Mielőtt Fiammát a Pomonára helyezték, mielőtt kiderült, hogy én is vele mehetek, csak véletlenül láttam ismeretterjesztőket a keanoszról. Víztudat, eleven folyók, éneklő óceánok, csordában vonuló felhők, unalmas volt és kisstílű, mint valami rossz zöld propaganda. És legalább olyan hamis.
A felszínen persze unalmas is volt, propaganda is, és legfőképp hamis – ó, a természet egyetlen, hatalmas organizmus, minden él és összefügg – aztán a felszín alatt egy hajszálnyival már olyan idegen és felfoghatatlan, hogy azzal nem tudott mit kezdeni egyetlen ezohippi sem. A keanosz tudatra nincsen szavunk. Sem szavunk sem fogalmunk sem leképzésünk, az víz, mindenben víz, míg az ember külön testbe zárt, kapcsolódni csak vágyó tudat. Persze voltak, akik önként mérgezték meg magukat az eleven vízzel, akik maguk akartak csatlakozni a lomha bolygótudatba, de nem azt találták, amit kerestek. Senki sem lehetett egyszerre keanosz és ember. A keanosz nem termel és épít és kutat, és az ember... az ember hamar megtalálta a módját, hogy leszámoljon a legősibb ellenséggel, az Egységgel.
Az első oltásokat még a Földön megkaptuk, aztán az út során még hármat, és a dokkolás után az ötödiket. Épp elég volt ápolni az első tíz-tizenöt év telepesei után maradt roncsokat, kordában tartani a keanosszal fertőzött őrülteket: semmit sem bíztak a véletlenre. A semlegesítő szerek a vérünkben köröztek, minden csókban automatikusan továbbadtuk őket, minden gyerek védetten született.
Néha kíváncsi lettem volna rá, hogy hányan kaptunk módosított vakcinát. Nem lehettünk sokan, ha a pomonaiak többsége csak hibbant összeesküvés-elméletnek tartotta az egészet, és úgy gondolták, a legnagyobb keanoszokat is éppúgy mechanikusan irányítják a kezelők, mint a csatornák szállító-ösztönét, a termőföldek öntözését. Persze a nagy keanoszokról a legtöbben azt sem tudták, hogy léteznek, nem hogy kapcsolatban van velük az emberiség; három hónapot dolgoztam Aganthban, és senki még csak nem is sejtette, hogy a sziklás, száraz vidék alatt a bolygó legnagyobb bestiája lapul. El is fárasztott annyira, hogy habozás nélkül elfogadjam a landeri ajánlatot, és csak egy géppel osszam meg a tudatomat. Fiamma ezt előrelépésnek vette, mert a landeri telep híres volt arról, hogy mindenből a legújabbat és a legjobbat szerzi meg; én csak örültem, hogy kikapcsolódhatok két semmilyennek tűnő, de halálos projekt között.
Voltak dolgok, amiket még Fiammával sem oszthattam meg.
Egy nagy keanosz és egy kicsi között persze legalább akkora különbség volt, mint egy egér és egy világváros között, úgyhogy érdeklődve néztem a napszakról napszakra vándorló kis tavat. Néha még azon is elmerengtem, milyen lenne leszállni a legközelebbi állomáson, visszagyalogolni, és ahogy tanultam, épp csak két ujjamat bedugni a vízbe, és megszólítani a benne lakó, különös értelmet.
Alighanem az egyik rezervátumi őr felelne helyette, a fejemnek szegezett fegyverrel.
– Nyilván látja az oltási adataimat – válaszolnám, és úgy tennék, mint ha nem lennék halálra rémülve. Ő csak intene egyet a fejével, hogy álljak fel, és látnám az arcán, hogy már csak az akcentusom miatt is gyűlöl. Hülye földi, azt hiszi, minden tóba csak úgy belelógathatja a kezét, pedig nem otthon van.
A képzelgés itt két irányba szakad. Az egyikben meghunyászkodva követem az őrt, aki lesajnálóan elenged, vagy benntart az őrszobán, és néha úgy gondolom, ha igaz pomonai, a biztonság kedvéért még meg is ver; de a másik történet az érdekesebb, az, ahol hirtelen megérzi a közelségem a keanosz, felkel a medréből, és leüti az engem fenyegető gazembert. Menekülnöm kell, mert ha alaposan megvizsgálnak, hogy kiderítsék, miért védett meg a víz, fény derülhet a módosított vakcinákra, és az nem lenne jó senkinek. Menekülés közben hol a keanosz fertőzöttek szabadságharcosa leszek, hol lelőnek, mint szökött bűnözőt, de néha megtörténik az is, hogy Fiamma elköt egy űrhajót, és megment.
A harmadik megoldással csak egyszer játszogattam: a két ujjam még a vízben, és az őr elvigyorodik, leereszti a fegyvert.
– Csak nem közénk való? – kérdezi enyhe földi akcentussal. Értetlenül felnézek rá, erre hozzáteszi. – Én voltam az, aki megszelídítette a Bach tengert. Kell pár év erdőkerülés, hogy azt kiheverjem!
Aztán persze eszembe jutott Ali, aki részt vett a Bach tenger megszelídítésében, és már nem volt kedvem folytatni az egészet. Ha csak a fele igaz annak, amit mesélt, a Bach tengert ezer év erdőkerüléssel sem heverhette ki senki sem. Végigpörgettem az ismerőseimet. Ali hallgatott, de Castel környékén épp annyival voltak előrébb, hogy már dolgoznia kellett... Grey pedig hónapok óta eltűnt.
Nem hagytam üzenetet. Fölösleges lett volna. Ha tudnak, majd jelentkeznek.
