A hétvégén ugyan hülyére ettem magam (aztán sajnos mérlegre is álltam, és az elkeserítő volt, de nagyon), bár az otthon fetrengést nem sikerült tökéletesen kiviteleznem. Szombaton este a nagyonszinglikkel találkoztam, valami csoda folytán (de tényleg csoda volt, nem is kicsi) még Asztrogótot is sikerült utolérni, pedig mi már nem nagyon hittünk ilyen fejleményekben, mint hogy kétszer egymás után fel lehetne hívni, mondjuk három hónapon belül, és különösen akkor, amikor programot egyeztetünk. Azért így is az utolsó utáni pillanatban jött össze, vissza kellett fordulnunk, hogy felszedjük. És néztünk Harry Potter trailert (J örül, hogy nem 13 éves, mert akkor telesírná a párnáját Daniel Radcliffe-ért) és szép Szauront A Gyűrűk Ura film egy méltán elvetett ötletéből (azért jó, hogy Aragorn nem küzdött meg Szauronnal, és nem szúrta hasba nem éppen szúrásra tervezett kardjával; az nem egyszerűen röhejes, de egyenesen förtelmes lett volna) (bár Szauront tényleg szépnek rajzolták meg, kár, hogy a könyvben szerepelt, hogy a Másodkor vége óta ha akart volna, sem tud embernek tetsző alakot felölteni, és kár, hogy nekem nem ez a kicsit már nőiesbe hajló szépség tetszik, hanem a zord északi szélbe lobogás).Vasárnap pedig betegre ettük magunkat mindenféle disznótorosokkal, és sütöttünk almás pitét, és a nővérem és jómagam csendes, állkapocsgörcsbe hajló kulturális sokkot szenvedtünk az Austin Powers - Aranyszerszám alatt. Igaz, nekem minden hatodik poén tetszett. Vagy minden tizedik, elvégre nem kizárt, hogy a poénok egy jelentős részét nem is észleltem. A nővérem viszont egyszer csak odafordult a férjéhez, ránézett, és azt mondta, szólhatott volna tizenöt éve, hogy neki ez tetszeni fog.
A mindenféle brit nyöszörgősöknek szentelt fórumokon mostanában néha előkerülnek olyan témák, amikről gondolok én mindenféléket, de azért nem írnám fel oda, mert összességében mégis elég felületesek arrafelé a népek, és őket sem az érdekli, hogy mit gondol a másik, hanem hogy kifejthessék, hogy de ők. Azt hiszem, a virtuális közösségekben ugyanúgy és nagyjából ugyanazon okok miatt érzem magam tökéletesen működésképtelennek, mint a való életben; mindig elkap a kommunikáció alapvető hiábavalóságának leküzdhetetlen érzése, és onnantól kezdve aztán tényleg hiába minden.
Kommunikálás helyett nekiálltam és előszedtem azt a képet, amin a múltkor két napig nem tudtam túltenni magam, mert hát én ezt a képet már ismerem mióta, épp csak fekete-fehérben, és akkor miért van az, hogy színesben látom rajta azt is, amit csak gondolok (ezzel kapcsolatban, de a kép ismerete nélkül mondta Grafikuslány, hogy ő nem szokta összekeverni a képeket az emberekkel; én pedig, hogy ahányszor csak azt akarom gondolni, amit csak gondolok, megnézhetem a képet, és máris tudni fogom, hogy hogyan folytassam azt a történetet, amibe ezt a gondolatot fojtani szoktam) (világfákba, természetesen) (bár ezt a gondolatot nem annyira világfákba, mint inkább túlvilágjárásba fojtom) (és különben is, erről az egészről az az őszinte véleményem, hogy ameddig az ember nem követi el azt a hibát, hogy a képet tényleg összekeveri az emberrel, addig nyugodtan gondolhat egy képről, amit csak akar, nem? a gond ott kezdődne, ha egyszer csak közölném tetszőleges kép alanyával, hogy láttam azt a képet, és abból ám következik, hogy kiskorában utálta a vaníliapudingot, de van otthon három kék matchbox-a és egy zöld is).
Megfejtettem; a színes képeken jobban csillog az emberek szeme. És konkrétan ezt a képet elnézve mindig úgy gondolom, hogy igen, tényleg vannak emberek, akik hisznek abban, amit csinálnak, és milyen jó nekik. És de jó lenne hinni bármiben.
A termoszom kísértet-hangon sípol. Közeleg a vég.
