Az égiháborút fedél alatt és pálinka, bor, sajttál, bor, házi kenyér, bor, házi májkrém, bor és hasonló ínyencségek mellett vészeltük át. Megbeszéltük a másnapi villányi kirándulás részleteit, és még jóval éjfél előtt mind beájultunk az ágyba, mert többnyire dögfáradtak voltunk, szomorú, de ez van. A kötelességtudóan lealudt órák ellenére másnap úgy be volt dagadva a szemem, hogy alig láttam ki rajta, de aztán Noiz rájött, hogyan kell használni a helyi kávéfőzőt, és akkor egy kicsit jobb lett. Ha a szemem nem is, hát a világ.
Elindultunk, vonatoztunk, fényképeztünk, Villánykövesden elfogyott az első üveg borpárlat és az első üveg bor, néztünk pincét, volt benne bortrezor és a mennyezetre penésszel ragasztott pénzek, az ajtóban csodálatos kulcscsomó. Az útfélen hordóra épített kis asztalka, két konnektorral, elvégre azt úgy kell. Átballagtunk Villányra, mindenütt virágzott a bodza és a pipacs, meleg volt, beszéltünk a tűsarkú cipőkről is, aztán elértünk a helyre, ahol most nem szelíd kacagógerlék voltak (akik mindig a megfelelő részeknél kezdtek rá a röhögésre), hanem az eresz alatt fészkelő madárkák, én borozás helyett azzal töltöttem az idő jelentős részét, hogy fényképezőgéppel a kezemben akadályoztam az etetést. A Cthulhu személyes étkészletéből kalapált szélcsengő meglepően vidáman csilingelt (pedig igazán, valami csáposság azért lehetett volna a hangjában is), a tejfölös mártogatós nem csak finom volt, de nagyon fokhagymás (szóval annál is finomabb), és ha a szomszéd asztalnál a pocakos-papucsos, napbarnított, késő ötvenes aranyifjak nem érezték volna szükségét, hogy időnként a mobiltelefonjukon max hangerővel lezúzzák a Napfény a jégen-t, még a gyilkos ösztönök is elcsitultak volna keblünkben. Így is főleg döbbenten néztünk, mert eddig azt hittük, ez a a viselkedés még a mélykilenc villamosvonalainak is csak egyes, kiemelten lepattant megállói között számít elfogadhatónak.
Mondjuk ez egy ilyen nap volt, reggel Szécsi Pállal kezdtünk, Noiz még táncolt is (ahelyett, hogy írt volna!!!), és szívhez szólóan panaszolta, hogy belőle már sosem lehet táncdalénekes. Azért amikor érzékletesen leírta a fellépőruháját, nehéz volt átérezni a helyzet tragikumát, sőt, fogalmazzunk úgy, a nagy egyéni veszteségeknek sokszor a világ a nyertese.
A borászati szaklapok a következő teraszon, a következő borok mellett kerültek elő, fantasztikusabbnál fantasztikusabb kifejezések röpködtek az asztal fölött, minden jó volt, és többnyire szép is, vagy fordítva. Búcsúzóul kipróbáltuk a kökénypálinkát, nem volt átütő, de azért kellemes, aztán elballagtunk venni a házigazdáinknak pincesort (hűtőmágnesre hangszerelve), a boltban kóstoltattak velünk borlekvárt, négy igencsak különfélét, oh, csodás volt mind a négy.
Ekkor már tudtuk, hogy hosszú lesz még a nap, úgyhogy a jégborok és ürmösök hazájába már csak egy kis pohárkára ültünk be, az agyagrészeg ugyanott támasztotta az állát, mint első látogatásunkkor, de a mennyezeti hordóra csak most figyeltem fel. Itt kicsit utolérte a társaságot a fáradtság és az elfogyasztott étel-ital, cseppet elcsendesedtünk, és a buszon már-már csábító volt az alvás gondolata, de aztán inkább megérkeztünk és leszálltunk.
Siklóson most jártam életemben először, láttam belőle másfél utcát, az egyiket a kelleténél közelebbről, amikor a cipőm megakadt egy felfelé kunkorodó vaslapban, és lendületesen orra estem. A rohadék kicsit el is vágta a cipőmet, és hát a méltóságom, na mindegy.
A Borozóba, a Kakas Bonbon otthonába mentünk, csokoládét és bort kóstolni. A csokoládé és a bor itt össze van hangolva, az egyes bonbonokat külön az adott borokhoz készítik, és az édesség és az ital nem csak kiegészíti, de kiteljesíti egymás ízét. Az utoljára tartogatott különlegesség, a rózsaborsos-sóskaramellás csokoládé egészen új ízeket nyitott meg abban a kadarkában, amihez készült, hogy némileg profán irányba térítsem a standard borász szóvirágzást, olyan volt, mintha feltett volna egy 3D szemüveget, hah, nesztek, gömbölyű savak és szinesztézia, ezt kapd ki, költészet. Szóval mindenképp különleges és lenyűgöző élmény volt. És az a levendulás csoki, ó, az maga volt a csoda; nem volt benne tolakodó a levendula, gondolkoznom is kellett rajta, mielőtt felismertem, sokkal lágyabb volt, mint ahogy ízesítésként használni szokták, sokkal melegebb.
Emelkedett hangulatban indultunk neki a hazaútnak, az éjszakai távolsági buszozásban mindig van valami szünidei, bár ugyanúgy tengeribeteg leszek tőle, mint a nappali változattól (hát ez van, józanul is). Hazaséta, alvás, álmomban volt tengerpart, ó de szeretem én a tengerpartot. És a nem létező emlékeket is, amennyiben valami nem létezett jóra vonatkoznak, például, hogy a legfinomabb májusi délután felcsónakázunk nem létező kis szigetekhez a Dunán, mire megérkezünk, már este lesz, és az alacsony hidak közt színes ernyős mécsesek úsznak a vízen, és nevetés van és béke.
Másnap csilis babot reggeliztünk (sok reszelt sajttal), mert ebéd előtt indultunk haza, de a csilis babot ki kellett még próbálni, egyértelműen. A többiek még játszottak egy kör Bang!-et, én a fotelben relaxáltam lehunyt szemmel – elsősorban azért, mert annyira fájt, de lehet, hogy el is szundikáltam közben. Ezt később folytattam a vonaton is, komolyan, rendszeresen kéne aludnom, nem úgy, hogy néha húsz órát, máskor meg kétszer másfelet.
Aztán hazaértünk. Ennyi. Hoztam madárlátta kólát, de már azt is megittam azóta; borokat idén kivételesen senkinek sem. Az sem tragédia, ha nincs mit leejtenem, és a cefreszagú panelfolyosóról feltakarítanom.
További beszámolók: Jud, Nyerw, Noiz
*csak tök sikeres számítógépes játékok sztoriját és szövegét, de ugye ha ez is számítana, akkor hogyan piszkálhatnánk? Ugye.
