Most eljutottam a nyűglődés azon végső fokára, hogy valaki VigyemárelaGondolataimat-InnenelMárDeMost egyszerűen fáj velük egy légtérben lennem, olyan hülyék. Múlt heti sejtésem, hogy két kávé után egyszerűen betépek, mint az állat, egyre inkább bizonyosságformát kezd ölteni, és nem, nem, nem örülök, hogy olcsón és legálisan orbitálhatok, nekem valami olyan vegyületre lenne szükségem, amitől tisztán, éberen és sokáig munkaképes vagyok. Akkor is, ha három kávé után kifejezően szétszakadt ceruzavázlatot tudok nyújtani a be- és lefelé spirálozó, végzetes párkapcsolatokról, és úgy vágom az escrima mennyei hatosokat, mint fénykoromban sem (már a második kávétól mindig fekvőtámaszozhatnékom támad, veszedelmes szer ez a koffein, figyeljétek meg) csak hát annyira nem tudok összpontosítani semmire sem, hogy másfél mondatonként rá kell ébrednem, hogy megint rossz oldalt néztem a könyvben. Jó, lehet, hogy az már nem a koffein hibája, hogy a gondolataim olyasmiket motyognak közben, hogy tényleg sosem jutott az eszedbe, hogy miért ismer meg olyan pánikszerűen és mert rémálmaiban néha felbukkansz te nagyonhülye holott az igazság valószínűleg az, hogy nem olyan nagy teljesítmény az én arcmemóriámnál jobbal járni a földkerekséget, és az egész se jót, se rosszat, se semmit nem jelent. Csak egy nagyon régi, nagyon mély csúf seb bizsergett be már megint, emlékeztetőül, hogy kockázat nélkül nincsen veszteség, de veszteség nélkül olyan unalmas az élet, nem?
Ja, de, persze, nem tudom, a veszteség tényleg jobb a semminél, a kérdés csak az, hogy élhetőbb-e?
És ezt már nem tudom. Nem tudom. De tényleg.