Nem, nem a választások eredményére akartam célozni. Nem politizálok. Csak ritkán.
Egyébként nem is árt, hogy hazajöttem, legalább kigyógyulhatok a megfázásból.
És most...
Először is nagy-nagy köszönet és puszi a családomnak és a barátaimnak, akik nélkül tényleg, de tényleg sosem jutottunk volna el Írországba, például mert repjegyet és szállást sem tudtunk volna foglalni. Hála és köszönet. És mélységes meghajlás. Cserébe nem találok ki senkinek nagyon béna álneveket.
Nem hoztunk senkinek semmit, whiskey-t meg különösen nem, mert nem értek az ír whiskey-khez, és nyilván a leggyengébbet emeltem volna le a polcról (és különben is, minden pénzt magunkra költöttünk, önző dögök vagyunk, igen).
Dublin drága város.
De szép.
Akkor most összefüggéstelen és ömlesztett élménybeszámoló, ta-damm, azaz mi a fenét csináltunk és nem csináltunk, láttunk és nem láttunk?
Szóval késő este volt, mikor megérkeztünk Dublin repterére, ahol pillanatokon belül megtaláltuk a megfelelő buszt, de csak apróval lehetett volna buszjegyet váltani, és az nem volt, úgyhogy az első járat jól ott is hagyott, a másodikra pedig várni kellett. Várakozás közben megkóstoltuk az előrelátóan nagyobb mennyiségben csomagolt vilmoskörte pálinkát, mert hideg volt, és mert miért ne. De nem ennek köszönhető, hogy mikor végre beértünk a városközpontba, fél órán át kerengtünk csomagostul-mindenestül, mire megtaláltuk a buszmegállótól túlzó becslésekkel is alig három perc sétára levő hostelt. De addigra már mindenünk fájt. Egyedül voltunk a tízágyas szobában, senkit sem zavart hát, hogy éjfél után estünk csak be, és víg csörömpöléssel, no meg erőteljes vállfájással feküdtünk le aludni.
Az első reggeli felséges volt. Már eleve a tény, hogy tényleg adtak reggelit a szálláshoz, és micsoda fantasztikus müzlijük volt! És forró kávé! Narancslé! Lekváros pirítós! Reggeli után megpróbáltuk megkeresni a város legközpontibb központját, kiváló érzékkel elindultunk a második legrosszabb irányba, de egy folyó azért mégiscsak elég jelentős, és idővel sikerült rálelnük a Liffey-re is.
A Christ Church onnan már gyerekjáték volt, majd később felderítettünk egy másik középkori katedrálist is, Szent Patrikét, ahol azonnal és gyógyíthatatlanul beleszerettem a parkba és a tulipánokba. Le is fényképeztem vagy ezret, de hagyományos masina, stb, még idő, mire előhívják a képeket.
A hostelbe visszatérvén már az utcán felfigyeltem a bőrönddel ácsorgó, lelkesen telefonáló, virágmintás nadrágos hölgyre, akiről nem egész tíz perc múlva kiderült, hogy ő az új szobatársunk. Nne Finnországból érkezett, és rögtön velünk uzsonnázott, és minthogy ő is épp velünk egyidős, és kamaszkorában ő is volt gót és metálos, és különben is, finn-magyar rokonság meg miegymás, szóval remekül összebarátkoztunk vele.
Később Asztrogót és jómagam elindultunk gótmetálkodni, és nekem azért egy kicsit megemelkedett a szemöldököm, mikor megláttam a tüllbe-tollba csavart tizenkét éves ír röfiket (olyan piszék voltak, hogy nem csoda, hogy náluk más konnektorszabványt használnak, különben mindenki folyton a másik orrába dugná a drótokat) (tudom, bunkó vagyok) de persze mi is azért pont erre a hétre időzítettük az utazást, hogy ha úgy jön ki, megnézzük az Anathema + HIM turnét (én az egyiket, Asztrogót a másikat). Erről eddig azért nem írtam, mert egészen az utolsó pillanatig, azaz aznap délután 1 óráig (helyi idő szerint) úgy tűnt, hogy marhára nem úgy jön ki. De aztán mégis.
Megjegyzem, az Ambassadornál én nyomasztóbb helyet még életemben nem láttam, folyamatos fejfájással, légszomjjal és hullámokban rám törő pánikkal küzdöttem, szerintem ezért nem tetszett még az új szám sem, és aztán a HIM fellépése alatt meg végképp nem tudtam magammal mit kezdeni. Utána... no, erről nehéz lenne emberi terjedelemben és érthetően, továbbá civilizáltan írnom, úgyhogy csak annyit, hogy utána hazamentünk aludni. Pedig ki a fene akar hazamenni, ha akár sörözhetne is (a megfejtést a szerkesztőségbe kérem)?
Másnap a finnugor trió megnézte Dubliniát és a Christ Church-ot egy kombijeggyel, majd a St Patrick's tövében aludt a napfényben. Este újabb légszomjas gótikum, és utána... némi nyűglődés és hisztéria után Asztrogót elment haza aludni, én pedig a frissen megismert Dr Strangelight és szíve hölgye, valamint fél Dublin társaságában a Temple Barban kötöttem ki. Nélkülük sosem tudtam volna meg, hogy ez ennyire jó hely - de ez ennyire jó hely, sőt, még annál is jobb. És a doktorúrék elmondhatatlanul rendesek.
A Budweiser pedig jó sör, mert nem lettem tőle másnapos.
Szombaton rossz idő volt, így a tervezett városnézés egy kávézóban ért véget, ahol békákról és hercegekről beszélgettünk Nne-el.
A többit a következő részben.