Alkonyodott, amikor hátraküldtek, és nekiindultam a vigasztalan ködnek egymagam; fordultam jobbra, fordultam balra, mentem egyenesen, mentem körbe, körbe, és ahogy lassan elmaradt a többiek zsörtölése, a köhögés, a krákogás, a nyögések; a sírás, a kiabálás, a csajkák csörrenése, megijedtem bizony. Megálltam és körbenéztem, de nem láttam mást, csak a vájat csigahátát, a sáros falat, és előttem, mögöttem a szálas szürkeséget; és rám szakadt az érzés, hogy ha visszafordulok, az eltévesztett sarkok, az idegen kanyarok a senkiföldjére visznek. Tovább botlottam hát előre.
Egyre mélyebbre csúsztam a ragacsos csöndben. Megsűrűsödött a sötét, és mintha a tenger mélyén jártam volna, olyan fojtó volt a köd; a jobb kezemmel követtem az árok sárfalát, és ha néha máshogy cuppant az ujjbegyem a mocsokba, hát örültem, hogy nem látom, mi rothad épp alatta. Mélyeket lélegeztem, és a legszívesebben dalra fakadtam volna, mert nem félhet az, ki énekel; de én féltem, ha meghallják, lelőnek, lelőnek, hallgattam hát, mint minden ember, ha fél. Mikor vált éjszakába az alkonyat, és mikor vált halálos gázba a köd, járt egyre a fejemben, aztán újfent csak megálltam, és megráztam a magam, mert nem hallottam róla, hogy este jött volna gáztámadás.
Csak a nap sütne ki még egyszer. Csak egy pillanatra lebbenne fel a szürkeség, és mint egykor otthon, a vörös fény megmutatná a hazavezető utat, ó, most láttam magam előtt a maró zöld szirteket, a tenger felől falként magasló felhőt, és a keskeny résen, a múló év utolsó, szűk kis ajtaján át a vérvörös napot.
Vérvörös. De itt nem maradt más, csak a szürkeség, és ahogy tovább tántorogtam az egyre mélyülő sötétbe, értettem is, hogy ez így helyes; a vért kinn is barnába, szürkébe dagasztotta lábunk, kotorta a fegyver, itt nem termett diadala a halálnak sem; csak egyformaság volt, ragadós, tompa rothadás. Csak rothadás, nyögtem, megbotlottam, és térdre estem, csak rothadás, és már rázkódva zokogtam; csak rothadás, és kész voltam elhasalni, és örökre elaludni a föld halott ölén.
Vöröslő fény derengett fel messze előttem. Pislogtam párat, de csak erősödött; talpra zökkentem, és megindultam görnyedten futva; görnyedtem, mert ezt szoktuk meg, és mert a fejemet felszegni nem lett volna már erőm. Az árok emelkedni kezdett, a fal földhányássá szelídült, és ahogy körém simult az esti erdő, tudtam, hogy halott vagyok; és úgy voltam vele, ha ilyen szép álcában jön, hát nem bánom a halált. Bagoly libbent át fölöttem; felemeltem a fejem, és tátott szájjal bámultam utána; róka rikoltott a messzeségben, és láttam már, hogy a vörös derengés nem égő falucska fénye, hanem hatalmas, robajló máglya lángja festi meg az éjszakát.
Hegedűszót hallottam, kurjantásokat, ahogy közelebb értem, a máglya mellett őrjögő, vad bál fogadott; aranybarnára sült krumpli, kis kolbászkák, az ujjnyi vastagon irdalt szalonna kisült vigyora; poitín és sörök, fekete, krémesen habzó, vörösen gyöngyöző, mézédesen csorgó egyaránt. A hegedűs, a flótás, a zenészek mind topogtak, egy torzonborz szakállú öreg úgy verte kerek dobját, mintha az ördög bújt volna bele; és zabálva, röhögve, sörhabos pofával ott mulatott velük az egész regiment.
Megtorpantam a tisztás szélén, és kétrét görnyedve ziháltam. Egy őrmestert sodort felém a tánc, párszor láttam csak, nem szolgáltam alatta; rám vigyorgott, és altiszttől szokatlan kedélyességgel megragadta a kezem. Húzódoztam volna, de magával rántott, és repültem én is a többiekkel; meg sem álltam, csak hogy felkapjak egy jókora fakorsót, és én is fehér habból kerítsek ősz bajszot az orrom alá, csöpögős szakállat borotvált államra.
