Elkezdtem az Amerikai istenek -et, angolul, és mindig elég furcsa belebotlani azokba a kis versikékbe és rímelgetős reklám-szlogenekbe, amiket annak idején én fordítottam (versbetét fordításhoz nem kell olvasni a könyvet, aztán a kiadó nem adott annyi tiszteletpéldányt, hogy nekem is jusson belőle, és ezért évekig a könyvre voltam dühös). 2002 elején fordíthattam őket, azt hiszem, amikor vagy három hétig sikeres gazdasági újságíró voltam, és már nem nagyon emlékszem rájuk, csak... angolul. Az mindig jobban megmarad. Azt többet forgatom magamban, hogy megjegyezzem a ritmusát, és találhassak rá magyar változatot.Amúgy jó könyv, bár egyre inkább meggyőződésem, hogy nem annyira fiktív, mint általában gondolnunk illene. Nem tudom, szerintem egész sor szereplőjével már mintha én magam is találkoztam volna; vagy legalábbis rokonaikkal és üzletfeleikkel, én, mint Nyúl, ugye. A világ pontosan annyira varázslatos hely, amennyire hagyjuk magunkat annak látni, és ööö... izé... itt belezavarodtam. Eszem inkább egy kis földimogyorót.
A múltkor ugyanis vettem földimogyorót, azaz egy csomag vegyes rágcsát, volt benne arany mazsola (lehet, hogy nem így hívják, de olyan szép, hogy vétek lenne fehérnek nevezni) és valami szintén mazsolának tűnő tárgy, amiről kiderült, hogy aszalt meggy. Aszalt meggy! Úgyhogy most már tudom, hogy ez a világ egyik legfinomabb dolga!
Bevallom, vannak nekem mindenféle mirelit blogkitöltőim elmentve különféle fájlokban, hogy ha épp nem történik velem másfél sornál hosszabban taglalható semmi (márpedig ez gyakran megesik), de mégis rámtör a közléskényszer (ez is gyakran megesik), legyen nálam pár bármikor elsüthető "kis színes" . És most nézegetni kezdtem őket, és szembesültem azzal, hogy olykor miket vagyok képes leírni...
Alapvető bajom, hogy a nyelvet sokan "csupán" eszköznek, üzenethordozónak tekintik, holott az irodalomban - akár a szórakoztató, akár a szépirodalomban - a nyelvnek célnak és értékhordozónak is kellene lennie. Amennyiben viszont így nézzük, akkor az idő és a terjedelem, a szünetek és a gátak szerepe és zavaró volta is más megvilágításba kerül. Miért baj, ha valaki egy hónapot vár három igazán jó mondatra? Vannak olyan mondatok, amire egy életen át érdemes várni.
Ezek ugyan nem pont azok a mondatok voltak, de nem is vártam rájuk éveket. És azt a pár percet, amíg összeraktam őket (bár persze ki tudja, hány évig érleltem őket magamban; ehhez nyilván tudnom kellene, mikor ébredt fel bennem először az a halvány kis gondolatocska, hogy a nyelv csak annyiban eszköz, amennyiben az étel üzemanyag), érdemes volt rászánnom, mert ez kivételesen olyasmi, amit még én is komolyan gondolok.
És nem, nem ezért lettem annak idején fordító. Hanem azért, mert a bölcsész diplomámmal, a felsőfokú angol nyelvtudásommal és az egy éves, multinacionális cégnél szerzett munkatapasztalatommal nem találtam semmilyen, de semmilyen állást. De talán ahhoz már lehet ennek némi köze, hogy végül is egész tűrhető fordító voltam, amíg azt csináltam.
