A lázból átléptünk az emberi test számára már élhetetlenbe, és itt, a betonkockák közt éjszaka sem nagyon hűl testhőmérséklet alá az idő. A valóság kezd megolvadni, nem csoda hát, hogy amikor éjjel valami hatalmas dobbanásra ébredek, olyasmik jutnak az eszembe, hogy lezuhant egy repülőgép a Szigetre. Az ablakon kinézve persze semmit sem látok, úgyhogy elkönyvelem rossz álomnak, és sértetten úgy érzem, nem kéne hagyni, hogy ilyen gyorsan menjenek a kamionok a Vörösvárin, ha ekkorát löknek az épületen.
Úgy egy órával később felkelek, és magammal viszek egy palack ásványvizet és egy üveg bort az ágyba, és próbálom úgy magam köré gyűrni őket, hogy lehűljek tőlük, de ne fázzak meg. Szép látvány lehet, ahogy a kelő nap fényében egy Takler Triót ölelek olyan elszántan, mint a beteg kisgyerekek szokták a plüssmacit, és ezt a mutatványt még legalább két éjszaka meg fogom ismételni, mert az átmeneti enyhülést (értsd: 31 fok, nem 39) minden reggel egy nappal későbbre tolják.
Hétkor nem bírom tovább a rezzenéstelen meleget, szerzek hideg koffeint, bekapcsolom a gépet, de nem nyugtat meg, hogy nem hallucináltam, hanem felrobbant egy ház a közelben, már csak az nyugtatna meg, ha végre hűvös lenne, legalább annyira, hogy ne legyen az alvás is kínlódással teli, nehéz feladat.
