő mint az ég, a víz, a végtelen... Furcsa, mert éveken át idegenkedtem ettől a színtől, mondván, hogy az én szemem zöld, a hajam, akkor szép pocsolyazöld és sárbarna ruhákat kell hordanom (van egy pár), kéket majd a kék szeműek viselnek - és most mégis...

Ó, szép szín ez a kék.

Aztán majd legközelebb írok valami értelmeset is.

élekmég


...amiben lássuk be, nincs is sok meglepő.

Cégünk legidősebb, 85. életévét nemrégiben betöltött tagja kitalálta, hogy a három legfrissebben érkezett kollégával külön foglalkozik, hogy ne csak a munkafolyamat rájuk eső részét tanuljuk meg, hanem átlássuk a védjegyügyek egész bonyolult hálózatát. Úgyhogy tegnap és ma is csillogó szemekkel hallgathattuk, miket mesél. Bevallom, az általános védjegy tudnivalók annyira nem kötöttek le (ezek szerint mégis megragadt valami a fejemben abból, hogy a múlt héten átrágtam magam a védjegy törvény 90%-án), sokkal jobban tetszett, mikor a világ általános állapotáról beszélt, hogy mennyire nem szereti a plázákat, és hogy szerinte egyre kevesebb egyéniség bukkan fel, vagy arról, hogy Pilinszky az évfolyamtársa volt, és igen érdekes ember, netán azt fejtegette, hogy ezt az oktatást azért is találta ki, hogy emberileg jobban megismerjük egymást, és hogy jobban otthon érezzük magunkat a cégnél. Védjegy ügyintézést mástól is lehet tanulni, de egy hosszú élet tapasztalatát és az ebből fakadó bölcsességet manapság már ritkán hallani.

Tegnap Grafikuslánnyal kávéztunk-uzsonnáztunk, aztán hazaértem, és további munka helyett fejjel beestem az ágyba. Mintha fáradt lettem volna. De csak mintha. Épphogy csak. Egy kicsit. Ma viszont dolgoztam, bár itt csapjon belém a sistergős istennyila, ha valaha is megértem, hogy egy tisztasági betétet miért épp Vízililiom vagy Tengeri Szellő néven akarnak levédetni. Persze nem ez lesz az első idétlen terméknév a világon, csak úgy elgondolkoztam rajta.

hétfő reggel


...és nem akarok dolgozni menni. Mily meglepő.

A hétvégén sikerült lyukat rágnom az egyik ujjamra. Igen. Ha ideges vagyok, rágom az ujjam. És most fáj.

A hétvégén nagyon sokat dolgoztam, de nem eleget. Bár az már haladás, hogy sokat  sikerült dolgoznom - legközelebb talán majd eleget is sikerül...

Viszont soha többé nem szeretnék álmomban a túlkoros aes sedai novíciák problémáján gondolkozni, és azt hiszem, az sem az én dolgom, hogy eltakarítsam az útból Elaidát. Már megint kezd rátelepedni a munka az álmaimra! De legalább még védjegyet nem kutatok... csak ébren.

...vision thing

Itt a tavasz, a piacot ellepték a narancsbőr elleni összetett termékcsaládok és az önbarnítók. Mintha nem tudnánk, hogy a cellulitisz és a sápadtság egyetlen valóban hatékony eszköze a Photoshop (igaz, abból nem kell hetente új tubust venni). Én azért a grafikai stúdiók helyében megpróbálnék lehúzni erről is egy (feszes és barna) bőrt, hogy "Akarja, hogy az idei nyaralás fényképein Ön legyen a legszebb? Egész alakos retusálásunk után örökre karcsú és fiatal maradhat!" elvégre az emlékek elfakulnak, és ki hinné, hogy valójában egész nyáron a félig kelt tészta állagában és színében kornyadoztunk a Kolosy téren, HÉV-re várva, ha egyszer a képeken frissen, ragyogóra sülve, feszes popsival villogunk az Akropolisz előtt?

Well, whatever, ahogy Johnny Bravo mondaná.

