Hétfő este van, ezek szerint ilyenkor szoktam romantikus hangulatba kerülni, vagy tíz perc alatt beütött a Rubophen forróital, aminek a ködöt és a taknyot kéne kitakarítania a fejemből, mert az egyiktől dolgozni, a másiktól aludni nem tudok igazán hatékonyan. Persze az is lehet, hogy csak az a ludas, hogy ma valamiféle meditációs gyakorlatként elképzeltem az ideális ént az ideális helyen és helyzetben, és nem kellett rajta sokat gondolkoznom, mindent tudok róla, beleértve azt is, hogy eh, azért ez nem csak rajtam múlik.
Van egy asztalom, ami a kertre néz, egy kis netbookom és egy gyerekeknek való, kis grafikus tabletem, amivel rajzolok, és van negyvenféle teám és egy olyan mázas cserépbögrém, amit pont jól rá tudok tenni a fenyőfás teamécsesre, és vannak üvegfestékeim és gyurmáim, és zöldfűszereim és egzotikus fűszereim és valaki, akinek érdemes főznöm mindezekkel, és akitől nem kell félnem, attól sem, hogy elítél vagy megítél vagy kiabál velem, ha elfelejtek valamit, és nem néz rám végtelenül csalódottan, ha elrontok valamit, amit sosem tudtam, és ha csak ülünk, és nézzük a bokrok levelén pattogó esőt, akkor tudom, hogy ugyanazokra az erdőkre gondol, és, na jó, tök mindegy, igazából és nyilván tudok rendesen franciául és megint le tudok nyomni sok-sok fekvőtámaszt, azt hiszem, most inkább elmegyek aludni, mert tényleg beütött a Rubophen.
