a változatosság kedvéért szenvedek
húsvéti nyuszi
Újabb húsvét kipipálva, AstraZenecát hozott a nyuszi, most két-három hétig nyilván minden eddiginél idegesebb leszek, hogy jaj, csak nehogy most kapjam el, aztán pedig június végéig nyűgös, hogy miért várjuk ki a tizenkét hetet a két dózis között. De persze mindenek előtt örülök, azt hittem, május közepéig esélyem sem lesz oltást kapni, erre a körzeti orvos már másnap felhívott, hogy lenne időpont, amint megkapták a listát arról, ki regisztrált a körzetükben (oké, reggel 8-kor hívott egy durván alváshiányos hét végén, és aztán képtelen voltam visszaaludni, szóval ebéd után szó szerint bealudtam az asztalnál). Voltam két napot nővéreméknél is, nagyon jó volt, de azt hiszem, mindenkinek kellett volna még pár nap, amikor csak alszik (és nem az asztalnál vagy a tévé előtt, ahogy tettük).
Na, valami kezd beütni, vagy az oltás mellékhatása, vagy a havazós hidegfront, megyek is felborulni, aztán remélhetőleg nemsokára délcegebb formában térek vissza.
zombiapokalipszis élőben
Kis lakóközösségünkben zajlik az élet, a facebook csoport csodálatos felület arra, hogy az állandó fúráson túl is lépést tartsak a panel minden rezdülésével. Egész télen téma volt, hogy ne hagyjuk nyitva a kaput, mert bejönnek a hajléktalanok, és az még hagyján, hogy a lépcsőházban és a folyosón alszanak (mármint az sem igazán hagyján egy világjárvány kellős közepén, úgy, hogy két sarokra tőlünk van hajléktalanszálló), de szó szerint odaszarnak, és ellopnak minden mozdíthatót, a lábtörlőt is beleértve. De most már van covid-halottunk is, és tegnap valaki megkérte az igazolt fertőzötteket, hogy legyenek szívesek kesztyűt venni, amikor a lifttel utaznak, mire többünknek is fennakadt a szemünk, hogy... miafasz???... mármint... Mi. A. Fasz??? Igazolt fertőzöttként a küszöbön nem volna szabad átlépniük, hogy ott rohadnának meg, ahol vannak! És persze még mindig hiszti van abból, ha valakire rászólok, hogy maszk nélkül ne szálljon be mellém a liftbe, legyen szíves.
Aztán ma reggelre írta valaki, hogy éjjel fél kettőkor felcsengetett hozzá valaki, és mivel a kijárási tilalom kellős közepén nem várt haza épp senkit, meg a rendelt bevásárlás is korábban szokott házhoz jönni, gondolta, nem engedi be. De az illető nagyon kitartó volt, mire kedves lakótársunk lement a földszintre, hogy ugyan, mi a dráma - és az ajtó túloldalán ott állt egy idős hölgy, hogy ő bizony be akar ide jönni. Mivel nem itt lakik (vagy legalábbis ezt nem nagyon akarta igazolni), az ember ráhívta a rendőrséget, ami azt hiszem, érthető, ha figyelembe vesszük, hogy ha csak ott hagyja és felmegy a lakásába, akkor egész éjjel hallgathatja a kapucsengőt.
A kiérkező rendőrök aztán szépen megtalálták a piros karanténpapírt és a lakóhely elhagyását megtiltó határozatot a néni egyik szatyrában, és az is kiderült, hogy amúgy (azon kívül, hogy garantáltan koronavírusos), miskolci lakos. Addigra már egyenletesen összetapogatta és köpködte kiabálás közben a bejárati ajtót és környékét, és azzal érvelt, hogy elment az utolsó busz, és fázott. Ez már csak azért is érdekes, mert a környékünkről nem megy busz Miskolcra, és ha menne is, aktív koronavírus fertőzéssel aligha kéne felszállnia rá.