Az első hét a Munkahelyen lezárult, megtanultam számlázni is, fordítottam ügyvédi levelet, kutattam ábrás és szó védjegyeket, és kaptam meleg, kétfogásos ebédet, hétfő kivételével mindig. Ez azt hiszem, még nem járna, de a kolléganők mindig szereztek valahonnan nekem is jegyet, olyan rendesek! És szép a szoba is, ahol ketten ülünk, a kolléganő/mentor és én, és kolléganő/mentor aranyos - de azért még mindig félek egy egészen kicsit (például mert kolléganő/mentor hétfőn-kedden szabadságon lesz, és akkor ki fogja a kezem, ha jogul kell leveleznem?).

És már csak a biztonság kedvéért is. Amíg félek, addig jóval nehezebb megijedni.

(a+b)(a-b)=

Rájöttem, hogy az a baj, hogy csak dolgozom, vagy vírust irtok, vagy másoknak nyavalygok, vagy magamnak tervelgetek Új Életet, de elveszítettem a kapcsolatot a szavakkal, pedig valahol az lenne a hivatásom, hogy mindenféle jó viszonyt ápoljak velük (na jó, mostanában kezdek átnyergelni holmi civil foglalkozásokra, de maradjunk annyiban, hogy a védjegykutatás inkább munka, mint bármi több). Úgyhogy előszedtem a kedvenc idézeteimet meditatív ál-fél-zen-csan-szufi-hindu-keresztény-sámánisztikus buddhista szöveggyűjteményemből, és ide is osztok belőlük. Hátha. És hátha nem. Mert ha valamit tanultam ebből a sok zagyva fordításból, az az, hogy minden és az ellenkezője van és egyik sincs mégsem, és ez nem ellentmondás, hanem a megismerés egyetlen útja (néha azt hiszem, hogy ez az egyetlenség és összes kapcsolódó kettőssége a nyelv és a nyelvi gondolkozás a világ leírására elégtelen voltából fakad).

Nem, nem érdekel sem a filozófia, sem a pszichológia, de az a pár félév, amit annak idején (ó te jó ég,  idestova tíz éve!) végigküzdöttem elméleti nyelvészet szakon, megtanított rá, hogy a nyelv arra sem elégséges, hogy saját magát leírja. Persze itt először elgondolkoztam rajta, hogy vajon a nyelv és a világ azonos számosságú halmazok-e (hja, ha egy műfordítóban felderengenek felsőbb fokú matematika tanulmányai, az érdekes zavarokhoz vezet; a világ biztos, hogy sűrű halmaz, de vajon a nyelv csak elemei számát tekintve végtelen, vagy minden egyes elem között újabb, végtelen számú elem lapul...? Szerintem nem, szerintem a nyelv diszkrét halmaz, és mint ilyen, számosságát tekintve kevesebb a világnál; de szerintem ennek még elméleti jelentősége sincsen), és hirtelen már olyan fogalmak jutottak eszembe, hogy Gödel-tétel, elvégre az leír valamit a rendszerek leíró-képességéről (azt hiszem, nagyjából azt mondja, hogy minden összetett axióma-rendszerben törvényszerűen van legalább egy olyan állítás, amiről az adott rendszeren belül   nem lehet eldönteni, hogy igaz-e vagy sem) (de tíz év nagy idő, lehet, hogy nem is így van) és egyáltalán jéé,   matematika, azt hiszem, igazából az elemi algebra tökéletes, csupasz szenvtelensége hiányzik mostanában olyan rettenetesen.

április bolondja

Narf. Mindig álmos vagyok. Mindig éhes vagyok. Elfogyott a C-vitaminom. Rajzoltam drámai és tragikus képeket, de senkit nem tévesszenek meg, a téma adott volt, nem én választottam, magamtól mostanában amúgy sem jutna eszembe rajzolni, drámát és tragédiát különösképp nem, a látszattal ellentétben elégikus korszakomat élem, és békés, napsütéses rétekről álmodozom.

Elkezdtem dolgozni ugye. Egyelőre teljesen félelmetes, bár ma már félig elengedett kézzel kellett összefoglalnom egy kutatás eredményeit, és 80%-os állásnál úgy döntöttem, hogy nem, nem, akkor sem  fogom elolvasni a védjegytörvényt, mert ha elolvasom, sem értem, sőt, akkor még kevésbé értem. De már tudok olyat, hogy ábrás védjegy, meg szó védjegy, illetve színes ábrás védjegy. Színes szó védjegy nincs.

