Tehát Nne és a két magyar kávézott, majd netezett, majd hazament aludni pár órát, de aztán inkább forró levest evett az alagsori konyhában. Utána pedig nekivágott a dublini éjszakának, és el is jutott egy kocsmába, ahol óriási tömeg toporgott igazi ír zenére. Még Finnegan's Wake is volt, bár tartok tőle, nem a James Joyce féle értelmezésben. Viszont megtudtuk, hogy aki a refrénnél rosszkor tapsol, annak bizony le kell adnia a melltartóját a zenészeknél; még szerencse, hogy mindkét kezünk tele volt sörrel, és ha akartunk volna, sem tudunk tapsolni. Terveink szerint ezúttal is tovább mentünk volna táncolni, mint tettem volt azt mindenféle írekkel és angolokkal és görögökkel és aki még ott volt előző este, de persze ebből végül annyi lett, hogy eltámolyogtunk a legközelebbi kávézóig, és ott quesadillas-ba és nachos-ba fektettük megmaradt fityingjeinket.
Vasárnap reggel ritka rút idő volt, elindultunk felderíteni a buszpályaudvart, aztán kávézás közben úgy döntöttem, hogy ha már erre jártam, kell valami autentikus ír rockzenét is szereznem, és megkérdeztem, mit hallgatunk, mert az épp pont tetszett is (egyébként kerestem magamnak Pete Courtney-t égen és földön, de azt hiszem, egyszer kénytelen leszek megrendelni az Internetről, ha már anélkül nem élhetek). Aztán olyat, amit épp és ott hallgattunk, hoztam is magamnak (The Frames: Dance the Devil). Azóta ugyan rájöttem, hogy igazából autentikus ír metálzenét is jó lenne szereznem, mert valami elemi vadságnak ellensúlyoznia kellene már azt az egészségtelenül sok Paul Wellert, James Bluntot és Radioheadet, ami mostanában a lemezeskosárkámba kéredzkedett. Ezúton fel is kérném minden ismerősömet, hogy ha netán akad, juttasson legalább kölcsönbe Primordialt, elvégre az ír, metálzene, és szép kelta motívumokat rajzol mindig mindenhova. Legfeljebb majd megijedek tőle.
Szóval vasárnap délben már nem lehetett tovább halasztani, hogy Nne elutazzon Belfastba, és ennek nem örültünk ám. Már csak azért sem, mert Nne ritka aranyos lány. És azért sem, mert jól kiegyensúlyozta a társaságot, és kicsit elfedte a tagadhatatlan, de szépen agyonhallgatott törést Asztrogót és köztem (nem hinném, hogy bármelyikünket is okolni kellene érte, néha az emberek megváltoznak, és néha megesik, hogy egy sor változás után már nem alkamasak többé a szoros együttműködésre; mint például egymás elemi figyelembevétele).
Mindenesetre miután Nne-t feltettük a távolsági buszra, elindultunk, hogy a folyót követve leérünk a tengerhez, bár én gyanítottam, hogy a tenger helyett csak egy baromi nagy és randa kikötőhöz jutunk, olyat pedig láttam Aberdeenben, és semmi szépet nem találtam benne. Persze a negyedik híd után meguntuk és visszafordultunk, az eső is esett, és ráadásul szembejött velünk a Nagy Éhínség áldozatainak emlékére állított szoborcsoport, amiről egyszerre mondtuk, hogy csak álmomban soha meg ne lássam őket. Kiemelkedő művészi teljesítmény: olyan rohadt nyomasztó, hogy olyat én még nem nagyon láttam. De egy éhínségben mi lenne olyan marha derűs?