Azt hiszem, további szigorítások helyett talán ezekkel az esetekkel kéne valamit kezdeni. Persze, tudom, a rendőrségnek a napi egy karantén-ellenőrzésre is alig van kapacitása, de egyszerűen hihetetlen, hogy igazolt fertőzöttek az aggodalom legkisebb jele nélkül mászkálnak fel-alá.
lefekvés előtt
Be kéne kennem a talpamat, de a bal kezem be van fáslizva, és így hogyan fogom tudni bekenni a jobb talpam, azt hiszem, nem ez a legnagyobb problémám, de mindenképp a legaktuálisabb.
végre
Sikerült megrendelnem a könyvespolcokat, és az még hagyján, de már meg is hozták őket! Csak egy kicsi polc maradt ki, de azt úgyis utólag csaptam hozzá az elképzelésekhez, illetve minden, ami még ezután jut az eszembe - de a legfontosabb már megvan! És azóta megint nincs készleten a könyvespolc, az előbb láttam, de most már nem nekem kell idegeskednem miatta.
a nyúl vásárol
Aztán vannak még ilyen dolgok, amikről régóta írni akarok, például a "véletlenszerű dolgok, amiket megláttam egy instagram hirdetésben, megrendeltem tizedannyiért az aliexpressről, és csodálatosak", egyrészt, mert a tavalyi év végét a folyamatosan érkező kis ön-megelepetések dobták fel, másrészt, mert némelyikről tényleg nem gondoltam volna, milyen hasznos.
Kevés kivétellel úgy van, hogy ha látok valamit facebook vagy instagram hirdetésben, az ott megadott ár tizede alatt fenn van aliexpressen is, sőt, néha olyan olcsón, hogy rendelek kettőt két külön eladótól, hogy az egyik biztos ideérjen. Így lett például egy csomó maszkom, valamint ilyen kis maszktámasztó szájkosaraim, amik nagyban segítenek, hogy ne tüdőzzem le a maszkomat séta közben. Sajnos a páraelvezető orrtámasz hozzám nem érkezett meg, de anyukám megkapta, amit neki rendeltem, és neki bevált.
Sajnos néha előfordul, hogy egy-egy csomag elvész, de azért elég ritka, és eddig csak pár dolláros tételeket buktam.
Az igazi csodák
Kis samponozó, fejmasszírozó, szilikontüskés valami - hát ez nagyon jó, egyrészt csodálatosan felhabosítja a sampont, másrészt tényleg jó erősen megdolgozza a fejbőrömet, anélkül, hogy karmolna, mert a szilikon ahhoz túl puha, hogy karmolni tudjon. Igaz, utána azért balzsammal átfésülve kell kibontani a hajam, mert összegubancolja ez a vacak, de ezzel együtt pompás érzés. Ráadásul a kis lila dög, ami nekem van, nagyon kényelmesen simul a tenyérbe (és nem, nem hoz ki annyi hajat, mint az egyik lenti kép mutatja, senki ne ijedjen meg tőle).
Filmbe illő, fodros, nagy fürdősapka - egyrészt cukin néz ki, másrészt kényelmes. Hajmosás után szoktam használni, bekenem a hajam balzsammal (és valami hajolajjal), ráhúzom a fürdősapkát, és pár óráig rajta hagyom ezt a pakolást. Érezhetően sokkal hatékonyabb így, mintha csak pár percre kenem fel, és utána elég kiöblíteni a fürdősapkát (meg a hajamat is, persze), szóval tök jó. Feltételezem, arra is jó, hogy zuhanyzás közben szárazon tartsa a hajat, de ilyen vágyaim nincsenek (ritkán zuhanyzom és nem zavar, ha kicsit vizes lesz a hajam).
A végtelen számú cicatappancsos zsenília zoknit szerintem nem kell külön magyarázni. Olyan puhák és olyan aranyosak!
Hagymafésű - később aztán itthon is találtam, nem is annyival drágábban, de amúgy ez minden pénzt megér. Nagyon megkönnyíti a hagymaaprítást - félbevágod a hagymát, beleszúrod ezt a fésűt, felvágod hosszában a fogak között, és a fésű megtartja az egész hagymát, miközben felvágod keresztben is.
LED-kesztyű - ezt még csak felpróbáltam, de hozza, amit ígér, és világít az ember keze elé.