Ma délelőtt hódoltunk a katasztrófaturizmus nemes hagyományának, fényképeztem kacsákat a pesti rakpart helyén hömpölygő sáros lében. Majd egyszer, ha az egész tekercset... igen, én még barlangrajzolós gépet használok, mert olyan van... szóval egyszer majd esetleg beszkennelem. Amúgy a Batthyány tér a legsúlyosabb, olyan össze-vissza járnak a buszok, hogy remélem, mielőbb leapad a Duna, mert így sosem jutok haza rendesen.

A gépem kapott igazi vírust, alig tudtam leirtani róla (és két napig nem tudtam dolgozni, csak hogy még csehebbül álljak a könyvvel), és én is beteg lehetek, mert ma még nem néztem meg se a netes horoszkópomat, sem a napi netes Tarot kirakást, úgyhogy nem tudom, milyen napom volt   és ez rettenetes!

Megyek, gyorsan pótolom is.

(Nem értem, miért hagy ki fél kilométert a képek fölött, és nem értem, miért konvertálta feltöltés közben .gif-ről .jpg-re, mindenesetre ezért kockás és csúnya, érjétek be ennyivel.)



hírek

Szépen, sorban.

Váratlan fordulat, hogy hétfőtől napi négy órában dolgozom, mint a hagyományos, földi halandók. Ha leadtam az összes könyvet, amivel nem állok sehogy,és a céggel megfelelünk egymásnak, akkor teljes munkaidőben is alkalmaznak. Örülök neki, már nagyon utáltam itthon dolgozni (=a munkahelyemen lakni), akkor is, ha addig, amíg nem adtam le az összes könyvet, amivel nem állok sehogy, arra nem is szeretnék gondolni, hogy addig milyen rémesen nehéz lesz.

Április végén egy hétig nyaralunk!!!   Asztrogót barátném és én a világ egyetlen kelta fővárosában üljük Beltaine ünnepét, bár szerintem Dublin belvárosában egyetlen tündérdomb sincs, hogy a buja telihold (amúgy is újhold lesz) fényében műveljük mindazt, amit a Loreena McKennitt rajongók szerint az ír tündérvarázslatok művelni szoktak, úgyhogy marad a sör, de abból is csak kevés, mert annyira mezítlábas gazdálkodást sem látott még a világ, mint amire mi ott kényszerülni fogunk, alighanem igénytelenebbek leszünk a tevénél és a tiszai kenutúráknál is (jó, zuhanyozni azért fogunk, na).

Megnéztük a Büszkeség és Balítélet   mozifilm változatát, nekem nagyon tetszett, sőt, nekem tetszett annyira, mint a BBC sorozat (marha nagy szó) bár persze van, aki ezzel nem ért egyet. És rájöttem, hogy... szóval újabb dolgokra jöttem rá, mindegy, mostanában egyfolytában rájövök dolgokra, csak az a baj, hogy nem biztos, hogy mindegyik valóban úgy van, és nem valahogy egészen máshogy, például nem biztos, hogy a világ valóban egy Jane Austen regény, vagy ha igen, akkor nem biztos, hogy Eliza Bennett vagyok, nem Charlotte Lucas.

Cserben hagyott az értelem, ezen már a kávé sem segíthet, az alvás sem, de ha negyedszerre is megnézem, hogy...

...megnéztem. Förtelmes dolog az Internet. Annyi érdekes és haszontalan dolog van rajta. És némelyik még szép is.

tulipános szép jó reggelt

Állítólag a Merkúr retrográd mozgásának köszönhető, hogy az elmúlt hetekben semmit, de semmit, de semmit-semmit nem sikerült elintéznem, és ha ez akárcsak egy cseppnyit is felment a lustaság vádja alól, én elhiszem. Mégiscsak sokkal jobb, mint lustának érezni magamat.

tulipán, mandala, tavaszA mandalás naptár csütörtökön (márc23) nagyon OTT volt, első ránézésre is tetszett, de igazán csak este vettem észre, hogy tulipánok vannak rajta.

És a tulipán az egyik kedvenc virágom.

Nem azért, mert egyszikű, bár virágban határozottan pártolom az egyszikűeket, magam sem tudom, hogy miért, azt hiszem, CSAK. De az egyik első virág, amire emlékszem is, hogy kaptam, az egy cserepes piros tulipán volt, és épp ezért azóta is rajongok a tulipánokért.

