sült szalonna a világ végén

Péntek délután annyira fáradt voltam, hogy elmentem, és megnéztem a Karib tenger kalózai   harmadik részét, és annyira elkeseredtem a közbeékelt szüneten, hogy pattogatott kukoricába és egy vödörnyi kólába fojtottam a bánatom. A film maga rettenetesen tetszett, sokkal jobban, mint a második rész - egy pillanatig sem unatkoztam, sőt, még némelyik csavar is meglepett. Mivel nekem kizárólag kőarcú és érzelemmentes ismerőseim vannak, Orlando Bloom és Keira Knightley sokak által kifogásolt színészi teljesítmjényével sem volt bajom, és félve bár, de bevallom, hogy Johnny Depp magánszámai néha már untattak - számomra Geoffrey Rush volt a csúcs.

Bejja kifogásolta, hogy Kalüpszó csak egy nimfa volt, nem istennő, amivel egyrészt az a gond, hogy ez egy, a valóságtól meglehetősen elvetemült mese, és nem érdemes rajta ilyesmit számonkérni (eredetileg a Bolygó Hollandi sem Davy Jones hajója volt, ha már itt tartunk), másrészt pedig a görögöknél (vagy később a rómaiaknál) nem volt ilyen éles határ a kategóriák között. A nimfák alapvetően vízi istenségek, helyi istenségek (Akhilleusz anyját, Thetiszt is sok helyütt nimfaként, másutt viszont istennőként emlegetik), és Kalüpszó közülük az egyik legismertebb és legvadabb. Illik hozzá, hogy épp belőle faragjanak tengeristennőt a filmben - lehet, hogy Poszeidón hatalma kevésbé megkérdőjelezhető, de engem valahogy feszélyezett volna, ha Davy Jones egy szakállas, kigyúrt istenséggel folytat viharos szerelmi viszonyt.

Vasárnap aztán felballagtam a hegyre, az erdei házikóba, és szalonnát sütöttünk (a kicsi fehér kutya néha úgy alkalmatlankodott, hogy kis híján lecsöpögtettem az orrát zsírral), és nagyokat aludtunk, én például szinte megállás nélkül mást sem tettem. Aztán hétfő délután, este és éjjel olyan egyfolytában vihar volt nálunk, hogy nem tudtam aludni egy szemhunyást sem, szóval rögtön le is romboltam rózsás kipihentségemet. Egész éjszaka feküdtem az ágyon, és a távoli, majd a közeli, majd megint a távoli, és megint a közeli villámokat számoltam. Rohadt unalmas volt. De ha nem figyeltem oda, akkor helyette furcsa kórházi folyosókon bolyongtak a gondolataim, és egészen biztos voltam benne, hogy a gondolataimnak viszonylag kevés tennivalója akad furcsa kórházi folyosókon.

Egyébként felkerült az endlessre egy Lavondyss és egy Ysabel ismertetőm, kicsit bővebb, összeszedettebb, és informatívabb, mint amiket ide lelkendeztem, bár nem feltétlenül olvashatóbb, ugye. A barokkos körmondatok akkor is barokkos körmondatok maradnak, ha cikkbe és nem blogba fűzi őket az ember.

a természet és a kiflihold csodálatos világából

Tegnap még sétáltam és tébláboltam egy kicsit a Lánchídon, és néztem, ahogy rózsaszín fátyolfelhők között kandikál ki a kiflihold (erről természetesen a vacsora és az eperturmix jutott az eszembe, nem ám valami romantikusabb), aztán hazamentem, és elaludtam azonnal. Éjfél után pedig pokoli viharra ébredtem, folyamatosan villámlott, és ennek megfelelően dörgött is, én pedig rosszakat álmodtam. Igaz, kellett nekem rémálmokon gondolkoznom elalvás előtt; csak annyit hoznék fel mentségemre, hogy egyáltalán nem terveztem elaludni este nyolckor, egyszerűen csak ez történt, ültem az ágyon, és arra ébredtem, hogy nyomja az arcomat a lazán elszórt mobiltelefon. És ha legalább nem volnék álmos még mindig.

A mohóság... azaz az elevenen elnyelt alligátor és a szétszakadt óriáskígyó esete. Döbbenetes. Azt mondjuk láttam már természetfilmen, hogy amikor Afrikában teszem azt impalát kapnak le a pitonok, megesik, hogy azok a nyársszerű szarvak átbökik őket evés közben, de mégis... Valamint megtudtam, hogy a cápák is tudnak szaporodni szűznemzéssel, bár ez nem tesz jót a génállománynak, és hogy lehet, hogy ha 13000 évvel ezelőtt nem robban szét egy meteor az észak-amerikai jégvidék fölött, akkor azóta sem lenne emberi civilizáció (és még mondják, hogy nem égi beavatkozás, hogy lettünk). És lehet, hogy a vikingek valóban kristályok segítségével navigáltak, továbbá vagy ők, vagy rokonaik és üzletfeleik rituális cölöpköröket rendszeresítettek, fejjel lefelé beásott tölgyfákkal. És én egyébként erről az ősibbnél is ősibb németországi csillagvizsgálóról-kőkörről sem tudtam...

Mellesleg ha már történelem, szenzáció, vér és agyvelő, megjegyzem, hogy ha még egyszer "a dél-amerikai Római Birodalom" -ként kell hallanom-olvasnom azokról a nyamvadt inkákról, én valakit agyonverek egy Barbie baba letépett lábával, ez már biztos. Most ezt muszáj? Anélkül az emberek nem tudnák, hogy dél-amerikaiak voltak, birodalommal, és ami még kell? Vagy aki nem tudja, annak Róma már egy csapásra mindent megmagyaráz? És ráadásul kb. annyira gördülékeny, mint... ó, igaz is. Ez volt az a Római Birodalom, amelyik nem ismerte a kereket.

az időjárás rettenetes, én pedig álmos vagyok

Tegnap otthon felejtettem a szemüvegemet (életemben talán negyedszerre, de tíz napon belül már kétszer), és kivételesen nem csak keveset, de egyenesen semmit sem láttam. Nyilván ennek azért ahhoz a tíz tonnásnak érződő súlyhoz is volt köze, ami a tarkómat nyomta, annak pedig a beígért apokaliptikus viharhoz - igaz, hogy a világvége ezúttal itt, Budapesten, elmaradt, az időjárás azért menjen el kapálni. Krumplit. Elviselhetetlen. Fülledt és meleg.

Tegnap jó is, hogy elmaradt a világvége, mert legalább tésztázhattunk egy jót Brainoizzal, én szokás szerint nagyon csípős spagettit ettem, ő szokás szerint nem. Megvitattuk a világ dolgait, azaz legfőképp könyvekről beszéltünk. Mert előtte pedig kiolvastam Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka   című örökbecsűjét, amiről eleve tőle hallottam először (de rögtön rosszul jegyeztem meg a címét). Ez a könyv egyébként újabb bizonyítéka annak, hogy valamiért a spanyol anyanyelv predesztinálja a szerzőt a rettenetesen bonyolult, mégis akrobatikus tökéletességgel kivitelezett melodrámára, ezek kérem mind szappanopera forgatókönyvekkel operálnak, de olyan jól, hogy az ember megbocsátja nekik (itt épp csak az amnéziás gonosz iker hiányzott - viszont halomban állt a vak lány, a párbaj a temetőben, és az összeégett arcú idegen; sőt, még csecsemőkoporsó és vérkönnyeket síró angyalszobor is akadt a pincében). Nagyon kellemes, hangulatos, fordulatos könyv.

Szombaton pedig feleséghez adtuk Minden Rénszarvasok Urát, és nagyon szép esküvőjük volt, ők is nagyon szépek voltak (az ifjú asszony különösen; de hát MRU szerencsés ember, ezt már tudjuk egy ideje), a társaság kiváló, az étel finom, és egy idő után azt is kiderítettem, hogy antibiotikumra tulajdonképp szabad inni. Onnantól kezdve még jobb volt, bár fél óra múlva nagyon álmos lettem, és éjfélkor már hazafelé menet aludtam a buszon.

