Csak két hét után kezdek el álmodni a munkámmal, és a tudatalattim még ezt az egyszerű, főleg adminisztrációból álló rutint is képes úgy megbolondítani, hogy amikor éjjel felriadok, egy ideig levegőt venni is félek, hát még visszaaludni. Ez a baj azzal, hogy a vizek sötét végtelenje nemcsak vonz, de legalább annyira taszít. Mások örülnek, ha beszivárog az álmaikba is, ha öntudatlanul segít megérteni a viselkedésüket, de én félek – félek, hogy felold, félek, hogy elveszek.
Persze erre vannak az álomgépek, a megnyugtató, beprogramozható alapsablonok, amikre a tudatalatti aztán ráaggatja a napi események feldolgozandó apróságait. Nem is azért nem veszek valami egyszerűbbet most sem, mert berzenkedem az ellen, hogy egy gép adjon formát a képzeletemnek, hanem mert az én munkámban nem lehet. Olyan mintákat hoz létre, olyan kis csonkokat hagy, amik akadhatnak a munka közben használt gépekkel. A landerivel épp nem, de nem olyan hosszú az a szerződés, ami ide köt, és ki tudja, utána milyen projekt lesz a következő.
Azt viszont semmi sem tiltja meg, hogy lenyomjam az álmokat, szedjek valamit, amitől ébredéskor azonnal elfelejtek mindent, és nekem már ez is elég. Egy-két napig kótyagos vagyok tőle, mindig megvisel, amikor a hosszú, félig éber és félig kalandos éjszakákból egy pillanatnyi semmi lesz, de még mindig jobb, mint délutánig várni, hogy kioldódjon a csontjaimból a legutóbbi rémálom rettenete. Egy-két napig kótyagos vagyok és tompa, és egy-két hétig nem kószálnak el a gondolataim, nem veszek észre minden lényegtelen apróságot oda sem figyelve. A világ nem félig kirakott mozaik, csak híg, unalmas kása, nem keresek történeteket és összefüggéseket, nem rendszerezek, nem modellezek. Csak vagyok.
Ezért nem veszem észre a kis tavacskát sem – jobban mondva észreveszem, csak ezért nem tűnik föl, hogy vándorol. Az állomások sorrendjét már kezdem megjegyezni, bár a nevükkel még gondban lennék, és az ilyen apró részletek, mint hogy egyáltalán mi melyik oldalon van jövet, és melyik oldalon van menet, már végképp összemosódnak. A tavacskát is csak azért veszem észre, mert egyik délután, amikor épp egy fa tövében pihen, annyira olyan, mintha már láttam, volna, mintha egész életemben e felé a kép felé utaztam volna, hogy az felráz a szokásos kábultságomból is, és egész az üvegre kell támasztanom az arcom, úgy fordulok vele, úgy bámulok utána. Ez a kép az enyém, minden álmom alapja, a részem, a lelkem legmélyéről érkezett; és közben tudom, hogy nem, alighanem még gyerekkoromban láttam, egy régi filmben, rajzon, könyvben, és még ha álmodtam is róla később, nem az enyém a magja. Nem csak az enyém: a személyes és titkos örömöt, amitől utána fordulok, mástól kaptam. Akár a létemet.
De van annyira erős és csábító a kép, hogy másnap reggel már keressem a fát, a kis tavat, és először nem is értem, miért nem találom. Nem ott lett volna, a hálós megálló és a vörös ház között? A fa megvan; megvan a dombok íve is; de hol a tó? Látszik, hogy a Földön nőttem fel, mert napokig eszembe sem jut, hogy a Pomonán él a víz, csak amikor a negyedik nap reggel a tavacska ismét felbukkan – a fa túloldalán.