Rájöttem, hogy ma Hairt kell hallgatnom (véletlenül először egybe gépeltem, és azt hiszem, Hairtkell igazán veszdelmes óizlandi hős lehetett, az a fajta, aki egy csapással köldökig hasította be az ellenfelei fejét, és közben olyan kiszólásai voltak, hogy az olvasónak a huszonegyedik században is leesik az álla), de sajnos rá kellett ébrednem, hogy nem vagyok igazi hippi (mondjuk aki Broadway szupersiker musicalt ír és énekel, az sem). Ismét leszámoltam azzal az illúzióval, hogy az én lelkesedésemben van forradalmi hevület, a forradalom szinte mindig radikalizálódáshoz és terrorhoz vezet, én már kamaszkoromban is jobban bíztam az öreg, cinikus vezetőkben, mint a kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen ijfú igazságosokban (nothing is as cruel as the righteousness of innocence mondta a New Model Army is, és Justin Sullivan ismét fején találta a szöget).

életjel

Pénteken (márc17) kiváló elsőrangú gótulásra készülve kiváló elsőrangú nosztalgia-metálkodásba csöppentünk, volt ott Sepultura, Pantera, Megadeth és kora-közép Metallica. Meg még mi nem. Azt volna a nehezebb felsorolni. Úgy 1992 és 1996 között az egész ifjúságom. A keddi grunge-est után újabb igazi gyöngyszem. Szombaton (márc18) ennek megfelelően nem bírtam megmozdítani a nyakamat, este pedig a két másik nagyonszingli látogatott meg, és hármasban voltunk közepesen hülyék, de már ez sem megy úgy, mint fiatalkorunkban, egyszerűen... Megöregedtünk. De azt hiszem, inkább csak betompultunk, folyamatosan egyre jobban, most már a félig olvadt margarinra sem jelentenénk komoly veszélyt, pedig egykor volt olyan is, hogy hittek bennünk emberek.

Rengeteg minden motoszkál az agyamban, amit nem tudom, kivel oszthatnék meg, de nem vagyok én Karinthy Frigyes (csak a gimnáziumom volt Karinthy Frigyes, és az is milyen rég már), hogy nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, bár marha nagy a kísértés, minek tagadjam, olyan kézre eső lavór ez az Internet, miért épp én ne hányjam össze? De most őszintén, ki kíváncsi arra, hogy hány kávét ittam az elmúlt 48 órában, és mennyire álltam be tőle? sokat és nagyon

Más nincs, vagy van, csak minek, és egyáltalán, ma ne szóljon hozzám senki, fáj a fejem és... ööö... nem a munkahelyemen akarok lakni. És úgy akarok hazamenni néha, hogy otthon ne várjon a munka szemrehányó tekintettel.

távlat

Találtam távlati célokat, tök jó.

Féltávlatiakat is, mint például néha átmenetileg nem rettegni, dolgozni-de-rendesen, rendet rakni, ételszerű ételeket enni, kevesebbet Darklandsezni, virágot locsolni, és szeretni. A világot. Ahogy van.

eseménynapló

Szombat (márc11) reggel hosszabb időre szakítottam az alkohollal, igazából nem érdemes úgy látogatóba menni Búvárzenekarékhoz, hogy az ember előző nap csak egy tálka müzlit harap a hat bögre kávé mellé, én már két sör után úgy el voltam csúszva, hogy vissza is. Hétfőn pedig megejtettem az évi aktuális cigarettázást, a nikotin megint teljesen kiütött, erőteljesen a karfába kapaszkodva nyavalyoghattam, hogy az-ott-és-akkor életem legnagyobb hibája volt, vagy épp ellenkezőleg, isteni nagy jótétemény, mert egyelőre még mindkettőre látok esélyt, és persze egyikre sem. Kedden (márc14) pedig grunge tribute estre látogattunk el, állat volt, nagyon állat, különösen a PearlJam/AliceInChains brigád, baromi jó volt a hangulat, tetszett, hogy 1) volt corwdsurfing 2) emberek csak úgy felugráltak a színpadra, elnyomtak pár versszakot az énekessel, aztán fejjel előre távoztak a tömegbe 3) mindenki teli torokból ordította, hogy "into the flood again", meg "Indian summer and I hate the heat" és azért jelentős részük akkoriban még épp csak válthatott a négykézlábról a kétlábmeghajtásra.