Aztán még megőrült az mp3-lejátszóm, és formatálnom kellett; remélem, ilyet többé nem csinál. A hajam növekszik és feketés-barna, és össze-vissza göndör. Már megint nagy, sajtos pizzákról álmodozom, és arról, hogy egyszer hat óránál többet is alhatok. Kis hírek a nagyvilágból, azt hiszem, iszom egy kávét, hogy ébren tudjak maradni, amíg el nem alszom...

antibiotikum, szél, kavar

Nem húzta ki. Kaptam rá antibiotikumot, és állítólag szedhetem a másikkal egyszerre, és a harmadikkal is, és nekem akkor jó lesz - egyelőre csak fáj a fogam, és iszonyúan kába vagyok egész nap. Lassan több gyógyszert szedek, mint a nagyszüleim összesen. De remélem, ennek egy hét múlva már vége (és igen, szombaton megyek esküvőre, és nem ihatok!!! tragédia), és utána soha többé nem kell egyszerre több orvos felügyelete alatt állnom.

A rendelőben várakozva aztán felfedeztem, hogy játsszák már nálunk is a Felkavar a szél -t, és gondoltam, hogy ha hamar végez velem a doktorbácsi (és úgy lett), akkor még épp odaérek este az Urániába, és megnézem. Ha már igazi írek is ajánlották, akik szerint a Michael Collins   amúgy elég rossz film volt, és ráadásul ebben egyet is érthettem velük (a Michael Collins   amúgy elég rossz film volt), úgyhogy elhittem azt is, hogy ez meg elég jó. A film eredeti címét (The wind that shakes the barley) egy ismertebb ír ballada adja, előadta például a Dead Can Dance is; arról szól, hogy derék fiatalemberünk épp búcsút venne szerelmétől, hogy elmenjen, és beálljon az ír szabadságért küzdő hősök sorába, amikor a lányt aljas módon lelövik, és egyébként később a bátor harcosok is mind meghalnak, mert már azt az 1798-as felkelést is csúnyán leverték az angolok.

A filmben azonban 1920-at írunk, és ezt a felkelést nem verik le, pedig próbálják, csúnyán. Churchill híres black & tan -jei rögtön az első jelenetekben bemutatják, hogyan jár el a katona ellenséges civilekkel szemben (puskatussal, nyakszirtre) - az ellenséges civilek ettől persze önvédelemből és lesből viszont-öldökölni kezdenek, és a valóság valószínűleg jóval csúfabb volt annál, mint amit a filmben bemutatnak. Pedig az sem szép. A véres gerillaharcok után az békeszerződést elfogadók és vitatók között szinte azonnal kitört a polgárháború, és ír lészen írnek a farkasa; a film itt véget ér, de mi tudjuk, hogy az angolok többé nem nyomták el az Ír Szabadállamot (később Írországot, még később Ír Köztársaságot), Észak-Írország kérdése pedig ennél sokkal, sokkal összetettebb, és nem főképp az angolok ragaszkodnak ahhoz a földdarabhoz a mai napig (a protestánsok egy része nem szeretett volna katolikus fennhatóság alá kerülni) (és még ez sem ennyire egyszerű).

A film, bár történelmi hűségért sem kellett a szomszédba mennie, olyan ősi, drámai helyzetekre épül, hogy előzetes vagy utólagos ismeretek nélkül, időtlen történetként is élvezetes (hazaszeretet - eszmék és megalkuvás, eszmék és testvérek). Bár persze ha valaki még annyit sem tud az ír történelemről, mint én, annak talán zavaró, hogy a film nem tekint vissza az előzményekre, nem kacsint ki az angliai politikai csatározásokra, és ezek hatására az ír kérdésben, és nem mondja ki a végén megnyugtatóan, hogy amúgy onnantól kezdve az íreknek szinte, később pedig tényleg, igazi országa is volt - nekem tetszett, hogy a film csak annyit mutat meg a világból, amennyit hőseink látnak (például Ulsterből nem sokkal többet, mint, hogy "élnek Belfastban unokatestvéreim, és éheznek az utcán" ; ez amúgy szintén reális meglátás, csak nem magyarázza, hogy az Egyesült Királysággal maradt megyék miért választották önként a maradást) (és az Ír-sziget délebbi részeiről miért vándorolt át oda szinte minden protestáns; bár tegyük hozzá, délen eleve jóval kevesebben voltak... de ez is egy hosszú történet).

Érdemes megnézni.

kis színes, kis színtelen

A következő hihetetlen információkkal gazdagodtam az elmúlt másfél napban. Dzsingisz kánnak nagyjából tizenhat millió leszármazottja él, és ezzel ő a történelem egyik legsikeresebb alfahímje. 1939-ben egy ötéves kislánynak egészséges fiúgyermeke született, bár azt sosem sikerült megtudni, ki lehetett az apja. A XVI.-XVIII. században nagyjából egymillió európait raboltak el és adtak el rabszolgának észak-afrikai kalózok, Írországban és Cornwallban olykor egész falvakat fűztek rabláncra. Egyes olasz tudósok az etruszk-magyar kontinuitásban hisznek, és bár ez nem igaz, azért mindenképp nagyon perverz. Feketeszakáll, a híres kalózvezér napi hat penny zsoldot és egy liter whiskey-t fizetett a matrózainak. A második világháborúban több lengyel menekült is szolgált a brit légierőnél. Amikor a Titanic jéghegynek ütközött, a fedélzeten épp a Poszeidón katasztrófa   legelső, 1911-es változatát vetítették, méghozzá kétszer egymás után, mert annyira tetszett a közönségnek (és a film izgalmas fordulataiban elmerülve nem is vették észre, hogy épp egy sokkal valósabb és sokkal vészesebb hajótörés kellős közepén ülnek). Josh Homme (Kyuss, Queens of the Stone Age) egy újabb, általam még nem ismert együttessel (Eagles of Death Metal) jön a Szigetre.

Tegnapelőtt belebotlottam az őszi ír utazásomkor készített naplóféleségbe (legalább három napig vezettem, és ezzel részletes naplóim sorában abszolút győztes), és beleborzongtam, hogy Istenem, de hát akkor és ott elég rosszul viseltem, hogy egyedül vagyok, hogy akarok én így bármit tervezni a jövőre? Aztán tegnap délután ott álltam Budapest kellős közepén, és rájöttem, hogy tulajdonképp itt is pontosan ugyanannyira vagyok egyedül, mint ott voltam, azaz ha itt eszembe jut, hogy de én vacsorázni akarok, étteremben, és nem egyedül, és nem két hét múlva (talán-esetleg-ha-az-utolsó-pillanatban-le-nem-mondja), akkor konkrétan hatszor is végigpörgethetem a telefonomban a listákat, nem lesz kivel. Nem teljesen véletlen, és nem is feltétlenül kényelmes, de nyilvánvalóan belőlem fakad. Ilyen vagyok. Sokat voltam egyedül, úgyhogy viszonylag jól viselem az egyedüllétet, úgyhogy sokat vagyok egyedül. Néha olyankor is, amikor annyira mégsem viselem. Jól. Éppen. Egyébként ez nem nyafogás, ez tény, és azt hiszem, először meg kellene tanulnom, hogyan legyen szükségem másokra, és aztán azt is, hogy ezt nem a csendes befordulással a legüdvösebb kifejezni...

Este pedig fogorvos, és nekem ebből a fogamból annyira elegem van már, hogy akár ki is húzhatja (persze ma hajnalra abbahagyta a fájást a rohadék, mert sunyi is, nem csak gonosz).

szép remények

Éééééééééés... Chris Cornell jön a Szigetre! (Egyre jobban örülök, hogy az utolsó kedvezményes pillanatban megvettem a hetijegyemet.) Ez az! Igen! És lesz Nitzer Ebb is! És Nine Inch Nails! És Tool! Szeretném még kérni az Anathemát és a Primordialt, esetleg a New Model Army-t, a The Mission-t és az Alice in Chainst, és akkor tényleg ez lesz a legjobb fesztivál a világmindenségben (egyébként a Primordialt kérném különösen, mert őket még nem láttam sosem). És most olvasom, hogy Ogre, a kifordított nyúl is újra ellátogat hozzánk; azaz Skinny Puppy is lesz, és ők 2005-ben elég jó koncertet toltak. Egyre jobb lesz. Egyre jobb lesz!

