Ahogy a szél süvítéséből elősiklik a sziréna hangja... Ahogy az ablak előtt hajladozó fák mintha egy nyomasztóbb Caspar David Friedrich képről szöktek volna... Ahogy tegnap este telefon ébresztett, hogy vihar lesz, és csukjam be az ablakom... Ahogy álmomban kamasz voltam, és már megint olyan emlékeim voltak, amik sosem lehettek. Például a nagyszüleim kertjében tartott, igen belevaló Faith No More koncertről.Közben minden jel szerint lezajlott a háziorvos-váltásunk is, és ez azt jelenti, hogy nemsokára valamikor napokat tölthetek mindenféle doktornéni-bácsinál, hátha most már akkor kapok valami hasznosat... minden létező bajomra. De ha itt is ordítva fog lélektelen, mohó cédának titulálni az asszisztens, amiért már a kartonomon is látja, hogy még nincs gyerekem (neki meg köze, az nincsen; de ez láthatóan kevésbé érdekelte, mint hogy én még egy kölköt sem pottyantottam a világra), akkor lehet, hogy visszakuporodok az orvosfóbiámba, és örökre taknyos és allergiás és kiütéses és fejfájós és hülye maradok. Nyilván szívesebben járnék orvoshoz, ha eddigi életemben az orvosok és asszisztensek többsége nem érezte volna úgy, hogy munkaköri kötelességük hosszan és harsányan kiröhögni, pedig egy kézműtétben vagy egy állás megpályázásához szükséges igazolásban én igazán nem látom a humor ellenállhatatlan forrását. Biztos az én készülékem nem stimmel. Vagy nagyon vicces kis figura vagyok.
Ennek örömére - vagy bánatára - a hétvégén otthon akarok aludni, rendet rakni, és enni, enni, enni. Pizzát és zöldséges spagettit és hozzá bort és barackpálinkát és sokat. És nem vagyok hajlandó törődni a kalóriákkal sem, és jóllakottan jól akarom érezni magam egy kicsit (de inkább nagyon).
