A szél éjszaka lényegesen hevesebb volt, mint a mi múlt hétre ígért Kirillünk alatt, úgyhogy éjjel háromkor felébredtem, bevonultam a szobába, végigfektettem a vendégmatracot az előszobaküszöbön, és ismét álomba vinnyogtam magamat. A párna helyett közben valahogy a fejem alá húztam egy hátizsákot, kemény volt, megfájdult tőle a fülem, és azt álmodtam - biztos munkahelyi ártalom -, hogy ezek után a gyűrötten sajgó bal fülem beperelt , amiért nem viselem gondját. A bal fülem. Beperelt. És tőlem egy ilyen éjszaka után munkát és lelkesedést várnának.Közben e-mailt próbálok megfogalmazni, mármint leveleznék, de lehet, hogy nem ma kellene. Már eljutottam odáig, hogy "probably me and some friends" , de egyelőre még ebben sem vagyok biztos, először is, legalább a "some friends" -el tisztáznom kellene előtte, hogy akkor most mégis?
De haladjunk csak visszafelé időrendben, Minden Rénszarvasok Ura ebben a pillanatban adta a következő meghatározást emo-témában: "az egy madár, amelyik nem tud repülni, viszont folyton elsírja magát" , majd virtuálisan fejbevágták egy paddal. Hétvégén egyébként az unokatestvérem megkérdezte, hogy mi a bajom szegény emókkal, és mondtam, hogy semmi, aztán rájöttem, hogy igazából az, hogy úgy élnek és öltöznek, mint saját maguk félresikerült japán képregény adaptációja, bár persze lehet, hogy az anime-rajongó ismerőseim ebben nem értenek velem egyet.
Én azon lepődtem meg egy kicsit, amikor tegnap Grafikuslány lelkesen üdvözölte, hogy én vegyek gót ruhákat és legyek nőies, és hogy ezt támogatandó majd vesz nekem egy csomag gyógyfüves cigarettát (he?), hogy legyen mihez vennie majd nekem egy szipkát, mert úgy illene azokhoz a szép, lusta mozdulataimhoz. A lusta mozdulataimhoz, kérdeztem erre én, hát vannak nekem olyanok, mivel épp előtte ecseteltem, hogy mire jöttem rá az ugrálási stílusomról? Igen, vannak, és lusták és macskaszerűek, bólogatott, és arra gondoltam, hogy nyilván egyszer látta, ahogyan a munkához állok hozzá. Lustán és macskaszerűen.
Vasárnap délután ugyanis nagy és jelentőségteljes felfedezéseket tettem az ugrálási stílusomról, az úgy volt, hogy rendet kellett volna raknom, szokás szerint, és gondoltam, hogy ezt némi kedélyes ugrálással ötvözöm, főleg Life of Agony, Sick of it All és Faith No More kíséretre, bár akadt azért ott Gorillaz és még Simply Red is. Néhány tempósabban kesergős gótot nem is említve. És ahogy két ugrálás és pördülve orraesés közben a tükörbe sandítottam, rá kellett jönnöm, hogy hát igen, az ugrálási stílusom határozott HC jegyeket visel magán, ami azt jelenti, hogy gót nyírfának öltözve furcsán hatna. Például ha páros lábbal felszökkennék, aztán határozott terpeszállásba érkeznék, majd derékből előrezúdulva, felkapott könyékkel rutinból hárítanám a további feltételezett pogózókat. Mondjuk hosszú, uszályos bársony-pókhálóban, szipkával és gondosan megkomponált, porcelán-baba sminkben. Persze már csak azért megérné, hogy utána körbenézhessek, és láthassam a körülöttem lefagyott embereket, határozott kékhalálos képernyőkkel a szemükben, amint próbálják kezelni, hogy lám, a valóság szövete meghasadt.
Egyébként ugrálás közben lehet rendet rakni. Nem valami hatékonyan, de mégis sokkal hatékonyabban, mint amúgy, amikor fél perc után elmegy az életkedvem is, én pedig inkább aludni.
Vasárnap történt az is, hogy Grafikuslány előtt összefutottam minden egyéb népekkel, és igen, van olyan ember, aki nem is tudta, hogy változott rajtam valami, csak úgy három percen belül közölte, hogy nocsak, ez eddig nem volt. Pedig neki már egyszerre több változást kellett észervennie, mert szombaton megsötétedett a hajam (és egyelőre tetszik). Mégis azonnal meglátta. Természetesen Grafikuslány semmit sem vett észre, mert bár ő grafikusként nagyon látványközpontú, de még sosem tűnt úgy, tényleg figyelné a körülötte élőket.
Szombaton az unokatestvéremmel voltunk hangversenyen, és nagyon szép volt, és hosszú, belefért például egy Mozart zongoraverseny és egy Beethoven szimfónia is, és még rengeteg minden. Voltak madarak is egy nagy kalitkában, aranyosak voltak, bár nem tűntek valami élénknek, persze nem lep meg, azért egy ilyen helyen, ennyi ember között madár legyen a szárnyán, aki nem kuporog megilletődve. Azért rájöttem, hogy én a komolyzenét legjobban csukott szemmel élvezem, persze amúgy sem látnék el a színpadig, csak amúgy sem történik rajta semmi érdekes. Viszont valahová eltűntek a komolyzenei CD-im. Biztos vagyok benne, hogy nem csak egy volt. Most szereznem kell újakat.
Pénteken D.-t búcsúztattuk, indul a távoli Skóciába, és hosszú ideig ott fog tanulni. Búcsúztatás közben elfogyott rengeteg sangria, bor, és némi isteni finom szilvapálinka is, én pedig képtelen voltam eltitkolni, hogy az embertelenség már teljesen elhatalmasodott rajtam, és elfogadhatónak tartom, hogy emberek bántanak embereket, sőt, természetesnek is. Vagy inkább természetesnek, sőt, elfogadhatónak is. Olyan mondatokig is ragadtattam magam, hogy az embereknek joguk van a fájdalomhoz, de azt hiszem, ezt nem sikerült teljesen érthetően elővezetnem, pedig csak annyit akartam vele, hogy az embernek joga van olyan dolgokat is tudnia, ami fáj, inkább, mint hogy tudatlanságban éljen.
Csütörtökön belga söröket ittam régi jó ismerősömmel, és tényleg finomak ezek a belga sörök, csak olyan fáradt voltam, hogy a hamut is mamutnak néztem (még szerencse, hogy a nemdohányzó részlegben ültünk, különben minden asztalra mamutfalkákat vizionáltam volna). Azért nem fogok csak belga sörözőkbe járni ezentúl, mert nem tudom kiejteni a belga sörök nevét, sem szépen fransziásan, sem hörghurutos flamandul.
Odakinn pedig még mindig fúj a szél, ebédszünetben kifújta a cigit az egyik kolléganőm kezéből, és nem tudom, lehet, hogy holnap reggel megszerelik idebenn a fűtést.