Visszafelé bementünk megnézni a Book of Kells-t és egyéb VII.-IX. századi könyvecskéket. Elképesztő, döbbenetes, csodás, satöbbi, satöbbi, mi a fenét mondjon egy hol középkorral, hol írekkel, hol középkori írekkel foglalkozó angol szakos bölcsész a Book of Kells-re? Hogy a szívem közepén egy nagy, díszesen illusztrált Book of Kells lap van? Vagy hogy lehet, hogy mégis inkább a Lindisfarne Gospels egyik szőnyeg-oldala? (Alapvetően Lindisfarne Gospels párti lennék, de ez a kiállítás azért megingatott.)
Ha már úgyis arra jártunk, benéztünk a Temple Bar-ba (ott hagytam a szívem valamikor péntek este, egyenletesen felkenve a kockakőre), hogy kipróbáljuk a cidert. Asztrogót még sosem hallott róla, pedig az angolok kérem szépen híresen ezt az almabort isszák. És micsoda szégyen, hogy még sosem kóstoltam olyat; most persze jól bepótoltam, miközben egy fürtös ír egy szál akusztikus gitáron inkább lelkesen, semmint tökéletesen Nirvana, Pink Floyd, Counting Crows és Oasis átdolgozásokkal szórakoztatta az egybegyűlteket.
Még mindig igen korán volt, mikor visszaértünk a szállásra, de arra a naiv kérdésre, hogy mit csinálunk ma este, azt a választ kaptam, hogy de mi aznap már halálra buliztuk magunkat, úgyhogy alszunk. Én esküszöm, nem tudtam, hogy egy pohár almabor késő délutáni elfogyasztása fékeveszett partizásnak minősül, de úgy döntöttem, hogy akkor viszont képeslapokat írunk és postázunk, ha esik, ha szakad. Akkor is. Majd erősödő megfázásomra tekintettel magamhoz vettem a maradék vilmoskörtét, és folyamatos gyógykezelés közepette vágtam neki a szakadó esőnek.
A főposta szokás szerint igen romantikus érzelmeket váltott ki belőlem, akkor is, ha naponta ötször elmentünk előtte. De akkor is, épp idén kilencven éve, hogy ott patak vér folyt, sőt, még azt a sikátort is láttam, ahol Pearse végül megadta magát (ki volt rá írva, nem hozott tudásból kerestem meg), és még ott voltunk Dulbinban, mikor szerencsétlen húsvéti felkelők kivégzésének kilencvenedik évfordulójáról megemlékeztek. Azzal együtt, hogy én megértem ám az angolokat, hogy úgy odacsaptak, mikor a világháború közepén egyszer csak a hátországban lázadni kezdtek a forrófejű írek; azzal együtt... Azzal együtt igaza van Yeats-nek; a terrible beauty is born és én ott sétáltam megkövült bölcsője körül.
Másnap reggel még csuromvizes volt a cipőnk, mikor elindultunk, hogy de most már aztán tényleg felkutatjuk a tengert! Idővel sikerült is olyan helyi buszjáratot keríteni, ami helyi buszjegyáron kivitt minket az Ír-tenger partjára. Kagylót szedtünk a fövenyen, aztán kiderült, hogy ahol elképzeléseink szerint a partnak egyenesen kellett volna tovább futnia, ott inkább vetett egy 180 fokos fordulót, és elsőrangú mocsárba, valamint a környék egyik legnagyobb golfpályájába torkollott. Ha egy derék golfozó nem visz be minket a legközelebbi faluba, ma is a mimózabokrok és a vadkacsák között bolyonganánk (mert ott a mimóza sűrű erdőben nő és illatozik).
Este sétáltunk egy O'Connell Street - Temple Bar - Liffey part kört, aztán megpróbáltunk kávézni valahol, de csak egy üzletközpont aljába beszuszakolt, agyonüvegezett, álmexikói éttermet találtunk, ahol kicsit becsaptak minket, de a pincér legalább nagyon szórakoztató volt, és derék kung fu Mesterünkre emlékeztetett (mi van vajon vele? megszületett már a gyermek? és fiú vagy lány? nem tudni; Mester elutazott Spanyolhonba, és azóta semmi hír), már attól eltekintve, hogy Mesterünkről el nem tudom képzelni, hogy valaha bárkit szándékosan becsapott volna.
