Néha persze úgy érzem, hogy leginkább csak a saját szórakoztatásomra írom ezt az egészet, akkor meg nyilván azt és úgy csinálok vele, amit és ahogy csak akarok, hiszen ki bogozná ki, mi változott az archívumban, ugyan már, az aktuális bejegyzéseket is legfeljebb felületesen futja át egy-két ember. A félsoros semmiségek a legolvasottabbak; életjelnek annyi is elég, annál többre pedig miért lenne bárki is kíváncsi? De igazából komolyan. Csak arról írok, ami unalmas az életemben.
Ilyenkor nyilván igazságtalan vagyok azzal az egy-két emberrel, aki legalább felületesen átfutja, amit írok, meg biztos, ha lehetne kommentelni (persze, nyilván; hát mert amikor lehetett, akkor aztán volt itt élet! ...nem), és egyébként is, leáldozott már a blogoknak, de többnyire azért ez a sok népi bölcsesség sem enyhít azon az érzésen, hogy annyi a különbség eközött meg a wordben tárolt piszkozatok között, hogy ha a gépem összeomlik, ezt itt majd nem a dropboxból kell elővakarnom, máshol laknak a felhőben.
De ha már, akkor nyugodtan pótolhatom késve is az elmaradásaimat, betehetem visszamenőleg a tavalyi nyaralás képeit, a téli kalandozások szövegeit, elvégre mindig is Óceániával álltunk hadban, vagy mit tudom én, sosem rontottam el dublini utcák nevét (és ha mégis, már vagy három éve javítottam őket).
