Álmomban volt egy kész novellám, eszméletlenül szép és szépen megírt és fordulatos és izgalmas, és csodálatos mindenképp, és amikor felébredtem, egy ideig vitatkoznom is kellett magammal, hogy nem érdemes nekiállnom megkeresni a gépen. Kicsit olyan volt, mint az, ami bekerült a majd-egyszer-valamikor-majd megjelenő Falak kötetbe, csak annyira azért nem vidám és optimista. Viszont eszembe jutott róla egy másik álombeli novella, a háremhölgyről, akinek ezer verset kellett írnia, és azzal kéne kezdeni valamit. Sokat lendítene a dolgon, ha nem csak pár mondatra és képre emlékeznék belőle, de hát ez általában így van. Van például olyan történet is, amiből csak ennyi van meg:
és meghalt, és halott maradt azóta is* / megfogta a kezem, és többé nem volt szükségem másra, csak a csendre / sosem ért földetés a kép a végtelen szakadékból felfelé száguldó, koromfekete ködsárkányról-sárkányködről, és az a halvány benyomás, hogy ez egy nagyon szomorú történet az alábbiakról (egészen idáig jutottam a megírásában, mert szorgalmas is vagyok, nem csak tehetséges).
Amikor először jártam a kertben, rózsabokrok övezték, az illatuk megrészegített, akárcsak a fiatalság, a szerelem. És még csak azt sem kellett hinnem, hogy ne tartana örökké: tündérek vagyunk, kóstoltuk az örök élet vizét, a tudásét, a feledését, nem fog rajtunk sem a halál, sem a kor.Indigóról sosem volt kedvem írni, az öreg tündérek közül mindig is Arany volt a kedvencem, esetleg Bíbor, és a Fa fiatalabb hősei közül Cinke és Fekete, de ez itt nyilván nem lehet egyikük meséje sem. Régi, nagyon régi, annyira régi, hogy Indigón kívül már fájni sem fáj senkinek. De neki még fáj, azért olyan mogorva mindig, ha le kell mennie Aranyhegy alá. A rózsabokrok és a halandók mindig emlékeztetik ezekre a dolgokra, amikre tündérként ő igazán nem készült fel.
Máshogy fog rajtunk a halál is, a kor is.
Most már nincsenek rózsabokrok Aranyhegy fölött egy ágon sem: én magam szaggattam ki őket, bár akkor más volt épp a nevem, valami sötétebb, érdesebb, mint amit most viselek. Megbűnhődtem érte, megbűnhődtem volna akkor is, ha csak a rózsabokrok bánják az őrjöngésemet – mert tündérek vagyunk, kóstoltuk az örök élet vizét, a tudásét, a feledését, és nem hagyhatjuk, hogy elvakítson minket a fájdalom. És mégis elvakít. De most nem erről akarok mesélni, és nem is arról, hogyan szálltam alá a Fa gyökeréhez, és hogyan küzdöttem vissza magam a napfényre, hogyan lettem újra tündér – hanem arról, miként vesztettük el a Fa egyik nagyasszonyát, és miért nem énekelnek már az öregcsillagok.
Három nagyasszonya volt a fának. A középsőt olyan régen elcsábította a messzi tengerek varázslóura, hogy a nevét is elfeledték, mire felkarcolták a Fa ágai az égre az első csillagokat, és levélből, szélből, sóhajból felébredtünk mi, tündérek. Mi már nem is ismertük, csak a legidősebb nővért, Ilona nénénket, és a legkisebbet, aki szenvedélyes, őrült vadságában úgy különbözött tőle, mintha nem is édestestvérek lettek volna. Hajnalnak neveztem, és nincs is már más neve, mert ami volt, ami ő volt, az mind elveszett; és nem maradt utána semmi sem.
Csak az emlék, és az a keserű bizonyosság, hogy egyszer én is voltam fiatal.
De azt, amit ma álmodtam, azt nagyon sajnálom, hogy csak álom, mert maga volt a szépséges iszonyat. És a végtelen sötétből a fény felé törekvés. Igaz, volt pár részlet, ami így felébredve kicsit olyan, mintha a Fraktálherceg egyes elemeit lefordítottam volna a saját történetnyelvemre, és nem egészen értem, hogy egy tengerparti nyaralóváros hogyan működhet, ha mindig éjszaka van (napozni például nehéz), de basszus. A régi kikötő korhadt famólóktól sötét útvesztője, ahol nincs más fény, csak amit a csempészbarlangokban lerakódott álomkristályok vernek vissza, és a sikátorok végén, a tenger alól csillan fel csalókán és élesen; az ősi tornyok, amiknek a csúcsán olykor még megtorpan a napfény; és a tudat, hogy egyes emberek lelke minden éjfélnél sötétebb.
És a tudat, hogy nem kell, hogy nem szabad elhinni, hogy csak ilyen emberek, csak ilyen városok léteznek.
*ez az Égigérő Fa tündéreinél elég szokatlan
