
Nem, nem érdekel sem a filozófia, sem a pszichológia, de az a pár félév, amit annak idején (ó te jó ég, idestova tíz éve!) végigküzdöttem elméleti nyelvészet szakon, megtanított rá, hogy a nyelv arra sem elégséges, hogy saját magát leírja. Persze itt először elgondolkoztam rajta, hogy vajon a nyelv és a világ azonos számosságú halmazok-e (hja, ha egy műfordítóban felderengenek felsőbb fokú matematika tanulmányai, az érdekes zavarokhoz vezet; a világ biztos, hogy sűrű halmaz, de vajon a nyelv csak elemei számát tekintve végtelen, vagy minden egyes elem között újabb, végtelen számú elem lapul...? Szerintem nem, szerintem a nyelv diszkrét halmaz, és mint ilyen, számosságát tekintve kevesebb a világnál; de szerintem ennek még elméleti jelentősége sincsen), és hirtelen már olyan fogalmak jutottak eszembe, hogy Gödel-tétel, elvégre az leír valamit a rendszerek leíró-képességéről (azt hiszem, nagyjából azt mondja, hogy minden összetett axióma-rendszerben törvényszerűen van legalább egy olyan állítás, amiről az adott rendszeren belül nem lehet eldönteni, hogy igaz-e vagy sem) (de tíz év nagy idő, lehet, hogy nem is így van) és egyáltalán jéé, matematika, azt hiszem, igazából az elemi algebra tökéletes, csupasz szenvtelensége hiányzik mostanában olyan rettenetesen.