Világjáró

Hát ez most célfotóval, talán. Persze megint az volt, hogy elkezdtem valamit, sőt, igazából az egész történetet szépen, egyben kitaláltam, de már szeptember elején, és nyugodt és boldog és elégedett voltam vele, mert kerek és jó, vagy legalábbis annak éreztem, és akkor egy ponton rájöttem, hogy ezt most én sehogy sem. Semmit sehogy sem, de ezt különösen nem. És aztán jött a tipródás, történeteket próbáltam összevakarni a kádban félig elszunyókálva, régi fájlokat kapartam elő, mert úgy emlékeztem, van bennük valami (van is, csak nem ide), és semmi, semmi, semmi. És ez sem sokkal több, de ez van, most már tényleg csak azt akartam, hogy meglegyen, jó meg majd lesz egyszer és máskor.

     A Holló fenn ült a fán, a Róka alatta. Pontosan, ahogy az apja mesélte, ahogy a hagyományok szerint is lennie kellett, és várakozóan néztek rá mind a ketten. Harmadszorra álmodta ugyanezt, most már biztos volt benne, hogy ez a Hívás; világjáró volt az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője, erre készült egész életében, tudta, mit kellene… de a fa tövében, a gyökerek között nem ásított a végtelen sötét, a két Csaló nem az Alvilág bejáratát őrizte, csak egy sekély kis üreget. Kinézni is máshogy néztek ki, mint a több millió órányi felvételből kiragadott részleteken, amiket gyerekkorában olyan áhítatosan nézett; a Holló szárnya hol rövidebb volt, hol hosszabb, az evezőtollak néha szinte felpöndörödtek, mintha csak azt próbálgatná, az elraktározott információkból milyen módosításokkal éleszthetik majd újra, ha egyszer terraformálható bolygóra érnek; kisebb lesz a gravitáció, vagy épp kicsit nagyobb, milyen körülményekre kell az egész fajt újratervezniük. A Róka vöröses bundája néha szinte lángra lobbant, máskor úgy szikrázott, mintha dér lepte volna be, aztán egészen kopasz lett az állat, de ahogy a Holló végig ugyanaz a csillogóan fekete, szakállas tréfamester volt, úgy ő is ugyanaz maradt: tömött farkú, hegyes fülű, hegyes pofájú, ravaszdi Róka.
      Manu körbejárta még egyszer a fát. Felnézett; látta, hogy a pikkelyesen hámló, barna törzs, a komor, fekete ágak belevesznek a ködbe, innen akár az égig is érhetett volna, a tiszafa, vagy eltörhetett a holló feje fölött két tenyérnyire, mindent elnyelt a ragyogó, fehér homály. Lenézett, és újra szétkotorta az avart a lábával, de az alsó világokba vezető, mélységes kút helyett csak ugyanazt a poros, üres kis gödröt látta, mint az előző két alkalommal. Járt még egy kört, megnézte még egyszer a fát, aztán széttárta a karját, és leült a földre. A legszívesebben elsírta volna magát, de félt, hogy azzal végképp elbukná a próbatételt.
     – Nem érti – szólalt meg a Róka, és mélyebb volt a hangja, dallamosabb, mint Manu várta volna. A Holló megfente a csőrét az ágon, aztán félrebillentette a fejét.
     – Nem – mondta, aztán rigóhangon füttyentett; Manu ismerte ezt a dalt, egy időben rendszeresen hallgatta elalvófélben, és próbálta valahogy összelopni, összevágni, hogy legalább álmában átélje a mezőt, a csalitost, a szelet, a napfényt, mert még a legjobb szimulátorok sem tudták megmutatni, milyen egy lusta nyári délután.
     – Nem – ismételte meg ő is, és lehajtotta a fejét.
     – Le akar jutni az Alvilágba, hogy világot járjon – folytatta a Róka, és a Holló szajkóként cserrent.
     – Le.
     – Le bizony – remegett meg Manu hangja, és nem tudta, meddig bírja ki még sírás nélkül. Nem elég, hogy nem találja a lejáratot, de még ki is gúnyolják az állatok, akiknek segíteniük kéne!
     – Fiam! – Lágyan csendült a Róka hangja, és ahogy Manu felnézett, látta, hogy a szikrázva változó állat lassan, óvatosan közelebb lép hozzá. Nagyot nyelt, és kihúzta magát ültében. – Miért szállnál le az Alvilágba?
      – Mert… – csuklott meg a hangja; erre a kérdésre nem készült fel. – Mert ott tanulhatom meg az élet és a halál titkát.
     A két állat összenézett, és a Holló lelibbent az ágról, és a Róka mellé állt.
     – Hát nem tudod?
     Manu megrázta a fejét, aztán hirtelen biccentett. Benne is ott lapult a földi élet hatalmas, felfejtett kódja, amiből újra akarták építeni az egész világukat, ha egyszer valahova megérkeznek; minden tudás, ami ahhoz kellett, hogy ilyen szférát, olyan szférát, hollót, rókát, embert építsenek. Mindenkiben elrejtették. Mindenkiben megőrizték. Mindenkiben ott volt a kis zárvány, a Föld emléke és tervrajza.
     – És hol szállnál le az Alvilágba? – kérdezte most a Holló, és Manu értetlenül ráncolta a homlokát.
     – De hiszen itt a fa.
     – Hol nő ez a fa? Hol nőne, ha nem csak álom volna?
     Manu tudta a választ, ahogy tudta az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője; de őket még mind a Földön érte a Hívás, nem az űr elképzelhetetlen messzeségében.
     – Apám sírján. A halottak között. Ott kezdődik az Alvilág.
     A Róka biccentett, de Manu csak nézte, a homlokát ráncolta, és arra gondolt, milyen is volt, amikor három nappal azelőtt elbúcsúztatták az apját, és visszaadták a hajónak a holttestet. Nem volt temetés; nem volt lassú enyészet; a hajó mindent felemésztett, megemésztett, visszaforgatott.
     – Ez itt az Alvilág – bökte ki hirtelen. Felállt, és a két állat felé tántorodott. Azok udvariasan oldalra léptek, és átengedték. Megállt a fa előtt, és az üreg helyett a szíjas törzset nézte, a vércseppként pirosló bogyókat a sötét levelek között. El sem tudta képzelni, hogyan szuszakolja majd át magát az ágak között, aztán már meg is ragadta az egyiket, és fellódult. – Mi vagyunk az Alvilág.
     A Holló felrebbent a keze mellé, és ahogy Manu visszanézett, látta, hogy a Róka felemelkedik, és a két mellső lábával rátámaszkodik a fa törzsére. Kevésbé vibráltak, a lehetséges jövő helyett a biztos múlt öltött bennük testet. Manu feljebb lépett, és beleveszett a tiszafa sűrű, illatos sötétjébe.
     El sem tudom képzelni, mi vár rám odafenn, gondolta. Talán egy lusta nyári délután.

2014.