A niebonni karneválon találkozunk újra, egyszer csak ott lépdel a balomon a tömegben, és olyan természetességgel kínálja felém a cukros sült almát, mintha egész életünkben egymás mellett sétáltunk volna. Persze ez Niebonn, és a karnevál, meg sem lepődök rajta, cserébe én is adok neki meggyet a poharamból, és egy ideig csak eszegetünk és ballagunk, mielőtt egyáltalán bemutatkoznánk.
Egy idő után lekanyarodok az egyik mellékutcára, fel a lépcsőn a domb aljára. Meglököm a mezőre vezető kaput, halk kattanással kinyílik. A barna zakós férfi, ezúttal bordó ingben, szó nélkül követ, és amikor lepillantok a kapura, elégedetten látom, hogy nem az én felelősségemre engedték be, magától is volna bejárása ide. Megvagy, mosolygok magamban, és valamiért büszkeséggel tölt el, hogy lám, hogy kitaláltam, hogy földi, hogy beszökhet a követségi rezervátumba.
Leülünk a fűbe, nézzük az utcákon kavargó tömeget, a házak fölött libegő kis lámpásokat, az elszabadult mécseseket, amint egyre feljebb lebbennek, és beolvadnak végül a csillagok közé, apróságokról beszélünk, ő is a palacsintabundás, fahéjas almát szereti jobban, de olyat nem talált, szép tiszta az idő, meg fogják tartani a tűzijátékot, nem kell félni tőle, hogy megvadulnának a fellegek.
Elmosolyodik, és hanyatt dől, és egy pillanatra nem vigyáz, egy pillanatra be lehet látni az emlékei közé, és ott a kép, a lány a viharral az ujja hegyén, a legszebb dolog, amit életében látott… aztán már el is tűnik. Pislogok egyet, megszédít a félelem, aztán rájövök, hogy nem köti hozzám a képet, csak túl sok volt, túl erős ahhoz, hogy magában tartsa. Én is hanyatt dőlök, és lehunyom a szemem. Abszurd, de szinte érzem, hogy a hajunk összeér, érzem a füvet, a fű tövén a nedvességet, ahogy megsüpped a súlyunk alatt a föld, és ahogy lassan, finoman ráteszi a kezemre a kezét.
A magasban szétfröccsennek az első tűzvirágok.