Tegnap vettem két levélzöld, spirálokkal és levélmintákkal díszített füzetet, hátha. Eddie Vedderrel még nem egyeztem meg, hogy szeretne-e elfeledett kelta isten lenni, de fiktív grunge szereplő ettől függetlenül is érkezhet, azt hiszem, az észak-amerikai sámánok mezében (az elfeledett kelta isten nyilvánvalóan félig walesi, félig ír black metal hős, bár azt hittem, ez egyértelmű) (és nem, neki nem lesz pénze iPodra, ha lenne, whiskey-re költené és sörre, iPodja másnak lesz). Rajtuk kívül még szerepelni fog a dinnyeföld táltosa, aki filozófia szakos ivócimboráival évtizedekre kiható trendeket, valamint keleti tanokkal foglalkozó egyetemeket alapított, csak mindig időben elhagyta a süllyedő csónakot - általában mielőtt bárkinek feltűnt volna, hogy az valójában léghajó, és épp emelkedni kezdene. Valamint ott van még a gót Hófehérke is, aki almát csak pálinkában fogyaszt, mert az nem akad meg a torkán, és olyan várost keres lakni, ami jól megy a fekete csipkeruhájához. És most lehet reménykedni benne, hogy vicccelek... ...de nem.

Amúgy pedig különféle izgalmas dolgok történnek mostanában, leginkább az, hogy a doktornénitől doktorbácsiig utalódom, hátha az egész allergia-kiütés-tudomisénmi mögött valami krónikus gyulladás áll, persze közben előzékenyen elkezdett fájni az ősszel gyökérkezelt fogam, úgyhogy lehet, hogy az a ludas, és még csak allergiás sem vagyok (bár a kanalas orvosságomra azt írták, hogy mégis). Mindenesetre felszámoljuk. Csak a magyar egézségügy, hát, az még a példamutatásra felszerelt rendelőintézetekben sincs a helyzet magaslatán (például a bioptron lámpáról két hónap várakozás után konkrétan lemondtak a bőrgyógyászok), és elég lehangoló órákat lubickolni benne. Komolyan, szerintem a magánfogorvos lesz az élményeim csúcsa, és ez azért elég baljósan hangzik, ugye.

(és nem tudom, miért, de én úgy látom, hogy ehhez a bejegyzéshez valamiért nem lehet hozzászólni - a technika ördöge, hogy fürdetnék meg alaposan szenteltvízben)

félvakon

A hétfő, a kedd és a csütörtök nagy döntése általában az, hogy először, vagy utoljára nézem meg, hogy frissült-e az Order of the Stick. Ma elsőnek néztem meg. Mostantól tudom, hogy a narancssárga mamut a legnagyobb királyság. Vagy legalábbis sejtem, mert ma történetesen egy üres szemüvegtokkal bandukoltam be a munkahelyemre, és most félvakon bámulom a képernyőt. Délutánra szerintem már egyáltalán nem fogok látni, csak távoli dolgokat. De munka van, kérem szépen

Különben ennyi év és köbméter fordítás után egész jól tudok már vakon gépelni. Csak olvasnom ne kelljen közben. Úgyhogy lehet, hogy ma kellene megírnom első trilógiámat, holnap kijavítani az elgépeléseket (kivéve azokat, amik sosem hallott, szépséges új kifejezésekkel gazdagítják a magyar nyelvet, vagy egyszerűen csak lazák), holnapután nyomda, csütörtökön pedig már a világhír. És pénteken beleér az ujjam a bilibe.

Egyébként gondolkoztam ilyesmin, mármint nem bilibe nyúlkáláson, hanem hogy mégis hozzáteszem a magamét a világerdők-sámánkodjunk-egyrakásra témához. Elvégre ha nem akarok túlságosan belemélyedni a pszichomizébe és az egzotikumba, akkor olyan könnyed szórakozást, mint amilyen legutóbbi Kay könyv volt, talán még képes is lennék összehozni. Hallgatnak majd benne Pearl Jam-et, és talán még iPod-juk is lesz. Miközben elfeledett kelta istenekkel csatáznak. Vagy sámánok csapkodják őket koponyás bottal a szibér rengetegben. Jól hangzik, nem?

Amúgy pedig feszült vagyok, és ettől nemlétező porcikáim is fájnak.

erdő mélyén lavondyss

Jó, hát ez egy mythago   könyv, és olyan kegyetlen és téli, hogy már csak azért is nehéz letenni, mert hozzáfagy az olvasó kezéhez.

Az egész mythago dolognak annyi a szíve és lényege, hogy valahol Angliában (és, mint egy-egy említésből kitűnik, azért nem csak ott, hanem például az Ardennekben is) akad még olyan kis erdőfolt, amit a jégkorszak óta változatlanul zöldell - és az ősi hely őrzi az emberek ősi álmait. A befelé táguló, rettenetes, varázslatos erdőben a környéken valaha élt emberek minden álma és mítosza testet ölt, és ha a mi világunkból sikerül valakinek átjutnia ezekbe a régi valóságokba, az ő tudatalattijában rejlő archetípusokat és álmokat is megszüli a rengeteg. Aki ide belép, a saját múltjába és Alvilágába, a saját egyéni és népe közös tudatalattijába lép be; és az efféle utak mindig veszedelmesek, elég egy rossz döntés, hogy az utazó örökre elveszítse a hazatérés lehetőségét.

Márpedig rossz döntést elég könnyű hozni, különösen, ha az ember azt sem tudja, hogy épp valamiről dönt.

Komoly gond, hogy most újra el kellene olvasnom a The Hollowing -et is, és úgy emlékszem, hogy az minden eseménydússága dacára iszonyú nehéz és sűrű könyv. És olykor már kifejezetten gusztustalan. Sőt, igazából az egész sorozatot újra kellene olvasnom, esetleg az utána írt előkötettel, csak az jelenleg legolcsóbb beszerezhetőségében is tizenötezer forint körül mozog, és amúgy sem vagyok benne biztos, hogy túlélnék gyors egymásutánban ennyi Holdstock könyvet. Nyilván nem véletlen, hogy eddig nyolc-kilenc évenként sikerült megszereznem egy-egy kötetet, és nagyon ritkán olvasom őket újra. Bár esküszöm, hogy a The Mythago Wood   korántsem volt ennyire fenyegető (vagy csak én voltam tizenhat éves kamasz, aki fel sem fogja, amit olvas - de ezt nem hiszem, Donaldson például már akkor is meg tudott ijeszteni), azért gyors egymásutánban ez a sok túlvilágjárás csak arra jó, hogy az ember hálát adjon az égnek, amiért egy cseppet sem ősi betontenger közepén él (bár rettegnék belegondolni, hogy Budapest például milyen mythagókat szülne) (azt hiszem, még az erdőmagas jávorszarvasnál is rettenetesebbeket).

ysabel és lavondyss ...csupa "y", csupa "a", csupa "s"...

Rövid kis könyv volt ez az Ysabel , tizenegyre már ki is olvastam, pedig közben rengeteg mindent kellett csinálnom, például dolgoznom sokat, és ennem, és fürödnömis. Természetesen Kay többi könyvéhez hasonlóan ez is könnyed, olvasmányos és lendületes, bár - nyilván a tizenöt éves főhős miatt - jóval inkább tűnik ifjúsági irodalomnak, mint bármelyik eddigi műve. A történelmi háttér elég meggyőzőnek tűnik, de persze azért ez attól még ponyva, és nem csak a fantasy elemek sikerültek benne olykor emberfelettivé (értsd: viszonylag kevés olyan jelenet van benne, ahol atlétatrikós, borostás emberek söröznek egy panellakásban, lökött macskákkal vagy anélkül). Szóval vannak benne úszómedencés villák, iPod, valamint dráma, halál és vér (csaták, vérengzések, és önmagukban is durva kelta városok). És persze a halálon is átívelő szerelem - de hát végül is ez egy Guy Gavriel Kay könyv, ki sem maradhat belőle a szenvedély. A Peter Mayle (Provance-mániás brit sikeríró, aki a helyi éttermekről írt regényeivel lett világhírű) klón szerepeltetése pedig egyszerűen zseniális.