Lányok is voltak, kipirult arccal, elcsúszott ingvállal; gömbölyű, fehér karok villantak elő, a szájuk vöröslött, mint a málna. sápadt krizantémot viseltek mind, a hajukba tűzve, a derekukon, és a táncosaik gomblyukában pipacs vöröslött, eleven, lángoló, libbenő máglya-láng. Kerestem azt is, ki osztogatja, mert zavart, hogy mindenki ünnepre készen ropja, virággal ékesen, csak én vagyok olyan sárosan, egy szürke-barnán, ahogy idekavart a köd.
A zenészekkel átellenben, a tűz túloldalán állt a pipacsosztó lány, és megszédültem, amikor megláttam; mert Beth Flannery volt az, az én régi szerelmem, és úgy mosolygott rám, mintha sosem hagyott volna el. Odarohantam hozzá, hogy a karomba kapjam, de felnevetett rám, és kiszállt minden tagomból az erő; Beth, motyogtam kábán, és leroskadtam előtte, térdre estem, a sarkamra ültem, és úgy néztem fel rá, mint egy megvert kutya.
Mi történt a hajaddal? Azzal az egérszürke, vékony kis hajaddal, amit úgy szerettem, mert annál is puhább volt, mint a hattyúk sóhaja; és a kicsorbult fogaddal, amiért annyit sírtál, és azzal a kis heggel az orrodd mellett, azzal mi lett? Most aranyban játszik minden hajad szála, gyöngykása a fogad, az arcod meg selyem; nem vagy itt, nem vagy itt, egyikünk sem lehet idekinn, az erdőn, halottak vagyunk mind, fakó kísértetek.
Bolond vagy te, Benjamin, nevette, és átfogtam a lábát, a térdéhez szorítottam az arcom, úgy zokogtam; mert hogy én halott vagyok, azt tudtam már azóta, hogy először kizavartak az árokból minket, arra keltem reggel, este az ringatott el. De hogy ő! Hogy ő halott! Az fájt. Az megölt. Az mart, akár a gáz.
Adj egy pipacsot nekem is, pattantam fel aztán, és a kezéhez kaptam, de elrántotta előlem, és újra nevetett. Hagyd el a pipacsot, nem neked való az, neked más virág jár, rózsa tán, majd egyszer... hófehér? Akkor ne pipacsot adjál, néztem rá mogorván, és megint csak nevetett, bolond vagy, Benjamin, ismerem ezt az arcod, durcás kisgyerek vagy, mit akarsz hát, mondjad? Csókot. Jól tudod.
Elkomorodott, és egy pillanatra egészen olyan volt, mint a régi Beth; megszürkült a haja, a foga csorbán villant, és az orra mellett fehéren felfénylett a heg.
Bolond vagy, Benjamin, mondta, és rám nézett, és sötétzöld szemében felfénylett a könny. Lábujjhegyre billent, felemelte arcát, és ágaskodva, lágyan megfogta az államat.
Ráhajoltam, vadul csókoltam, mintha semmi más nem volna – se erdő, se máglya, se táncolók, se tánc; se háború, se halál, se elmúlás, se köd; se búcsú, se múlt, se jövő, csak ez az egy lázas pillanat.
Aztán elengedtem, hátratántorodtam, visszarohantam a tánc sűrűjébe, mint az űzött vad, megittam vagy egy kancsó poitínt, úgy húztam le a sört, hogy bokáig eláztatott; lányokat téptem ki táncosuk karjából, két őrmestert megvertem, egy nyalka hadnagynak meg betörtem az orrát... aztán elhasaltam a felköpült sárban, és sírtam, míg a könnyem fel nem oldotta a köd.
Éjféltájt találtak meg egy bedőlt árokban, és úgy rázott a láz, hogy épp csak hátrahúztak. Tüdőgyulladás; vége, mondta az orvos, és a többiek komoran gyülekeztek a hajnali támadásra.
Senki sem jött vissza.
Én is csak harmadnap moccantam meg, a halálból visszatérve, miután a lázat legyőzte a hideg. A dér fehér rózsába tekeredett a zubbonygombomon.
2013.
