Eleinte azt hitte, már pusztán a bűztől meg fog tébolyodni, és néha, tiszta pillanataiban kénytelen volt beismerni, hogy ez a szavak és fogalmak nélküli tompaság is az őrület egy formája. Nem mintha bánta volna. Jobb volt üresen bontani a halott anyagot, mint azon gondolkozni, hogy ezt a gyűrűt, ezt a szőke hajkoronát ismeri, tizennyolc éves volt, amikor elvitte a tüdőgyulladás a báli szezonban, a szeme barna, a szája szamócaízű. Volt, akiket még élni hitt, és csak akkor döbbent rá, mennyi ideje a föld alatt sínylődhet, amikor a keze alá kerültek: hiába mállottak már el a vonásaik, felismerte az ikreket is, és épp elég párbajt vívott annak idején, hogy sejtse, mi történhetett. Nem az volt az iszonyatos, hogy halottak mind a ketten, és még csak nem is az, hogy ő fejti ki a csontjaikat, hanem hogy valaha a térdén lovagoltatta őket, a napfény emléke, az egymásra csúszott évek zavarták úgy össze, hogy éjszakákon át álmatlanul meredt fel a semmibe. Nem az idő múlása ütötte meg. Az élet puszta ténye. Idelenn csak halottak voltak, önmagába fordult minden, a szőke lány csontjai összekeveredtek az ikrekével, és hogy melyiküket tisztította meg először a hústól, az enyészettől, arra már ő sem emlékezett.
Egyre áthatolhatatlanabbá sűrűsödött körülötte a csend, szinte már azt sem hallotta, amikor a közös cellában páran mégis össze-összesúgtak, és nem zökkentette ki a szótlan döbbenetből, ha néhányan komoly áhítattal igét hirdettek. Pedig őt is ez juttatta ide, a nyakas, makacs hit, hogy királyok, császárok előtt fejet hajt, de bálványok előtt sosem! És ha a becsületét meg is törhetik, lelkében nem győzik le sosem. De már erre sem emlékezett. Lélek? Az öntudatlan mozdulatokon túl semmi összefüggő nem maradt, csak a lázbetegekkel értett néha szót, akiket ő ápolt a legtovább és a leggyengédebben, de akik idővel mind a halottak közé csendesedtek. És elvitték őket és sosem látta viszont egyiküket sem, mert ők, rabok, arra azért már nem voltak méltók, hogy holtukban együtt nyugodjanak az itteniekkel. Még azok sem, akik egykor egy valláson voltak velük.
A hozzám hasonló eretnekek dögét pedig talán csak elégetik, morogta egyszer, és ezt a gondolatot sikerült elég hosszan megtartania ahhoz, hogy elmosolyodjon rajta; mert az ő lelkének nem árthatott a tűz sem, aztán eszébe jutott, hogy ki tudja, mióta él már úgy, mint egy önnön létét sem ismerő állat, és arcát a tenyerébe temetve zokogni kezdett.
Nem sokkal ezután kapta el őt is a láz, és egy tiszta pillanatban azt is tudta, azért, mert figyelmetlen volt és sietősen tiszteletlen. Egy csontszilánk vágta végig a kezét, kibuggyant az ujján a vér, lustán, vörösen, és először csak nézte, hogy mit keres bármi eleven idelenn. Aztán megértette, mi vár rá: ugyanúgy borzongott meg, ahogy egykor a nagy csaták és gáláns párbajok előtt, csak most még tehetetlenebb volt, hisz hogyan vághatott volna vissza a halott anyagnak, és hogyan rázhatta volna fel a magát, hogy tisztán és szilajon, bűne és erénye tudtában álljon készen, hogy Ura színe elé térjen? Nem emlékezett már a tulajdon nevére sem.
Mire este visszahajtották őket a cellába, már a láz emésztette, és hallotta, ahogy kétségbeesetten szipogva imádkoznak fölötte, de nem értette, mit mondanak, pedig kapaszkodott a szavakba, kapaszkodott, hátha még utoljára megfejtheti az értelmüket. De elmorzsolódtak, kiperegtek az ujjai közül, és ami suttogni kezdett helyettük a mindenség pereméről, azt inkább nem értette volna, ha megadatik neki a választás.
Mert beszélni kezdtek hozzá a halottak.
Ott lüktettek felhasított ujjbegyében, ott keringtek a vérében, láthatatlan, áthatolhatatlan lepelként borultak fölé, és azt suttogták, sikították, lehelték a fülébe, a szívébe, a velejébe, hogy köszönöm, köszönöm, hogy megszabadítottál, hogy a hívságok és a romló hús börtönéből kiengedtél, hogy a hallgatásoddal megnyitottad a mennyeket, hogy a két kezed szótlan munkájával, a tetteid közt feszülő űrrel helyet adtál, teret adtál, hogy hazatérhessek oda, ahol már várnak.
Dobálta magát és nyöszörgött, de nem tudta lerázni a körülötte suhanó lelkeket, nem tudta nem látni, ahogy az ujjai eloldják test és lélek kötéseit, nem érezni, ahogy mozdulatról mozdulatra kiolvad a csontból, a messzi napfény felé fakul az élet. Az én kárhozatomból üdvözültetek, sírta, és gyűlölte őket, de a keserűség mellett valahol megnyugvás töltötte el, megnyugvás és béke, mert mégsem volt hiába a téboly, az önmagába tekeredő, végtelen iszonyat.