Reggel már elkezdtem Robert Holdstock Lavondyss -át, és nem jó dolog ám, hogy olyan ordenáré rút ponyva felütéssel nyit, hogy azt még a neves és gyakorlott bestseller-gyártók is csak pirulva írnák le. Persze Holdstock zseniális és ijesztő ötleteket írt meg a nyolcvanas-kilencvenes években, számomra a The Mythago Wood   mintegy forradalmasította a fantasy-t, és elvben ez az első mythago-könyve... De azért megnyugtatóbb lett volna ehelyett a nagy, karácsonyi hó födte kőkör-hármasboszorka sejtető csinnadratta helyett valami lassabb jelenettel kezdeni. Nekem. Néha. Talán. (Azért olvastam én már Holdstocktól is közepesen minősíthetetlen könyvet, szóval nem lep meg teljesen.)

(Igen, mostanában ilyen unalmas dolgok vannak, hogy a hétköznapjaimról írok; lemezekről, könyvekről, és a bevásárlókosaramról.)

könyv, zene, sör, bárány

Ma reggel félálomban elballagtam az új Guy Gavriel Kay könyvemért a postára, és véletlenszerűen felcsaptam, és az első mondat, amit megláttam, az volt, hogy "ezt beleírom a blogomba" . Azért ez már mégiscsak durva, el vagyok én szokva attól, hogy ilyen ütemben fejlődik a fantasy. És a tizenöt éves főhős egyelőre hallgatott Led Zeppelint, U2-t és Pearl Jam-et, úgyhogy már most szeretem ezt a könyvet - nem is kellene bele mindenféle fantasztikum, én azzal is beérem, ha időnként jó zenéket hallgatnak, és erről eszembe jut, hogy akkor most hallgatok jó zenéket én is.

Úgyhogy eszembe is jutott. Általános Chris Cornell rajongók (továbbá Soundgarden és Audioslave specialisták) viszont nézzék meg ezt itt, igazi koncert, két új számmal megspékelve.

Kedden amúgy megérkezett a népies kelta morgólódás is, a postás kivételesen nem perdítette be a lábtörlőmre, úgyhogy egy órát álhattam érte sorba. De legalább most már tudom, hogy Manannán Mac Lir, az ír tenger- és túlvilágisten valójában egy lila csíkos minotaurusz. Egyébként ennek örömére rettentően hosszú eszmefuttatást írtam a lemez, azaz a Mael Mórdha: Gealtacht Mael Mórdha   (Mael Mórdha őrülete) és a 1014-es clontarfi csata kapcsán, amiben mintegy mellékesen szerepelt egy kanáritollat hányó sárkány és a fél óizlandi irodalom is, aztán rájöttem, hogy ez ekkora terjedelemben talán mégiscsak túlzás (ha valaki pedig mindenáron az én összefoglalásomban kíváncsi arra, hogyan bukott el az írek legnagyobb nagykirálya, az perverz) (és ír nekem).

Ha pediglen már írek, ott is bizarr az élet; miután egy rádióműsorba betelefonált az egyik legszigorúbb börtönből egy elítélt (és azért annyira nem liberálisak ezek az írek sem, hogy minden börtöntölteléknek adjanak mobiltelefont), és elküldte a jó édesbe a műsor vendégeként sütkérező bűnügyi újságíró-sztárt, sietve átkutattatták a börtönt, és bizony, sok más érdekesség mellett találtak egy eleven hullámospapagájt is. Állítólag a rab barátnője csempészte be, testüregben (érdemes nem elképzelni). Valamint előkerült három TV és DVD lejátszó is, és itt már komolyan felmerül, hogy az azért testüregben sem egyszerű eset, vagy... Nem, ezt még kevésbé érdemes elképzelni.

Majdnem kifelejtettem, hogy kedden ritka kellemeset söröztem Srakker és Búvárzenekar kollégákkal, szerdán pedig bevásároltam, sört, csíkos térdzoknit, csokit és rágógumit, ahogy azt kell (valójában vettem zsemlét, sajtot és vajat is), a hátam még mindig fáj, és éjszaka elveszítettem Szvínit, az alvóbárányomat (nem tudom, miért épp Szvíni lett, egyelőre az őrület leghalványabb jelét sem mutatja - sőt, igen tudálékos arckifejezést vág). De aztán reggelre megkerült, szerencsére.

víz, azaz: szürkeség, eső, tenger és halászlé

Írtam itt, hogy új Tolkien és a többi, de az Amazon annyira május legvégére ígérte, hogy nem is hittem benne (ellentétben a népies kelta morgolódás felé tett újabb kísérletemmel, amit a munka ünnepére jeleztek, de azóta sem jött meg, és így még mindig nem tudom, hogy tisztességes írek miért pakolnak lila minotauruszokat a lemezborítójukra), erre pénteken ott várt a küszöbön, teljes szépségében, Alan Lee képekkel és ami még kell.

Na most. Alan Lee tényleg   gyönyörűen rohadó, szürke hegyeket és gyönyörűen rohadó, szürke lápokat tud festeni, továbbá gyönyörűen rohadó, szürke erdőket is, igaz, csak télit, de hát az erdő más évben nem is rohad gyönyörűen és szürkén. Márpedig azt már annyit láttam tőle, hogy lassan én is. Gyönyörűen rohadó, szürke bármit tudok festeni. Természetesen olyat azért nem, mint a mester - de egyre inkább úgy érzem, hogy mégsem ő a kedvenc Tolkien illusztrátorom, én igenis John Howe-t akarom, nála legalább néha süt a nap, éget a tűz, és vannak színek!

A könyvet egyelőre csak átfutottam, és azt hiszem, alapos kutatómunkát igényelne, hogy konkrétan melyik három mondatot hegesztették bele a szilmarilosabbik változat óta - a történet lényegében nem hosszabb, nem is sokkal bővebb, sőt, egyes apróbb jelenetek mintha hiányoznának belőle. De megnyugtat, hogy legalább nem siették el a munkát. Harminc-egynéhány év folyamatos küzdelme után külön kötetben is élvezhető Húrin gyermekeinek szomorú története - csak kár, hogy olyan kevéssé tér el a nyomtatásban először megjelent változattól, hogy nehéz nem A Gyűrűk Ura   film népszerűségének meglovaglását, és az újabb anyagi lehetőséget látni benne (egyébként szép nagy a Tolkien család, szóval mindig van hová költeni az örökösöknek).

Azért én rendes rajongó vagyok, és szívemnek Tolkien minden egyes mondata kedves. Tudott írni az öreg, az kétségtelen. Rádióadaptációs csapataink már másodszorra érnek el Minas Tirth falai alá, mert ezeket a szépséges mondatokat szépséges brit kiejtéssel még szépségesebb hallani.

Péntek este aztán megint itt volt Piotr, a motorosított lengyel, akivel előző hétvégén olyan szépen berúgtunk, és ismét kocsmázás lett a vége, bár most két sör után éreztem magam olyan rosszul, mint a múltkor 4 korsó + 2 tequila végeztével, gyengülök elfelé. Piotr egyfolytában az eső miatt aggódott, mert már Horvátországból eszméletlen felhőszakadásokban jött föl, sörözés előtt után és közben pedig mindannyian ronggyá áztunk, és mondta, hogy ezt nem annyira élvezné a teljes Kárpátokon át. Megígértem neki, hogy reggelre biztos eláll, ő pedig, hogy ha mégsem, akkor majd vudu-tűcskéket szúr valami viaszbabába, hogy megtanuljam. Úgyhogy szombaton egyáltalán nem voltam másnapos, csak Piotr bosszúja ért utol.

Egyébként szerinte a lengyel és a magyar tényleg testvérnépek, legalábbis ha az autópályaépítési mutatóinkat és általános fejlődési ütemünket nézi; én azért reméltem, hogy a lengyelek kissé kevésbé tohonyák, de legalább a nemzeti büszkeségük elevenebb. És ez utóbbi tényleg. Most is szóbahozta egyik-másik asztaltársunk, hogy a magyar népnek alaposan szégyellnie kellene magát, pedig szerintem semmivel sem jobban, mint bármelyik másiknak.

"Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol, s mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem"

...írta Radnóti Miklós, és ha valaki, hát ő tudta, hogy megy ez. Hogyan szégyellheti valaki azt a népet, nyelvet, kultúrát, ami Adyt, Radnótit, Kosztolányit szülte? Minden népnek voltak sötét pillanatai, és hogy Szerb Antalt ugyanaz az ország és ugyanaz a század szülte, mint amelyik végzett vele... Hol nem esett meg? Miért vessem meg jobban a hazámat, mint egy román, egy angol, egy amerikai a sajátját? Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép - és nem jobban, és nem kevésbé. Igazán nem kell bárki másnál jobban szégyellnünk magunkat.

Szombaton aztán az is volt, hogy bármiféle zenét hallgattam, sírva fakadtam rajta, jó, a The coffin ships -en rajongói kötelességem (igen meggyőző koncertváltozata letölthető innen), a mindent elsöprő tengeri viharokról szóló Justin Sullivan számon sem lepődtem meg, nem csak Tolkiennek volt saját bevallása szerint is Atlantisz-komplexusa, ez az "azért a víz az úr"   dolog mindannyiunkban mély érzelmeket kavar föl; a Lili Marlene   német változata pedig szomorú véget sugall (az a katona, akire Lili Marlene vár, egyértelműen nem jön vissza a háborúból)... ...de Sinatrán azért nem szoktam zokogni.

Egyébként megfigyeltem, hogy azokra a zenékre nem tudok ráunni, ahol olykor szürke tengerrel egybekötött rossz idő dúl a Brit-szigeteken; Sting (The Soul Cages , ugye), New Model Army (és Justin Sullivan szólóban is), Primordial - és tökéletesen megértem ezt a tolkieni "vigyázz, Legolas, meghallod a tengert, onnantól kezdve egyetlen erdő sem köt le"   típusú belefoszlást a sós permetbe - szerintem valamelyik előző életemben tengerész lehettem, vagy legalábbis a kis hableány személyesen. (Amúgy rettegek a tengertől, számomra a nyílt víz a tökéletes ős-iszonyat; úgyhogy annak az előző életemnek elég rossz vége lehetett.)

Vasárnap családi születésnap keretében mindenféle halakat ettünk mindenféle halakra specializálódott éttermekben, és közben konkrétan meg voltam róla győződve, hogy nekem már egy hete bordatörésem van, csak eddig nem vettem észre. Aztán szerencsére abbahagyta a fájást a hátam, és visszasüppedhettem a kedélyes bambulásba, nem kellett olyasmin gondolkoznom, hogy jó, ez most fáj, de ha elmennék kórházba, hogy nézzék már meg, biztos ebolát kapnék, vagy legalábbis depressziót, az ellen pedig nem használ az sem, ha a másik oldalon hordom a táskámat. A halászlé igenis jobb hatással van az ember bordájára, mint a röntgen.

amikor szakítottam a fantasy-vel

Ez meglehetősen bonyolult és hosszú história, de persze az is lehet, hogy rövid és egyszerű, néha nehéz megítélni az ember gondolatairól, hogy akkor most valójában milyenek. Az egész úgy kezdődött, hogy világéletemben mesefüggő voltam, mert van valami a valóságban, amit racionálisan nem lehet leírni, sem megfogalmazni, mégis határozottan és érezhetően formálja az emberek életét - és most még csak nem is a dramaturgiai szükségszerűségekről van szó, vagy majdnem.

Úgyhogy aztán a mesefüggés után egyértelmű volt, hogy fantasy és science fiction irányba olvastam tovább, egyébként minden más irányba is, de mégis ez hatott rám leginkább. És már épp kezdtem szépen kialakítani a világképemet, amiben a valóság látható káoszát kiegyenlítette és fenntartotta a... valójában nem is tudom, hogy mi, mert feltételezéseim szerint a világon csak dinamikus egyensúly létezhet, az pedig a mindenség fizikai paramétereiből (tér, idő, baracklekvár) következően egy-egy adott helyen és pillanatban valószínűleg a legkevésbé sem tűnik kiegyensúlyozottnak.

És akkor egy este szembesültem.

Azaz persze azt mindig is tudtam, hogy az ember néha egy bögre erős sör és maratoni nemalvás után olyanokat mond, hogy maga sem érti, miért, és én ebből kifolyólag egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a belénk égett zsigeri félelemről magyarázok egy döbbenten pislogó írnek, szerencsére rövid ideig, mert utána még a talponállókat is megvitattuk, és nem csak újabb szakkifejezést tanultam angolul, de egy kicsit megnyugtattam, hogy mégsem vagyok teljesen elmeháborodott (azért később még mondtam érdekes dolgokat, és azt hiszem, búcsúzáskor nem az örömteli nyugalom dominált az arckifejezésében - bár ha nekem kellett volna a feminizmusról esszét írnom... nos, emlékszem még azokra az időkre, amikor nekem kellett, és rátelepszik az ember arckifejezésére).

Aztán utána gondolkoztam a dolgon, és erős késztetést éreztem arra, hogy alaposan lecsavarozott dolgokat rugdaljak, de ehelyett teljesen idióta következtetéseket vontam le a félelemmel, az igazsággal és az anyanyelvvel kapcsolatban, hogy a standard nyelvi elégtelenkedésembe újabb elemet szőhessek, úgyis mint (nem, ezt a szóviccet még nekem sincs szívem elsütni): félelem és félrenézés a mindennapos szó- és szöveghasználatban. Valami olyasmi, hogy sokszor azért írunk scifit, fantasyt és mágikus realizmust, mert sokkal egyszerűbb túllépni a kisszerű racionalitáson (borostás emberek atlétában söröznek a panellakásban) (-atléta +lököttmacskák módosítással hasonló eseményeken én is vettem már részt, sokszor), mint szembenézni azzal, hogy az életünk gyakran tényleg csak ennyi.

Valamint valami olyasmi is, hogy a puha diktatúrák, és hogy ha évtizedekig nem lehetett kimondani dolgokat, akkor mi vajon megtanultuk már, hogy mégis szabad, vagy nem? Néha tartok tőle, hogy nem. Szinte minden ismerősöm fél kommunikálni, fél konfrontálódni, sokuknak addig van élete egyik-másik főbb területén, napi számolatlan órában folyamatos gombóc a torkában, amíg sorozatos torokgyulladása, mandulagyulladása, hangszálgyulladása nem lesz. Azt ugyan nem tudom, hogy ez a kommunikációképtelenség, ez az iszonyatos konfliktuskerülés tényleg csak a kommunizmus elhúzódó öröksége, vagy világjelenség - csak akkor hirtelen belém hasított, hogy talán ennek is köze lehetne a dologhoz? Vagy mégsem? Nem tudom. Csak hogy megrémít.

Később aztán megharagudtam egyes világképekre is, minél több metaforát használnak, annál inkább; mert a metafora ugyan szép dolog, és költői lelkem gyakorta gyönyörét leli is benne, de azért akkor is a dolgok végletes leegyszerűsítése, és a metaforákon alapuló világképek (azaz úgy általában a világképek) már olyan végletesre egyszerűsítik a dolgokat, hogy a világ mintegy kilencven százalékát figyelmen kívül hagyják a rendszer érdekében. És ez általában nem zavar, mert sokkal jobban szeretem a szép, szimmetrikus vázlatokat, mint a teljes, túlburjánzó képet, de néha azért felhorgad benne a vágy valami valósabb... vagy legalább kevésbé formára smirglizett, szilárdabb elképzelés után.

És akkor rájöttem, hogy első lépésként mondjuk szakítok a fantasy-vel. És általában a fikcióval, regény-novella-színdarab, tűzre minddel; ezentúl csak koncertkritikákat és történelmi elemzéseket olvasok, azokban ritkán köszönnek vissza kötelező dramaturgiai fordulatok (persze a forradalmakat általában leverik, de mindig máshogy, és a gitárosok pedig barázdabillegetnek, szinkronizáltan, de tulajdonképp azt is csak a régi Metal Hammerekben).

És akkor talán majd megtanulom úgy látni az életet, ahogy van; és utána talán majd megtanulok úgy írni az életről, ahogy van, és nem csak ahogy szerintem lennie kellene.

