Ez durva. Voltaképp részegen általában udvariasan tartózkodni szoktam mindenféle megnyilvánulástól, elvégre ilyenkor az ember olyan rétegeit is felfedi, amiket amúgy ugye - ugye? - nem. Mert őszinte, őszintébb, mint amilyen lenni szokott, és... a rohadt, a rohadt életbe, ilyenkor vagyok a legfegyelmezettebb. Mert nem akarok bántani senkit. Magamat sem. Úgyhogy fegyelmezett vagyok.De most le akarom írni például, hogy amikor életemben először igazán berúgtam - mármint leszámítva első találkozásomat az alkohollal, amikor olyan tizenkettő lehettem, és Máramarosszigeten nyaraltunk, és távoli aggleány rokonunk és némileg túl sok ribizlibort töltött gyermeki poharunkba, mi pedig a nővéremmel korrektül bealudtunk a Bánk bán alatt, anyai felügyelettel, és amennyi alkohol ahhoz kell, hogy két felsőtagozatos kislány bealudjon a Bánk bán alatt- szóval amikor először tényleg berúgtam, 1998. december 30. lehetett, azaz már 23 és fél éves voltam, és az úgy történt, kérem, hogy éhgyomorra megittunk ketten két deci gint. Két liter tonikkal. De éhgyomorra, és ráadásul enyhén influenzás állapotban, és bizony, megártott, de olyannyira, hogy összehánytam egy szórakozóhelyet, és kitettek a bejárat elé, pólóban, csinos kartondobozzal, végleg. Olyan mínusz két fok lehetett.
A következő két-három órát a lépcsőn töltöttem, pólóban és kartondobozzal, és minden befelé igyekvőt megállítottam, hogy keressék meg odabenn a világoskék, kapucnis felsővel, és jellegzetes, derékig érő, szőke hajzuhataggal rendelkező ivótársnőmet, és mondják meg neki, hogy ki kellene venni a kabátomat a ruhatárból, és haza kellene engem vinni. Bizony. Az egyik leszólított erre azt reagálta, hogy: "sorry, I don't speak Hungarian" , amire mondtam is neki, hogy "it's OK, I speak English" , majd megvitattuk, hogy ő Ausztráliából érkezett, és a salisbury-i katedrális jellegzetessége, hogy a tornyán van csúcsos tető. Márpedig ez az angol katedrálisépítői hagyományokra - ahol ugyan torony van, de csúcsos tető nincs - rohadtul nem jellemző. És keresse meg, ha már ilyen ékes angolsággal kérem, a világoskék kapucnis lányt.
Órákkal és embertucatokkal később kiderült, hogy a világoskék kapucnis lány vagy másfél méterre állt tőlem, és mindezt végighallgatta, és nem mert odajönni és megmodani, hogy nincs annyi készpénzünk, hogy taxival menjünk haza.
És ha odajött volna, és ezt megmondja, akkor megoldottam volna a helyzetet. Úgy, hogy ő józan volt, és én nem. De akkor is tudtam volna, kit hívjak fel; az életösztön azért akkor sem hunyt ki belőlem teljesen. Csak a kabátomért nem mehettem volna vissza; csak az kellett volna, és hogy kihozza.
Így két-három órát ültem a mínusz két fokban, és megtanultam, hogy nem számíthatok senkire. Hogy senki más nem vigyáz rám. Azt hiszem, a pokol első három körére elég lenne ennyit kiírni.
Senki más nem vigyáz rád.
Úgyhogy ma is, három sör után (márpedig az a mitikus határa az én részegségemnek - a formailag tiszta hármasság) felhívtam azokat az embereket, akiket hetek óta nem, mert nehéz azt mondani, hogy nem tudom mikor és nem tudom hogyan találkozzunk, mert nem lennék mostanában jó társaság, és rossz társaság minek legyek? És megbeszéltem velük, amit hetek óta nem, és gyűlöltem magam, amiért nincs senki sem - amiért amióta van telefon az életemben, soha nem volt igazából senki sem - akit felhívhattam volna úgy, hogy azt mondom, hogy "gyenge vagyok, egy picit kell, hogy te vigyázz rám".
És ezért volt, hogy újév környékén ott ültem és magamban szentségeltem, hogy Montag miket ír, és majdnem írtam neki, hogy hidd el, szabad gyengének lenni, sosem késő gyengének lenni, és inkább legyél gyenge, mint így összetörve; de aztán úgy voltam vele, hogy ki vagyok én, hogy a közel-ismeretlenségből beleszóljak az életébe.
És amúgy is. Nem szabad gyengének lenni. Mégsem.
De nem akarok erős lenni soha többet.
Úgyhogy most, miután leírtam (és leellenőriztem) mindezt, megyek, elpakolom a ruhámat, hajat mosok, lefekszem aludni, a vekkert már felhúztam hazafelé jövet - mert nem szabad gyengének lenni. Mégsem.