De mindegy is. Nem az a lényeg. Az a lényeg, hogy az idő melegszik, még ha nem is szépül, a tavasz közeleg, és a hó sem eshet örökké, nem csak az eső, bár most elképzeltem a Pingvin című képregény-akció-gótikumot, és azt hiszem, ez nekem valójában rossz volt.

kávé és ébrenlét határán

Most eljutottam a nyűglődés azon végső fokára, hogy valaki VigyemárelaGondolataimat-InnenelMárDeMost egyszerűen fáj velük egy légtérben lennem, olyan hülyék. Múlt heti sejtésem, hogy két kávé után egyszerűen betépek, mint az állat, egyre inkább bizonyosságformát kezd ölteni, és nem, nem, nem örülök, hogy olcsón és legálisan orbitálhatok, nekem valami olyan vegyületre lenne szükségem, amitől tisztán, éberen és sokáig munkaképes vagyok. Akkor is, ha három kávé után kifejezően szétszakadt ceruzavázlatot tudok nyújtani a be- és lefelé spirálozó, végzetes párkapcsolatokról, és úgy vágom az escrima mennyei hatosokat, mint fénykoromban sem (már a második kávétól mindig fekvőtámaszozhatnékom támad, veszedelmes szer ez a koffein, figyeljétek meg) csak hát annyira nem tudok összpontosítani semmire sem, hogy másfél mondatonként rá kell ébrednem, hogy megint rossz oldalt néztem a könyvben. Jó, lehet, hogy az már nem a koffein hibája, hogy a gondolataim olyasmiket motyognak közben, hogy tényleg sosem jutott az eszedbe, hogy miért ismer meg olyan pánikszerűen és mert rémálmaiban néha felbukkansz te nagyonhülye holott az igazság valószínűleg az, hogy nem olyan nagy teljesítmény az én arcmemóriámnál jobbal járni a földkerekséget, és az egész se jót, se rosszat, se semmit nem jelent. Csak egy nagyon régi, nagyon mély csúf seb bizsergett be már megint, emlékeztetőül, hogy kockázat nélkül nincsen veszteség, de veszteség nélkül olyan unalmas az élet, nem?

Ja, de, persze, nem tudom, a veszteség tényleg jobb a semminél, a kérdés csak az, hogy élhetőbb-e?

És ezt már nem tudom. Nem tudom. De tényleg.

müzlis démonok

Nekivágtam a világnak rövid szoknyában, mert valamikor pár hete rájöttem, hogy abban pont ugyanolyan értelmezhetetlennek érzem magam, mint farmerben, csak a farmeremre még rengeteg szükségem lesz nyáron, mikor a földön fetrengek mindenféle parkokban és fesztiválokon, és nehogy már elkopjon addigra. Alig várom a jó időt, hogy lehessen a Vigadó téren a fűben hasalva rajzolni, sokkal jobb, mint az ágyon ülve, A0-ás mappával az ölemben, mikor a radír mindig begurul a párnák alá.

A múlt heti káosz után most annyira le vagyok épülve, hogy ha ez így megy tovább, nemsokára jelentkezhetek mélygarázsnak. Most például kipróbáltam, hogy a gyűrűmet bele lehet-e tuszkolni a Kubus üvegbe; és nem.

Mostanában főképp kávén, hülyeségen és müzlin élek, egyszerűen ez van itthon, és szeretem. A kávét is. Főleg hideg mentateával felöntve. De egy csipet levendula sem árt bele. Igen, tudom. Abnormális. Éjszaka már megint olyan démonjárás volt a környéken, hogy azt hittem, többé nem is lesz reggel. Nagyjából két-három havonta megesik az ilyen, nem mindig jó arra ébredni, hogy valami izé épp a hajamat birizgálja (hah, aztán reménykedhetek benne, hogy csak álmodtam, ugye), de persze most nem volt annyira nagyon vészes, mint például mikor múltkor valamelyik megmutatta nekem az arcát (nem volt neki, csak végtelen semmi a helyén).

időjárás helyett

Remélem, ez a havazás komoly, mert viccnek már kicsit durva volna.