Aztán egy reggel gyengén, de láztalanul ébredt. A szilánkok képekké rendeződtek, mások szavába visszatért az értelem, és sápadtan, erőtlenül, de visszatért hozzá az élet; és élet volt, még ha tudta is, hogy más, mint amit a láz, amit a börtön előtt élhetett. Esténként ő is odaült a többiekhez, az otthonról beszélgettek, Istenről, és hogy Ő még itt sem hagyta el őket. És komorabban, mégis élesebben fénylett benne a hit, és halkabban, mégis tüzesebben beszélt arról, mi az igazság és mi az élet, mint annak idején az elnyomás ellen lázadozva tette.
Csak arról nem szólt sosem, amit lázálmában mondtak neki a halottak, akik nem hagyták magára azóta sem; arról nem beszélt, hogy látja a titkos pontokat minden testen, tudja, hol egyesül az élő és az élettelen, és hogy amikor az éjsötét nappalokban a húst fejti le a csontról, már áhítattal, szent tudattal teszi, mert minden mozdulata ima, és minden simítás közelebb emel a mennyhez egy lelket.
És a halottak nem hagyták magára. Bár nem súgtak már és nem is sikoltottak, szótlan architektúrájukban megmutatták a mindenség titkait. Először azt hitte, csak azt várják tőle, hogy minél hamarabb megszabadítsa őket, és néha elalvás előtt, a közös cella sötétjébe meredve haragudott rájuk, hogy még ezt is kifacsarnák belőle, de aztán kezdte észrevenni, hogy mást üzennek, nem hálátlanok. És mikor már kitapasztalta a holt testek titkait, más börtönökről kezdtek mesélni neki, más utakat, más illesztéseket mutattak meg, és már nem a harag nem hagyta aludni, és nem is a széttörve botorkáló értelem, hanem a remény.
Amikor reggelente munkába hajtották őket, amikor este visszaterelték a cellákba, már nem hajtotta le a fejét, hanem tágra nyílt szemmel, csodálkozó gyermekként leste, a keresztfolyosók és ajtók rendszerében mi igaz, és mi nem; mi tükrözi a világ tökéletes felépítését, és mi nem. Lassan sikerült megérteni az örökké sötét, földalatti szörnyeteg testét, látnia a kötéseket, és az álmaiba visszatért a napfény, és a saját neve mellett újra otthonosan csengett a feleségéé is, a gyermekeié.
Az éjszaka közepén riadt fel arra, hogy a levegőnek hirtelen tavasz-íze lett, és nem gondolkozott, csak felkelt. Értett a jelekből, ha értelmezni nem is tudta őket, és félig mintha álmodott volna még, amikor felkeltette a bajtársait, Csendre intette őket, és megindult velük a végtelen folyosók vaksötétjében.
Volt, aki nem akarta követni, volt, aki nem merte. Páran azt morogták a fejüket összedugva, még ha nincs remény kijutniuk, akkor sem maradhatnak tovább; hogy eltévedni, éhen halni, egy őrjáratba botlani, fegyver által veszni is jobb, mint benn maradni a ketrecben. De a legtöbben úgy néztek rá, ragyogó arccal, mintha Dánielt látnák, akit a tüzes kemencében is megvédett az angyal, mert több volt bennük a hit, vagy csak hetykébb, csak kevélyebb, és nem kételkedtek benne, hogy az Úr most is megvédi az övéit.
Végtelennek tűnő időn át vándoroltak a sötétben, mintha évek lettek volna, mintha életek, vagy éppúgy csak egy röpke pillanat, akár a fogság maga. Mintha bejárták volna a poklok minden bugyrát, és áttévedtek volna a mesék koboldjainak kőből faragott, ragyogó mennyébe is – vagy csak a tökéletes sötét ellen lázadozó elméjük festett eléjük csodás képeket. Nem voltak sem fáradtak, sem éhesek, amikor az alagút végén tompa derengést vettek észre, és lassan felvonszolták magukat a szűk járaton.
A nyers kőfalak összehúzódtak, a legsoványabb férfi is csak oldalvást préselhette át magát közöttük, és ahogy ott állt, a hátát az egyik sziklának vetve, a homlokát a másiknak támasztva, nem bírta visszatartani a könnyeit. A levegő megrészegítette, illatokat érzett, színeket, neveket, és alig mert tovább csusszanni, mert nem tudta, elviseli-e, ha újra láthatja a végtelen eget.
Hajnalodott. Pár csillag még pislákolt az égen, a fényt nem találta volna vakítónak más, csak a föld mélyéből tétován előbotorkáló rabok. Keskeny sziklaperemen álltak, alattuk harsogva zúgott egy patak. A hegygerincen túl, a komor fenyőfák mögött felszikrázott valami: Babilon, morogta valaki, mert az istentelen pompa és pöffeszkedés székhelye, sanyarú rabságuk színe mi más lett volna számára, mint Babilon, és a város aranysüveges templomtornyai, márványkupolás palotái felé köpött. Ninive, mondta a másik. Ninive. De lesújt majd erre is az Úr haragja!
Ő nem szólt egy szót sem, csak a túlparton sötétlő, fákat nézte, hallgatta a mélyben zubogó vizet, és úgy dőlt bele hanyatt, mintha pehelydunyha lenne. Keletre sodor majd, gondolta zuhanás közben. A kelő Nap felé. Beletorkollik a folyamba, fordul egyet, délre… a győztes délre tart… és amikor legmagasabban áll majd a Nap, felcsillan a víz mentén a régi ház, és a kertből lehömpölyög a rózsák illata.
A víz kimosta az utolsó csomót. Elindulhatott haza.
2013.
