A másik, kevésbé fontos kitétel a valamiféle, legalább bújtatott fantasztikum megléte, bár például az Ének a búzamezőkről elég szegényes az ilyesmiben, mégis szeretem, szóval az emberszeretettel ellentétben a fantasztikum nem kötelező, csak amolyan hab a tortán. Persze arra is van elméletem, miért kell nekem az a kis fantasztikum; hát azért, mert a világ felfoghatatlanul befoghatatlan és megismerhetetlen, és utálom, amikor egy könyvben építőkocka egyszerűségűre modellezik, mert nem olyan. Sőt. Épp ellenkezőleg. Valami mindig van a valóságban is, amit nem tudunk, sőt, a dolgok többségét igazából nem tudjuk, és ha már a kötelező dramaturgiai elemek és szerkesztések miatt minden valamirevaló regénynek a felét úgyis sejteni lehet, akkor táguljon errefelé a valósága. Persze tágulhatna mondjuk a szervezett bűnözés sötét világába is, vagy a történelmi apróságok megannyi részlete felé, és az is odasejtetné a történet mögé azt a fraktálokra ágazó hátteret, az már egyéni ízlés, hogy én épp a sosemvolt ismeretlenjét szeretem. De legyen ott az ismeretlen, a megismerhetetlen.
Azt hiszem, ezen a ponton áttértem a XIX. század optimista világ- és tudományképére, és hogy Poincarétől Gödelig milyen hirtelen és csúfos véget ért az univerzum megismerhetőségének naiv képzete (bár még a mai napig jönnek nekem olyannal természettudósnak tanuló népek, hogy deatudománysegítségével, megismerhetjükamindenséget, ilyenkor az asztallapot szoktam illetni kis buksi fejemmel; bár persze először definiáljuk ezt a megismerhetés dolgot, lehet, hogy amit ők értenek alatta, az gyerekjáték bakfittyel), és aljas mód elkerültem, hogy konkrét példákat kelljen mondanom a kedvenc könyveimre.
Beleborzongtam, hogy ha fenn lennék a könyvolvasós portálon, akkor ott kvantitatív és kvalitatív, de még hellyel-közzel restriktív, és a maga módján preskriptív* mód is számon lenne tartva ez a számomra teljesen képlékeny és kategóriátlan massza, hogy mik az én kedvenc könyveim. Kontextus és személyes kontaktus nélkül**, pőrén kilistázva, és mi értelme annak, hogy mi a kedvenc könyvem, ha nincs ott, hogy épp mikor és mitől és miért lett vagy maradt valami kedvenc, és hogyan változott az évek során, és én hogyan változtam körülötte.
Meg nyilván vagyok annyira sznob, hogy a felét nem akarom bevallani, és annyira punk, hogy a másik felét direkt vállalhatatlan címekből hozzam össze. Szóval a képlékeny massza még csak igaz sem lenne, legfeljebb úgy, ahogy mergenc szerint a világ tíz legjobb száma, amiből van nagyjából húszezer.
*Mert hát az emberek többsége azért az ilyen listákból ítél (nem baj, elvégre az ítélkezés az emberi lét egyik alapja, anélkül nem lehet dönteni; nekem többnyire nem azzal van bajom, hogy emberek megítélik a másikat, hanem azzal, hogy miből és hogyan), de az emberek már említett többsége aztán rávetíti a másikra azt a képet, amit egy ilyen teljesen hülye és szilánkos lista alapján álmodott meg róla, és magában mintegy előírja neki, hogy akkor mit szeressen, és mi érdekelje. Ennek megfelelően a listaíróban is ott a megfelelési és a vetítési hajlam, mert hát ha már ez alapján ítélik meg, legyen minél hatásosabb az a lista, és a későbbi adalékok is csak mértékkel rontsák a kirajzolódó képet. Szóval megköt az ilyesmi, méghozzá alapvetően és felületesen. Vagy csak magamból indulok ki, és rajtam kívül senki mást úgysem torzít soha a közösségi nyomás.És hát továbbra sem árultam el, mik a kedvenc könyveim. Pedig lassan már én is kíváncsi vagyok rá.
**Érdekes történet például, hogy az első exem imádta Az úton-t, mert szerinte Dean Moriarty tisztára olyan, mint a Bon Jovis Srác volt még sráckorában. Én négy-öt évvel később olvastam csak el, és gyűlöltem minden sorát, mert szerintem Dean Moriarty tisztára olyan, mint az a faéknél is egyszerűbb szakember volt, aki őszintén és mélységesen meg volt sértődve, amiért egy edzőtáborban voltunk, és mégsem dugtam vele. Mármint ezt egyszer, amikor fejhangon visítva közöltem vele, hogy nefogdossálmárbazdmeg-megállásnélkülbazdmeg, ki is fejtette az amúgy kizárólag férfiemberekből álló teljes létszám előtt, hogy de hát ő azt hitte, lejövünk ide edzeni, és akkor ő meg én végigkefélünk minden éjszakát***. A kizárólag férfiemberekből álló teljes létszám erre fuldokolva röhögött, és épp csak azt nem mondták nekem, hogy te vagy a hülye, lejöttél ide egy szál nőként, most oldd meg. Meg hogy örülj, hogy mi, többiek csak kiröhögünk, fuldokolva. Még csak nem is fogdosunk, és hallgatunk arról is, ha netán meg akarnánk dugni, túl hisztis vagy te ahhoz, hogy rendesen, férfimód beszélni lehessen veled. Igazából így visszagondolva ez az egész annál is nagyobb gáz volt, mint amilyennek akkor éreztem, hát, én ilyen vidám elmebetegekre asszociáltam akkoriban Dean Moriartyről, soha nem is fogok megbékélni azzal a könyvvel. Lehet, hogy Kerouac-kal sem. De feltehetően erről nem ő tehet, sőt, még csak Az úton sem, hanem egy rosszkor jött személyes élmény, ami nélkül talán nekem is a Bon Jovis Srác lett volna még sráckorából, és én is imádtam volna az egész könyvet.
***Nem tudom, miért, hát nagyon egyértelműen tök másba voltam fülig beleszerelmesedve. Az már más kérdés, hogy minek****.
****MINEK?????????
