Tegnapelőtt este hazafelé a buszon az jutott eszembe, hogy (nem is olyan nagyon) régen három sörtől részeg voltam, most főképp csak álmos, de ahhoz alighanem hozzájárult a már emlegetett alváshiány is. Droidzombi népes és kellemes születésnapi bulit szervezett magának, volt agytorta is (esetleg charlotte, ahogy a kevésbé zombiszabásúak ismerik), és sok-sok ismerős. És néhány nem ismerős.
Tavasz van (néha fázom! ...aztán öt perc múlva izzadok), munka, túl sok koffein, túl kevés alvás.
Wagner kétszázadik születésnapjára gálára mentünk, Nyerw és én, és büszke vagyok a némettudásomra, mert pusztán a szövegből rájöttem az egyik résznél, hogy ez csak a Tannhäuser lehet. Aztán a szünetben már osztottak programfecniket, és onnantól nem kellett találgatni. Pedig a Lohengrinnél például esélyem sem lett volna. A Liebestod viszont csak balettváltozatban volt, pedig ah; amúgy pedig hú, Wagner. Annyira más, mint Verdi.
Közben pedig nyomasztott az eltűnt hegymászók dolga, mert ez olyan szomorú, akkor is, ha azon a magasságon már mindig ott ólálkodik a halál. Annak idején, négy éve a sokadunokatestvérem épen és egészségesen lejött a maga nyolcezreséről, a mögötte jövő már majdnem a sátruknál csúszott ki és zuhant le. Én a legkevésbé sem értem, hogy miért mászik valaki hegyet, nekem tériszonyom van, hamar kifáradok, és összességében rettegek a veszélyes dolgoktól (néha attól is, hogy a tizediken lakom), de hát nem is kell értenem, és egészen biztosan van benne valami lelkileg is mámorító, valami, amit nem hasonlítanék a droghoz, sőt, feltehetően semmihez, ami az én fogalmaim és tapasztalataim között szerepel, mert feltehetően az én fogalmaim és tapasztalataim között nem szerepel semmi olyan, amihez érdemben hasonlítani lehetne. Legfeljebb a teljesítmény, és az még akkor is felemelő, ha szép tájak helyett egy kis netbook előtt éri utol az embert. De nem teszek úgy, mint aki érti, mások miért másznak hegyet, mert nyilván nem értem. Csak szomorú vagyok, amikor egyszer aztán tényleg nem jönnek le, és összességében hálás, amiért emlékeztetnek rá, milyen sokszínű és furcsa lény az ember.
(Azért a fajta sokszínűségért, ami egy-egy ilyen tragédia után felbuzog az interneten, lényegesen kevésbé vagyok hálás. És egészen máshogy szomorít el.)