Aztán persze rájöttem, hogy ugyan, minek, és különben is, új Tolkien könyv, új Guy Gavriel Kay, mit morcoskodom én itt a fantasy-re... Mondtam már, hogy a forradalmakat általában leverik, ugye?

Néha épp azok, akik kirobbantották.

és egyébként

Tegnap hirtelen úgy éreztem magam, mint egy nagyon elcsúszott Csehov hősnő, és mivel senki sem szeretne Csehov hősnő lenni, különösen nagyon elcsúszott (de olyannyira nem, hogy még én sem), riadt arccal tébláboltam a belváros széltében és hosszában - aztán gyorsan elveszítettem ötezer forintot (három címlet volt a zsebemben még a hétvégi sörözés óta; egy kétszázas, egy ötszázas, és egy ötezres - természetesen a kétszázas és az ötszázas megmaradt, jellemző), majd pokoli rosszul lettem a vacsorahamburgeremtől (pedig hamburgerfüggő vagyok, nagyon), és akkor rájöttem, hogy azért ennyire kisstílűen még Csehov sem szúrt ki a hősnőivel, szóval. Visszatérhetek az én kicsinyes századomba, és különben is...

...nekem a rosszulléttel és az elveszettt pénzzel együtt, egyedül is sokkal jobb volt, mint a szomszéd asztalnál annak a két szerencsétlen női műanyagdarabnak.

És egyébként rajzolok és gondolkozom, de elég nehéz egyszerre a kettőt, mert vagy a gondolataim csavarodnak bele valami szép ornamentikus örvénybe, vagy olyasmit kellene rajzolnom, amit nem tudok, például embereket és helyeket. Elvont fogalmakat már egész ügyesen ábrázolok. Úgyhogy vigyáznom kell, hogy rajzolás közben csak a regresszív hasonulás, a hermeneutika, vagy netán az üveggyöngyjáték és az orgonaillat jusson eszembe.

mindig is tudtam

What Monty Python Character are you?

Mean lil fellow, arn't you?
Take this quiz!

Quizilla |Join

| Make A Quiz | More Quizzes | Grab Code

függőleg áradás

Estére sikerült úgy átfagynom ebben a munkahelynek nevezett hűtőházban (most például egy hosszúujjú pólóban, a legvastagabb kötött pulóveremben, egy bélelt blézerben is fázom), hogy hazafelé már szabályosan rázott a hideg, még a kád forró víz sem olvasztott fel. Még a vastag pulóver és az újabb két zokni sem. Gondoltam, akkor most legurítok egy NeoCitrant és alszom, további három paplan alatt, nehogy megfázás legyen a vége... ...de persze ember tervez.

Szomszéd végez.

Tizenegy felé kitántorogtam a fürdőbe, és valami furcsa zajra figyeltem fel, majd kicsit később arra, hogy ó, nocsak, mind a három zoknim bokáig vizes, és hú, ez rossz, még inkább hideg. A csöveknél függönyben zúgott a víz, a tizenegyediktől egyenesen a messzi földszint felé, de sajnos épp elég szökött ki a csempére is ahhoz, és aztán némileg riadtabban vettem észre, hogy egy kisebb patak a szigetelt, de mégiscsak, a rohadt életbe, elektromos vezeték mellett csurog le! Felrohantam a tizenegyedikre, ahol idővel a fölöttem lakó szomszédja nyitotta ki hálóköntösben az ajtaját, mondván, hogy a fölöttem lakó ágyhoz kötött mozgássérült, és tudom hány óra van? A gondnok sem örült a kétségbeesett telefonnak, a kilencediken lakó pedig ekkor jelent meg nálam feldúlt arccal, hogy mégis, miért játszom Niagarát a lakásával?

Nem kevés idegeskedés után kiderült, hogy a tizenkettediken lakó, nyolcvanöt éves néni sem tud a dologról - de sírva fakadt, amikor meglátta, hogy még a harmadik szomszédja előtt is tócsa csillog; ez alapján neki még az erkélye is víz alatt lehetett - a tizenharmadikon lakó idős hölgy pedig nem nyit ajtót. De tőle özönlik a víz. Nosza, megijedtünk. Végül a közvetlen szomszédja az interneten megnézte a telefonszámát, és felhívta, és arra már felriadt; kiderült, hogy lefekvés előtt elfelejtette elzárni a csapot (és a túlfolyó? és mikor feküdt le? és egy csapból hogyan folyhatott ennyi víz?), a csengőre nem ébredt fel, és egyébként... ahhoz képest, hogy már attól tartottunk, hogy elesett a kádban, és majd mi törjük rá az ajtót, még mindig szerencse. Igaz, mire visszaértem a lakásba, már a bejárati ajtó keretéről is csurgott a víz (nem akarok arra gondolni, hogy fölötte vannak a biztosítékok, de igen), bár persze mit panaszkodom, nem állt a küszöbig a víz... És fél egyre már fel is töröltem szinte mindenhol... Reggelre csak az maradt, ami utána csepergett le a feljebb összegyűlt tavacskákból.

Hah, hogy csak az engedély nélkül épített, ártéri villákat viszi el a víz! A tizedik emeleti panel sem biztonságosabb.

(kusza, mint az évfordulós zagyvaságok általában)

Szóval kedd délután a rádiójáték meg én eljutottunk odáig, hogy Frodó nem értette, Elrond miért utazik Gondorba, pedig csak arról volt szó, hogy a sok Gyűrűhordozás közben kiment a fejéből az a pletyka, hogy Aragorn és Arwen úrnő, ugye; közben a körmöm alól próbáltam kivakarni fél kiló szenet, mert előtte bonyolult kelta szögletességeket és kerekségeket vázoltam grafittal, és egyszer csak belém hasított, hogy:

Ó, Nem, Az Nem Lehet! 2007 Május Elseje Van!

(eltelt tíz év??? de hova???)

Kiradíroztam pár nagybetűt, visszafojtottam a könnyeimet legalább addig, amíg a papírt elmenekítettem valahová, és nem tudtam, hogy igazából kit hívjak föl, mert akikkel ez közös és örök élmény, azokkal vagy már hat éve nem beszélek, és már amúgy sem számítana nekik, vagy már csak simán nem számítana nekik, vagy nem tudom a telefonszámukat, és különben is, a feleségeik nem értenék, soha.

De semmiképp sem költői túlzás, pedig általában hajlok rá, ha azt mondom, hogy tíz éve, 1997 május 1-jén az Anathema koncertje örökre és végleg megváltoztatta az életemet. Persze ha előtte fél évvel nem látom a Pearl Jam-et, és nem érzem meg teljességében, hogy micsoda mindent elsöprő hatalom a zene, talán ez a élmény sem lett volna olyan katartikus; és bár akkor még nem sejthettem, hogy ez az élmény tényleg minden addigi tervemet felülírja (nem mintha olyan sok tervem lett volna, azért addigra már épp elég elképzelésem megbukott, hogy ne vacakoljak velük), akkor és ott végleg eldőlt, hogy nem leszek elemző és nem leszek nyelvész, mert minden tökéletes, mérnöki szépségnél többet jelent nekem a nyers szenvedély.

Mert végül is erről volt szó.

Pedig persze csak egy koncert volt, semmi több.

Akkor valahogy hazajutottunk, megettük a gombás-paradicsomos-szalonnás húst, amit a nővérem sütött (van, ami tíz év alatt sem változik; még ha a többes szám el is múlt felőlem), kiteregettük a pólóinkat, és úgy dőltünk el aludni, mint akit agyonvertek. A kék-zöld foltok is a helyükön voltak. Igazán jó koncert olykor után megesik.

Két és fél hét múlva rájöttünk, hogy a lelkesdésünk cseppet sem fogy, és ha ez így megy tovább, úgy járunk, mint egy rossz rajzfilm hősei, egyszerűen lerobban a fejünk. Valahol a Nyugati és a Mechwart liget között félúton arra is ráeszméltünk, hogy fanzine-t kell készítenünk, a hülyeség oltárán, és egy Pesti Est különszámmal a kezünkben.

