A viharvonulás első napján meglep, milyen tömöttek az alsó szintek, alig tudok kifurakodni a peronra, pedig jócskán megsűrítették a járatokat is. Persze, mondom aztán magamban, persze, hiszen amint megindulnak a csordák, a földre parancsolnak mindent, nem szállhat fel sem sikló, sem repülő, de még az építőmunkások emelői sem, olyan most az ég, amilyen a bolygó felfedezése előtt lehetett: a gőzölgő pára végtelen játszótere. A Westerfeld kupolája is azért volt olyan fényes, olyan világos – olyan üres. Ránézek az időre, és visszaballagok. Ráérek még, és szeretném egyszer megnézni az állomást így is, elcsendesedve. A hatalmas gömböt zsibongó utasok helyett napfény tölti be. Az első felhőket csak délre várjuk, és most ujjongva, szabadon kavarog a fény, szálasan hullik át a hatalmas üvegfelületeken, kévékben omlik, megtörik a lifteken, ide-oda villan, úgy táncol, mintha eleven lény lenne. És ki tudja, hiszen a vízről sem hittük volna, ki tudja, talán a maga még ritkásabb módján a fény is él; angyalokat látok, ragyogásba öltözött, szelíd-komor angyalokat, a lándzsájuk napsugár, és úgy töltik be a Westerfeld kupoláját, mint az ódon földi katedrálisokét.
Itt tudnék ülni egész nap, nézni, ahogy begördülnek az első felhők, és a pomonai égbolt gomolygó, szürke bölényei szarvukra hányják, elűzik a földi angyalokat, de mennem kell. A tömeg nem ritkult, de a hajón már eloszlik, és ha nem az ablak mellett kapok helyet… nem baj az sem, legalább alszom egyet, vagy csak gondolkozom, a tennivalóimat listázom magamban ahelyett, hogy a tájat nézném, és az elsuhanó, apró részletekbe próbálnék olyan történeteket olvasni, amik ott sem lehetnek.
Amikor leszállok a telepnél, kelet felől már komor, fekete hegységként tornyosulnak a fellegek, és egy pillanatig hátrahajtott fejjel nézem, ahogy felém száguldanak, és elképzelem, hogy dübörögnek, hányják a fejüket, hogy száguldanak felénk a hatalmas pára-keanoszok. Aztán megfordulok, és szinte futva teszem meg a hátralevő utat – nem attól tartok, hogy megázok, még jó pár óra, mire a vihar ideérhet, de utálok elkésni, utálom a magyarázkodást, a kérdéseket.
Mire végzek, már fölöttünk őrjöng a csorda; és csorda, csorda akkor is, ha nem hús-vér állatokból áll, csak a keanosz szétváló, újra összekavarodó, viharos-vad tudatából. A szél ide-oda dobálja kis védőburkomat, az eső úgy suhog, mintha víz alatt lennék. Szétfreccsen az átlátszó buborékon, és egy pillanatra megint gyerek vagyok, gyerek, éjjel van, és titokban kiszöktünk, hogy kipróbáljuk a lebegő gömböket a sötét tengeren. Az izgalom, ahogy először megbillennek, a rettegés, hogy semmit sem látunk, és talán mégsem volt jó ötlet – az irtózatos megkönnyebbülés, amikor a programnak megfelelően a negyedórás menet végén kidobnak minket a partra a gömbjeink. Miután rájöttünk, hogy az egész csak ijesztő, nem veszedelmes, a többiek minden éjszaka leszöktek, de én soha többé nem akartam átélni ezt a fent és lent és biztos pont nélküli, vak világot… aztán a nagy keanoszokkal ez lett az életem.
Végre kiérek az állomásra. Itt már nem kap föl, nem pörget pár lépésnyit a szél, és végre felnézhetek, hogy lássam a vonuló vihar őrjöngő csodáját. Lenyűgöz, elkápráztat, még sosem voltam az útjában ennyire védtelenül, ennyire szabadon, és nézem, ahogy a fekete felhők meghőkölnek, kanyarognak, összerúgnak, és gomolyogva áradnak tovább a szelet hajtva, fújva, követve. A földi viharok is szépek, azok is szilajak, de ennyire semmi nem lehet fenséges; talán ha valóban léteztek volna az ősi istenek, és Manannán mac Lir szabadjára engedte volna hullámsörényű ménjeit, vagy Sleipnirből lett volna Odinnak egy ménesre való, hogy kergetőzzenek a csillagok között… talán. Felnevetek, és kinyújtom a kezem, önkéntelenül is a tanult mód, két ujjam eltartva, és lekapcsolom a kis burkot is, hadd érezzem a víz ízét, és nevetek, nevetek, a szél durván átölel, majdnem hanyatt dönt, szétfeszíti a számat, de nevetek, és az ujjam hegyére leszáll a vihar. Ott forog, ott táncol, és mint a tű hegyén az angyalok, összetorpan rajta a mohó keanosz csorda, lökdösődve kóstolják, nyaldossák, de mielőtt felkapna az örvényük, átnézek a peron túloldalára, és meglátom, hogy a másik irányba jövő hajóra is vár utas.
A buborék visszapattan körém, a szál megszakad, és álmélkodva nézem az ujjamat. Fázom. Reszketek. A levegő felmelegszik körülöttem, a ruhám szinte már száraz, de a hajamból még csöpög a víz, és a bőröm bizsereg a szúrós esőcseppek nyomán. Óvatosan lesek át a másik utasra, csak most fogom fel, mekkora ostobaságot tettem, és hogy ha látta, ha érti, vagy ha csak rákérdezne, nekem végem. De úgy tűnik, nem figyelt. Békésen áll halványan derengő buborékjában, zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel. Szóba, zenébe, vagy csak a nyűgös, esős délután várakozásába mélyed.
Egyszerre húz be a két hajó, és ahogy felszállok, az ablakon, az esőn, a másik ablakon át egy pillanatra a szemembe néz. Tudom, hogy látta a vihart az ujjam hegyén. És azt is, hogy nem mondja el senkinek.
