Egész héten nyugtalan vagyok, ha a földmélyi vizek nem is érezték meg a viharvonulást, én annál jobban megszenvedtem. Persze lehet, hogy csak a bűntudat nyomorít meg, a szégyen, a félelem, hogy hagytam, hogy elragadjon a felhők szenvedélye, hogy várom, hogy visszaüssön a dolog. Mert következmények nélkül nem maradhat semmi sem. Nehéz meggyőznöm magam, hogy ez ostobaság, és a világ sokkal bonyolultabb annál, semhogy ilyen egyértelmű ok-okozati összefüggések alapján működne. Bűn és büntetés, ugyan, bűnhődésnek meg csak elég lesz az, hogy napok óta elviselhetetlenül… elviselhetetlen minden. Mintha a gondolataimat horzsoltam volna vissza a nyers idegig, épp csak nem ordibálok és csapkodok. Mások előtt. Otthon azért erősebben odakoccan a bögre és a tányér az asztalra, mint kéne.
Pénteken aztán nem bírom tovább, hazafelé már dobolok az ablaküvegen, és amikor az egyetemi város előtti hosszú szakaszon átúszik előttem egy lampionos, zsibongó étterem terasza, felkapom a táskám, és az ajtóhoz rohanok. Alig bírom kivárni, hogy végre megálljon a hajó, toporgok, fintorgok, aztán elsőként ugrom ki a peronra, és úgy rohanok, mintha valóban az életem múlna rajta, hogy végre egy pohár chardonnay-val csillapíthassam az idegességemet.
– Nem kell úgy rohanni, megvár az a fiú! – kiabál utánam félig felháborodva, félig vidáman egy idősebb férfi, miután átesek rajta, és lelassít a gondolat, hogy vajon a fehérbor fiú-e, vagy lány, és hogy miért hasonlítjuk mindig nőkhöz, ha der Wein és il vino és le vin. Tényleg szükségem van belőle egy jó pohárral, ha már ilyeneken jár az eszem.
Az étterem pont olyan félhomályosan otthonos, amilyennek a hajóról láttam, és a pincérnek elég egy pillantást vetnie rám, hogy egy csendes, félreeső kis asztalkához ültessen le a terasz legvédettebb zugában. Rálátok a forgatagra, de nem kell elmerülnöm benne. Az első pohár bor szinte mintha magától érkezne, és csak akkor kezdek el egyáltalán gondolkozni rajta, hogy hogyan tovább, amikor azt már elkortyolgattam. Mert azért annyi tiszteletet akkor is meg kell adni a bornak, hogy apró kortyokban igyam, ha remegek az idegességtől; akkor is, ha alig érzem az ízét, mert ki tudja, hány hét vagy hónap vagy év, vagy egy egész élet zavara kavarog a fejemben.
Thai csirkeleves mellett döntök, és most, hogy végre van időm és okom hozzálassulni az ételhez, visszatérnek az ízek, a bor is megnyílik, az illatok kitelnek, a színek átmelegednek. Lassan besötétedik, és a fák ágai közt felizzanak a narancsvörös lampionok. A halk zenét végleg elfojtja a vacsorázók moraja. Hátradőlök. Többet kéne kimozdulnom. Néha kéne emberek közé mennem.
Félig lehunyom a szemem, úgy fürkészem a tömeget. Még négy év után is meglep, mennyire máshogy kezelik a dolgokat a pomonaiak, mennyivel harsányabbak, nyitottabbak. Itt az én szürke részleteim, a látható dolgok, az érdekességek hiánya kiugró lenne, ha bárki is figyelne – de annyira megszokták, hogy mindenki színes, hogy pár árnyalattal halványabban már tényleg láthatatlan vagyok. Nincs a homlokomra írva, mi a kedvenc italom, és hol láttam a legszebb naplementét életemben. A tekintetük automatikusan tovább siklik arra, akin ott villog a pillanatképekből összevágott álarc.
És megtéveszt engem is a tömeg; vagy harmadszorra pásztázom végig az éttermet, mire észreveszem a barna zakós férfit a túlsó sarokban. Társasággal van, mind az öten egyformán hangosan nevetnek, de ő az egyetlen, akiről nem tudom, mi a kedvenc idézete, és hol nyaralt előző évben, ha egy kicsit odafigyelek. Belemosolygok a borba. Földi. És nem turista, a Pomonán él, máskülönben mohóbban szívná magába az itteni színeket.
A szőke lány ráfog a nyakára, játékosan fojtogatja, és egy pillanatra elszégyellem magam, mintha valami titokba lestem volna bele, és nem a fél város előtt bohóckodnának. Próbálok visszatalálni abba a békés kábulatba, ami a leves és a főétel közt megszállt, de minduntalan az ötös asztalhoz téved a tekintetem. Az utolsó pohár bort csak félig iszom meg; megköszönöm a pincérnek a pompás kiszolgálást, hozzáteszek még valamennyit a végösszeghez, és mire átfut a tranzakció, már az utcán vagyok. Nincs kedvem visszamenni a hajóállomásra. Eltalálok innen gyalog a Westerfeldig, és talán jót is tesz, ha átvágok az egyetemváros hatalmas parkján. Nem csak emberek közé kéne néha mennem. Fák közé is.
