Állítólag a Merkúr retrográd mozgásának köszönhető, hogy az elmúlt hetekben semmit, de semmit, de semmit-semmit nem sikerült elintéznem, és ha ez akárcsak egy cseppnyit is felment a lustaság vádja alól, én elhiszem. Mégiscsak sokkal jobb, mint lustának érezni magamat.
A mandalás naptár csütörtökön (márc23) nagyon OTT volt, első ránézésre is tetszett, de igazán csak este vettem észre, hogy tulipánok vannak rajta.
És a tulipán az egyik kedvenc virágom.
Nem azért, mert egyszikű, bár virágban határozottan pártolom az egyszikűeket, magam sem tudom, hogy miért, azt hiszem, CSAK. De az egyik első virág, amire emlékszem is, hogy kaptam, az egy cserepes piros tulipán volt, és épp ezért azóta is rajongok a tulipánokért.
Rájöttem, hogy ma Hairt kell hallgatnom (véletlenül először egybe gépeltem, és azt hiszem, Hairtkell igazán veszdelmes óizlandi hős lehetett, az a fajta, aki egy csapással köldökig hasította be az ellenfelei fejét, és közben olyan kiszólásai voltak, hogy az olvasónak a huszonegyedik században is leesik az álla), de sajnos rá kellett ébrednem, hogy nem vagyok igazi hippi (mondjuk aki Broadway szupersiker musicalt ír és énekel, az sem). Ismét leszámoltam azzal az illúzióval, hogy az én lelkesedésemben van forradalmi hevület, a forradalom szinte mindig radikalizálódáshoz és terrorhoz vezet, én már kamaszkoromban is jobban bíztam az öreg, cinikus vezetőkben, mint a kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen ijfú igazságosokban (nothing is as cruel as the righteousness of innocence mondta a New Model Army is, és Justin Sullivan ismét fején találta a szöget).