Másfél hét múlva kész volt a Black Hód első száma, a legenda megszületett (és, mint minden valamirevaló legendánál, itt is sokat szépít a meglehetősen kusza külsejű valón a távolság köde), és mi majd' az egész nyarat a Nyugati peronján idétlenkedve, éjjel-nappali fénymásolókban lapokra eső eredetiket másolva, a tűzőkapcsot olykor a lap helyett az ujjunkba szúrva (az igazi metál fanzine, a szerzők igazi vérével) valami elképesztő alkotási lázban töltöttük. Kisebb válságok és alapos profil-tisztulás után végül tizenhárom és fél hónap alatt kihoztunk tizenhárom számot, ez fanzine műfajban elég sok szempontból rekord, vagy közelíti.

Eredeti terveinknek megfelelően, rettentően eladósodva és kimerülten ott végül abbahagytuk; de addigra már mások kezdtek fanzine-készítésbe a mi újságunk láttán, és a lelkesedés átragadt másra... Mi persze írtunk nekik, cikket, interjút, még két teljes Cudar Gyíkokat is; és én valahogy soha többé nem tudtam elhinni, hogy az élet csak egy munkahely lenne.

Általában nem bánom, hogy így esett. Néha persze jó lenne csak előre nézve, előre törve, karrier és anyagi mérföldkövek szerint élni és elérni dolgokat, és talán és könnyebb lenne, ha elhihetném, hogy van lehetetlen, és hogy majdnem minden az. De tudom, hogy ha van miben hinni, túlnőhetünk minden álmunkon. És tudom, hogy még ha nem is úgy végződnek, ahogy előre látni véltük... csak az festheti meg körülöttünk ezt a szürke semmit.

Az elmúlt pár évben persze már ritkán hallgatok Anathemát - pedig, és ezt sosem hittem volna, most már ők is ismernek minket, egyik-másik a nevünket is tudja, és a többi is mosolyog, ha lát... De néha nehéz felfogni, hogy egyszer ők változtatták meg az életemet, és mégis ugyanolyanok, mint bárki más. És nehéz visszagondolni arra a rengeteg dologra, a jóra és a rosszra egyaránt, ami ebből fakadt; és nehéz elfogadni, hoyg ebből fakadtak, és hogy aligha lesz már hozzájuk fogható az életemben.

Mindenesetre köszönöm. Danny, Duncan, John, Vinny - és Les és Jamie, akik akkor még, már, vagy épp csak névleg nem voltak az együttes tagjai, de azért részt vettek azon a turnén - köszönöm.

(És a teljesség kedvéért: íme, a közel tíz éves koncertbeszámoló.)

Ők, Az Istenek
Az Anathema Budapesten

Bár a We, The Gods (Mi, az istenek) számcímért felelős Darren White-ot azóta már eltávolították az együttesből, az Anathema május elsejei produkciója bebizonyította nekem, kétkedőnek is, hogy nem üres hencegés ez a szöveg. A fiatal angol együttes egészen egyszerűen életem legnagyobb koncertélményével ajándékozott meg, s nemcsak előadóként, a színpadon remekeltek, de emberként is jelen voltak a Riff-Rööfff malacdíszes falai közt.

Fél nyolckor már százával álltunk az apró klub bejárata előtt, a villamoson a becsületes családanyák irtózva fordultak el, mikor megpillantották a fekete tömeget. Egypáran a kertbe is beszivárogtunk, hogy a kapunyitáshoz (bár ez esetben legfeljebb ajtóról lehetett szó) időben felvegyük a startpozíciót.

Ott ért minket az első meglepetés. Az Anathemás istenségek nem odabenn lapultak a sötét pincehelységben, hanem köztünk jártak: fel és le, fel és le. Danny, a gitáros, a kert sarkában szundikált, Duncan, a basszus ördöge, a kerítést támasztotta mellette. A dobosuk, John, valamint az énekes-gitáros Vinny Cavanagh az egyik bokszban söröztek, s lelkesen szignálták a jó előre odakészített plakátok és orruk alá nyomott jegyek ezreit.

Vinny mellesleg azzal sokkolta a rajongókat, hogy két példányban volt jelen. Nem a mértéktelen alkoholfogyasztás okozta látomásként, hanem azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a számos lemezborítójukon megemlített Jamie Cavanagh és ő - ikrek. Ez az eleddig ismeretlen tény aztán számos félreértésre adott okot. Jamie láthatóan kevéssé értékelte, hogy mindenki vele akarta aláíratni jegyét, pólóját, s ki tudja, mit még mindent; a páros másik tagja, Vinny, ezen iszonyú jól szórakozott.

Hanem aztán rá is rájárt a rúd, mikor a koncert elején fel akart jutni a színpadra. Aki járt már a Riff-Rööfff-ben, tudja jól, hogy a színpadot csak elölről lehet megközelíteni (nem kis gondot okozott az Alastis cuccának le- és az Anathema cuccának felpakolása), s mivel az Anathema színpadra kerülte előtt már átjárhatatlan volt a tömeg, volt rá esély, hogy az együttes sosem jut fel. Node aztán a szervezésben jeleskedő Jamie vezetésével mégis megjelentek, épp csak Vinny maradt le egy kicsit. A lelkes rajongók azonban látva, hogy mindenki fenn van már a színpadon, nem akarták átengedni. Alaposabban meg kellett szemlélniük, hogy ráébredjenek, mekkora hibát követnének el ezzel.

A koncert maga csodálatos volt. Nyitásképp a tömeg vagy két percen át skandálta, hogy "Anatéma, Anatéma", amibe John is beszállt egy kis induló ritmusú dobolással. Aztán, hogy névtelen segítőjük a billentyűk közé csapott, mindenki más elcsöndesült, és végre jöhetett a Zene. Lassú lüktetésű számok az új lemezről, a régi kedvencek közül a The Silent Enigma nagylemez A Dying Wish-e és a Serenades Sleepless-e. Vinny vokálja élőben is pompás, és hangszeres tudásuknak is tanúbizonyságát adták. Danny szólói csodálatosak, ez különösen a koncert végét jelentő negyedórás instru¬mentalizálásban érvényesült. (Eközben Vinny fejjel lefelé lógott a plafonról a tomboló rajongók felett. Ki tudja, talán unatkozott.) Talán csak az időnként felbukkanó playback bejátszások (a szöveg az Eternity II és a Hope határán) voltak zavaróak, de a fantasztikus előadás, a fantasztikus hangulat ezt az enyhe rosszérzést is hamar elmosta.

Mint sokan előre megmondták, a Riff-Rööfff kicsinek bizonyult a koncerthez. A közönség majdnem elsodorta az alacsony színpadon álló zenészeket, a három darab (!) biztonsági ember nem sokat tehetett a hátulról taszított százak ellenében. Az együttesen látni lehetett, hogy megrémültek kissé, s talán ezért játszottak főleg lassú, lírai számokat. A hőség, a magas páratartalom (Mindenki elgondolkozhat, mitől nőtt meg annyira. Elárulom. Izzadtunk, mint a lovak.) miatt a koncert közepén hangolniuk kellett a fiúknak, míg nekünk, lelkes közönségnek, az életben maradás okozott súlyos gondokat. Az egyetlen megnyugtató tény az volt, hogy a Gathering már a szomszédos focipályán lesz.

Ezzel együtt (hogy a pólóm hat helyen elszakadt, de megszáradni nem száradt meg vagy három napig, úgy összeizzadtam; hogy két napig nem tudtam cipőt húzni, úgy ráugrottak a lábamra; hogy valamelyik lelkes stage dive-oló fejberúgott, stb.) megérte. Mi az hogy!