Csak akkor jöttem rá, hogy összekevertem a csokis cappuccino-ba állított szívószálat a müzlis kanállal, mikor már majdnem kiszúrtam a szemem. Megy ez nekem.

Kitaláltam, hogy előszedem az eredeti Hurt-öt, ha már Johnny Cash abszolút zseniális feldolgozását többször is hallottam a múlt héten, és mindannyiszor szilánkosra törte a pici szívem (mert hogy mikor '94-ben a Tisza közepén, egy kenuban heverészve énekeltem bele az árnyékban36fokba, és hej, de régen volt az, és hej, de jó, és erre jön egy csomó fürtös, és eltolja élőben), szóval jól elő is szedtem, és talán hiba volt mégis, mert most vadul függök a The Downward Spiral-on, és azért összességében az nem egy pozitív kicsengésű lemez. Bár hirtelen több számával is tudtam azonosulni. Csak nem vagyok benne biztos, hogy ez jó és egészséges.

Egészségről szólva, nem tudom, hogy ez most a ginsengnek, a kasvirág cseppeknek, vagy a múlt hétvégén gyorstalpalón lehúzott, enyhe influenzának köszönhető, de nem kaptam el egy interjúalany pusztító nátháját sem - ellenben Asztrogóttal, aki fél szót, ha váltott valamelyikükkel, és azóta is tüsszög. Ginseng és kasvirág rulez. És azt is élve megúsztam, hogy 3x20 percet kerengtem vékony hosszúujjú pólóban a fagyban, pedig a végén már 5 centis kilengéssel remegtem. Valamikor nőtt a szervezetemnek ellenálló képessége.

elmúlt hónap és ilyenek

Mi történt az elmúlt pár héten...


március 3. péntek

Hogy az a, olyan hetem volt, csak nézek, mint hal a szatyorban, most nagyon rászoktam erre a hasonlatra, olyan kifejező. Szívem csücske John fürtös megnövesztette a haját, és olyan szép, hogy kis híján sírva fakadtam, Danny-n képtelenség kiigazodni, a teljesen hülye sapkás öccse teljesen hülye sapkában rohangál egyfolytában, a teljesen céltudatos sapkátlan öccse tiszteletreméltóan komor arcot tud ám vágni, Les mostanra lett igazán sármos, és Lee, Lee nagyon aranyos, nem csoda, hiszen szívem csücske John fürtös húga, havazások, utazások, ismerősök és ismeretlenek, téblábolás, tipródás, stressz, Fernando szerint a Hold nem is női, illatfoszlányok, amit csak az idő mos majd ki az orromból, és minden máris visszahanyatlott a ködbe, és újra a jól ismert hétköznapok, és a biztonságos kis zug a világ mélyén, hogy ezután minden máshogy lesz, mert a dolgok ugyan nem változtak, de én igen. Én talán bölcsebb és csendesebb lettem.

Vagy nem.


február 27. hétfő

Ma elég koffeincentrikus volt a bevásárlás, vettem kávétejszínt, kávét, egyesével csomagolt tejeskávé port (lesz alkalmam összehasonlítani a Jacobs és a Nescafé 2in1-t), és energiaitalt, mert olyat utoljára 1995-ben ittam, aztán hátha használ.

Valóban - késésben vagyok egy saját magam adta határidőhöz képest.

De ha így folytatom, a mások adta határidőkkel is gondjaim lesznek.



február 23. csütörtök

Ma adtam a természetgyógyász elveknek, először is öt percen át nevettem csak úgy, aztán az ágyon ugráltam, és azt kiabáltam, hogy "niff-niff-niff", aminek ugyan semmi értelme sincsen, de épp nagyon sokat kellene dolgozni, nagyon náthás vagyok, majd' elalszom és fáj a fejem, szóval ez is ésszerű megoldásnak tűnik.