Utolsó nap kibuszoztunk egy környékbeli kastélyhoz, és sétáltunk a parkban; gyönyörű volt, szürke, zöld, és vizes, mint az idő. Visszafelé eltévedtünk, de ezúttal épp csak egy cseppet (az első templomtorony láttán már tudtam, merre kell keresni a buszmegállót - toronyiránt; és tényleg a templom tövében leltünk rá), és nemsokára már az alagsori konyha melegében szürcsölhettük a zacskós levest.
Asztrogót fáradt volt, és az utolsó este nem akart már kimozdulni. Én épp csak addig vártam, amíg elállt az eső, aztán mentem; ültem a Christ Church tövében a késő délutáni napfényben, legyalogoltam a St Patrick's oldalába, hogy megnézzem a tulipánjaimat, és szigorúan gyógyászati célokból kortyolgattam a barackpálinkával hígitott barackteát. Már a főpostához tett esti zarándoklat után rájöttem, hogy a túlélés záloga a pálinka, és ugyan onnantól kezdve csínján bántam vele (utálok hullámzó fürdőben zuhanyozni; a hullámfürdő oké, de a hullámzó???), azt a rohadt hideget nem bírtam volna ki másképp. Nyolc fok, pokoli szél, eső, és a tetejébe egy átkozottul más temperamentumú útitárs; a barackpálinka fűtött, festett, világított, és még a kedvemet is szinten tartotta.
A szívemet melengető barackpálinka olyannyira jó hangulatba ringatott, hogy mindkét katedrális tövében írtam egy-egy csapnivalóan rossz verset, és ettől átéreztem, hogy igen, a kelta költői szellem engem is megérintett, és ez bizony így helyes, a közhelyeknek megfeleltem, a dolgomat jól végeztem, majd ha megtanultam valami hangszeren játszani, visszamegyek, és dalt is szerzek a kelta napnyugtáról. Bár ezek szerint nem épp az orgona-tanfolyamra lenne érdemes befizetnem, mert azt marha körülményes lesz feltolni a Christ Church alá.
Átkavarogtam a Liffey bal partjára, leültem, majd pakisztáni bevándorolókkal társalogtam, aranyosak voltak, az egyikük ott helyben közölte, hogy velem akarja leélni az életét. Cinikus vén ribanc vagyok, mert egyből tudtam, hogy nem földöntúli szépségem szédítette meg ennyire, hanem a tarsolyomban lapuló EU-állampolgárság, de európai szemmel nézve is olyan szép férfi volt, hogy arra az egy estére még így is hízelgett ez az odaadó vonzalom.
Utolsó délelőtt még sétáltunk egyet a városban, aztán a reptér felé dugóba kerültünk, és az utolsók közt jelentkeztünk a gépre. Külön is ültettek minket. Volt benne valami jelképes. Én a gépről még láttam a partot, ahol két nappal előtte eltévedtünk, a mellettem ülő megkérdezte, hogy Írországban sikerült-e ilyen förtelmesen megfáznom (felszállás közben úgy éreztem magam, mint akinek két teljes csomag robbanócukrot nyomtak fel az orrába), alvás helyett angol nyelvű szonettet írtam a kedvenc tulipánjaimról, aztán már itthon is voltunk. A metró gázolt és csak a Deákig járt, a hatvanas busz dugóba került, azt hittem, már sosem érek haza, és még fordítanom kellene és aztán munka, és aztán fordítanom kellene és aztán munka...
És szép lassan visszaereszkedtek rám a hétköznapok.
Ezzel pedig útibeszámolóm végére értem, aki átrágta magát, annak minden elismerésem, aki nem, az se bánja; menjen el maga is Dublinba, majd meglátja, milyen - ígérem, máshogy, máshol, és más fog történni vele.