Mint már említettem, ez volt életem legnagyobb koncertje. És ha most, jó két-három héttel később valaki azt mondaná, "Figyelj, holnap Anathema koncert lesz az előszobámban, úgy két négyzetméter, tízezer forint lesz a belépő, és garantáltan végig részeg, brutális állatok fognak pogózni mindenfelé...", hát Isten bizony, hat ökörrel sem lehetne visszatartani.

a hosszú hétvége mindig túl rövid

Pénteken aztán nem nagyon működött itt a blogger, és nem tudtam kellően örülni annak sem, hogy végre felkerült az endless.hu-ra a William Morris munkásságát népszerűsítő írásom. Akkori állás szerint két olvasóból ketten mondták, hogy kedvük támadt Morrist olvasni, és azért ez megtisztelő. Rájöttem, hogy az elviselhetetlen preraffaelita-viktoriánus fantasztikumot alaposabban fel kell derítenem, és igaz, hogy George MacDonald (idehaza őt leginkább A hercegnő és a kobold   történetének szerzőjeként lehet ismerni, és egyébként nagyjából akkora hatással volt J. R. R. Tolkien és C S. Lewis műveire is, mint a jó öreg William Morris; és rajtuk kettőjükön kívül senki más) Lilith -jének érdemi elemzéséhez először még teológiából is diplomáznom kellene, azért az olyan perverz "gyermekmesék", mint MacDonald At the back of the North Wind -je, vagy Charles Kingsley The Water-Babies -e, amennyire előzetes olvasmányaim alapján meg tudom ítélni, fontos kiinduló pont a sokszor horrorba hajló, beteg angolszász világkép, és különösen Neil Gaiman elvetemült meseváltozatainak megértéséhez. Hú, ez egy olyan mondat volt, hogy én sem vagyok benne biztos, hol az eleje, és hol a vége. Valahol van. Csak nem biztos, hogy a megfelelő helyeken.

Aztán hazaértem, és láttam, hogy felületes holland levelezőtársnőm, Carla (egy igazi tündér, és az egyik leglelkesebb, akit ismerek - ötven éves múlt, de olyan hévvel veti bele magát a főzésbe, a jelmezvarrásba, a zenehallgatásba, a könyvekbe, levelezésbe, hogy az elképesztő; rám is néha csak úgy rám-emailezik, a semmiből, hogy hogy vagy, miket csinálsz, tetszett-e ez vagy az, pedig aki ismer, azt tudhatja, hogy én nem vagyok egy különösen gyümölcsöző... izé, aktív levelezőpartner, akit érdemes ilyesmikkel bombázni, válasz reményében), elküldte nekem A Gyűrűk Ura   és A Hobbit   angol nyelvű rádióadaptációját, és egész hétvégén azt hallgattam, gyönyörű, csodálatos brit angolságú illusztráció a könyvhöz. Amennyire gyűlölöm a filmet, mert elvesz tőlem minden más elképzelési és értelmezési lehetőséget (ó igen, én azon kevés Tolkien rajongó közé tartozom, aki gyűlöli a filmet; nekem sokkal tompább és lágyabb színekkel megfestett képem alakult ki Középföldéről, és nem adom), annyira tetszik ez a rádió-adaptáció. Amúgy is jobban szeretem a rádiójátékokat a filmeknél. Több teret hagynak a képzeletemnek. És van annyi, hogy ki is töltse ezeket a tereket.

Szombaton az egész napos alvás és rádiójáték-hallgatás után elmentem, és a nagyonszinglikkel pizzáztunk. Asztrogót megtalálta álmai állását, szereti, élvezi, kivirágzott, lelkes, csodálatos. Lehet, hogy minden pesszimizmusom dacára még ember lesz belőle, és ráadásul hónapokon belül, akkor még majd irigyelni is fogom (de nem, nem sajnálom tőle; legyenek csak neki is jó dolgok az életében, azt megérdemli ám mindenki), mert én azt hiszem, most épp kezdek kicsit belesüppedni a Moslékország és magyar ugar típusú általános világutálatba. Pedig ahány Ady verset mostanában olvastam, hát, elég keveset. Mindenesetre ez most nagyon vidám pizza-sör-séta volt, bár J. ugyan most is fáradtan villázta be a hawaii salátáját (jól van na, ha kanalazni lehet, akkor villázni is, nem? hogy az mást jelent? végtére is őszinte és hamis fémzenéken nőtt föl J. is, villázott épp eleget, most épp hawaii salátát, régen koncerteken), de tényleg rengeteget dolgozik, és mellette néha alváson kívül mást is csinál, ami azért nem fér bele egy standard, huszonnégy órás napirendbe. Majd azért ki kell találni, hogy idővel járjunk kirándulni, várakat nézni és miegyéb.

Vasárnap a nővéremékkel fenn a hegyi házikóban tárkonyos ragulevest főztünk, és ültünk a napsütésben, hatezer fénykép készült a levesről, a kutyáról az asztal alatt, a kutyáról az asztal előtt, és a kutyáról, amint a közönség lelkes szurkolása közepette felfedezi a földön hagyott, üres tejszínes-tejfölös köcsögöt, és szabályosan a fejére húzza, hogy az alját is kinyalhassa. Csodálatos volt. Békés és ragyogó. Este az unokatestvérem elhívott, hogy legyünk angolul kommunikáló társasága egy lengyel barátjának, ennek folyamán több budapesti romkocsmában megfordultunk, mint eddig életemben összesen (rémesen nem ismerem ám a budapesti éjszakát), és kiderült, hogy a világ kicsi, rengeteg unokatestvérem lelhető fel a budapesti romkocsmákban, és hogy három korsó sör és két tequila gold után még szinte korrektül és méltóságteljesen viselkedem, az, hogy sokat és hülyeségeket beszélek, sajnos színjózanon is gyakori. Igaz, ezek után bekövetkezett a negyedik korsó sör, és bár már az is meglepő, hogy működőképesen átvészeltem ezt a csapást (általában két és fél korsó sör, plusz semmi más az üzembiztos részegségem határa) , azért voltak ott jelenetek, amikre azóta sem vagyok büszke (például amikor sikoltozva megpróbáltam lefejteni magamról az unokatestvéremet, aki épp fojtogatni kezdett, torkon könyököltem, és félig beestünk az asztal alá - akkor azért sokan riadtan néztek ránk) (és ez még az volt, amit hajlandó vagyok megosztani a világmindenséggel). Ennyit arról, hogy a hétvégét a fordításnak szenteltem, és egyéni rekordot akartam dönteni. Majd legközelebb. Azért szerencsés vagyok, hogy nem lettem pokolian másnapos, épp csak kicsit bágyadt őszi légy, erős cukor- és koffeinhiánnyal a vérnyomása helyén. És most pár hét szigorú antialkoholizmusra vágyom.

Ennek megfelelően az esti pizzázás közben is csak teát ittam, pedig kínáltak ám sörrel. Az unokatestvérem albérletében, kézzel festett és faragott, népi bútorok között ücsörögve (igazi kék-tulipántos, népi bútoregyüttes; olyan durva, hogy az túlmegy jón és rosszon, képtelenség eldönteni, hogy ez most az ízléstelenség netovábbja, vagy valami csoda) papírdobozból falatoztunk, ecetes-pácolt erdei gombát ettünk mellé, és gyümölcsteát ittunk, és megtudtam, hogy a lengyeleknél nem szokás egymás fülét meghúzni születésnapkor. Meg is lepődött egy kicsit szegény vendég, hogy most ezek szerint már józanul sem vagyok normális, én meg hogy ó, a francba, ez nem nemzetközi szokás? Elütöttem a dolgot annyival, hogy barbárok vagyunk, és amilyen könnyedén elfogadta a magyarázatot, nos, azt hiszem, mostanában mégsem megy annyira ez az "egy nyúl az országimázsért"   dolog. Bár lehet, hogy nemsokára barbárturizmusunk lesz, a katasztrófaturizmus és a zavargásturizmus után. De akkor azért majd százalékot kérek minden egyes utazási irodától.

Valamint az is kiderült, hogy azt, hogy "jó étvágyat"   leginkább a "you idiot" -ra asszociálva lehet megjegyezni. Egyre érdekesebb ez a magyar nyelv. Főleg idegeneken átszűrve.

Búvárzenekaréknál szintén megálltam, hogy ne igyak, pedig ott nehéz legyőzni a sör, a whiskey és a rábeszélés hármasát. Újabb elismert hazai fantasy szerzővel bővítettem ismeretségi körömet, lassan már egész jól haladok a "gyűjtsd össze mindet" -ben; kár, hogy itt a végén legfeljebb egy doboz sört adnak a teljes készletért, és én most pár hét szigorú antialkoholizmusra vágyom.

Vagy ezt már mondtam?