február 22. szerda

Elképesztő, hogy ha valakinek, aki 3-18 hónap hallgatás után felhív, azt mondom, hogy nem érek rá, mert dolgozom, tényleg és sok a munkám és nem érek rád tudod PONT ugyanolyan fontos vagy nekem mint én neked azaz úgy hatszáznyolcvankilencedik helyre beférsz esetleg de még a távlati munkám is beelőz neked majd ha egyszer épp nagyon unatkozom felhívlak mert miért ne de addig kösz hogy jelentkeztél és hagyjál békén ha lehetne, szóval ha valakinek ezt mondom, két héten belül kitalálja, hogy ő sürgősen, sok pénzért és csak velem akar valamit lefordíttatni, nagyon jó fordító ismerőseim vannak szívesen megadom a telefonszámukat ó hogy annyira nem sürgős és hogy más is megcsinálná csak gondoltad ha eddig nem értem rá a munkám miatt akkor most épp attól érek majd rá hogy lenne még mit csinálnom hülyegyerek ha munkát kérsz tőlem munkát kapsz nem időt és érzelmeket, én komolyan nem értem, hogy miért gondolja láthatóan több férfi is úgy, hogy ez olyan veszettül jó ötlet.


február 12. vasárnap

Valamint szembesültem azzal, hogy Janne Ahonen még mindig síugrik, pedig mikor volt az, hogy mi utoljára olyat néztünk, már az is eléggé a régmúltba pozícionálja, hogy kivel, te jóságos ég, ha most csak öt perccel később kapcsolunk arra a csatornára, ez sem jut soha többé az eszembe. No nem mintha kellemetlen emlékek fűznének a sporttévézéshez, a síugráshoz, a Forma-1-hez, a focihoz vagy a Tour de France-hoz, épp csak olyan érzés ez nekem, mint a macskának, ha visszafelé simogatják, bár azt meg honnan tudnám, mikor voltam utoljára macska, akit visszafelé simogattak? És ha már csúnya gonosz macs, valamikor pár hónapja Borsó írt a macskáról, aki megégette magát a forró tűzhelyen, és azóta a hideg tűzhelyet is kerüli, és hogy ő bizony mennyire nem szeretné, ha ez a hasonlat rátelepedne az életére- én meg kezdem azt hinni, hogy jómagam az a macska vagyok, aki a konyhát is nagy ívben elkerüli, sőt, Chutlhut és pizzásdobozt tenyészt benne, legyen ott az a legyőzhetetlen védelmi vonal, nehogy véletlenül nagy bambaságában tűzhely alakú tárgy mellé sodorja az élet. Szó szerint és átvitt értelemben is. Mert ha egy nő szakít a konyhájával, az sosem jelent jót, különösen, ha az adott nő amúgy kisiskolás korától lelkesen kísérletezgetett minden elérhető recepttel, és néhány elérhetetlennel is, most pedig évek óta arra sem hajlandó, hogy letakarítsa az egyre vastagodó porréteget a tűzhelyéről.

De nem kell aggódni, amit leírok, az már ritkán foglalkoztat úgy igazán, és minthogy ezt leírtam, ez már csak távoli érdekesség, nem akut fájdalom. A múltkor egyszer már ösvényt vágtam a főzőlapig és főztem is, sajnos hiba volt belerakni a spagettiszószba a sós olivaolajban eltett apróhalat, mert a kívánt egzotikus íz helyett csak förtelmesen rossz lett, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy fenntartsam, ne adj' Isten bővítsem az ismeretségi körömet, néha még olyan levelekre is válaszolok, amikről tudom, hogy az udvarias semmitmondás végső fázisában születtek.

Egyébként nem véletlen, hogy most került elő Ahonen, egyrészt téli olimpia van, másrészt épp egy olyan novellát próbálok összerakni, amihez, hogy Cortázart idézzem, ha már sikerült két kötetet is szereznem tőle, "minden nappal rosszabbul kell írni, mert csak a mélypontra elérve lehet a felszínre jutni, és konvencióktól mentes, hiteles alkotást létrehozni" és bár konkrétan egy konvenciótól sem akarok mentesülni, olyan tévképzeteim azért nincsenek, hogy ahhoz is elég spiritusz szorult belém, de némi hitelességre azért szükségem lenne.

Persze az is lehet, hogy egy könnyebb és fordulatosabb ötletet írok meg, amiben ugyan senkinek sem fáj a van és a volt, viszont nem érdes kősziklaként esnek egymás mellé a rosszul lekerekített mondatok (igen, ezt itt szándékosan írtam, mert mindkét novellakezdeményre marha nyűgös vagyok).