Locsológömbök - még csak egyszer próbáltam ki a lépcsőházból mentett növénynél, de működik, és akkor lesz végtelenül fontos, amikor egy hétnél hosszabb időre elutazom. De akkor növények élete függ majd tőle, szóval nagyon örülök neki, hogy sikerült szereznem!
Csipeszes LED-füzér - ritkán kapcsolom be, de így is nagyon boldog vagyok vele, mert fel tudok velük lógatni az amúgy is ronda és kaotikus asztali könyvespolcom elé fényképeket és képeslapokat, és hát tök jó ó érzés, hogy felnézek, és mindenféle számomra kedves képeket látok, és arra gondolok, hogy igen, itt is milyen jó volt, ó, oda is vissza fogok még menni, jaj, az a cica milyen édes volt. Az eredeti terv az volt, hogy mini csipeszeket rendelek, de ez így, füzérrel sokkal kényelmesebb (és ha akarom, a fényeket is fel tudom kapcsolni!)
ah, öröm, ah, fájdalom
A nap nagy öröme, hogy az a doboz fájdalomcsillapító, amit elástam a fiók mélyére, mert ibuprofén (még épp szedek szteroidot az autoimmun foltjaimra, amiket egyáltalán nem hat meg a dolog - viszont rendes ember módjára elolvastam a tájékoztatót, és kiemelték, hogy az ibuprofént és kis barátait lehetőleg hanyagoljam egy darabig), az valójában paracetamol ópiummal felütve! Ezen a ponton már annak is örülnék, ha a teszteseteket látomásos költészetben fogalmaznám meg, csak haladjak valamivel, de feltehetően a 25 mg még nem az a dózis, amitől elszabadul a lelkem mélyére láncolt Coleridge.
már ez sem megy jól
A szétesésnek azon a pontján vagyok, amikor egy pohár bortól berúgok, és utána részegen tesztautomatizálás kurzust veszek magamnak online, mit tudom én, csirkés fehérnemű vagy csipkés pizza helyett. Az a legszomorúbb az egészben, hogy még ha végigküzdöm magam rajta, annak sem lesz semmi haszna, mert a tesztautomatizálás aztán végképp nem az, amit az ember csak úgy elgyakorolgat csendes magányában, anélkül, hogy lenne mit tesztelnie. A munkámban pedig azzal sem érem utol magam, amiért a fizetésem kapom, és az ráadásul a tesztelésnek egy teljesen más válfaja - mindegy, majd legközelebb igyekszem valami hasznosabbat impulzusvásárolni, teszem azt, mondjuk bazsalikom-aprító ollót, vagy szilikonos hátmosó kefét.
tavasz
A mai délután áprilisnak is beillett volna, és még ha lesz is hideg, a fények már nem tudják tovább tagadni, hogy itt a tavasz.
Attól még mondjuk hordhatnának maszkot az emberek, mert sajnos a jobban fertőző, brit variáns is itt van.
valentin
Végre összeszedtem magam, és háromnegyedig megírtam, miket gondolok a Valentin napról, de annyira depresszív lett, hogy inkább be sem fejeztem, és még inkább meg sem mutatom senkinek.
Pedig alapvetően én még csak nem is utálom a Valentin napot.
Mozgalmasabb években kicsit szomorú vagyok esetleg, de amúgy semmi bajom az egésszel. Tavaly is meghívtam magam egy kiváló vacsorára, és megnéztem az Úriembereket, nem volt túl romantikus, de Guy Ritchie végre visszatért vele ahhoz, amit jó csinál. Tavalyelőtt cuki állatkás zoknikat rendeltem magamnak, és este céges sörözés volt, bár hősiesen csak ásványvizet ittam, mert épp nem is lehetett tudni még, mitől fáj a gyomrom. Három éve sokáig dolgoztam és hamar elmentem aludni, előtte Singin' in the Raint néztünk az expat filmklubban, azelőtt pedig éppen itthon volt anyám és meglátogattuk nagymamámat, és azelőtt még ennyire sem írtam rendesen naplót, szörnyű, nem is értem, hogy tehettem ilyet (nyilván értem, különben nem lenne minden este olyan eszeveszett kínszenvedés összeszedni azt az öt-hat sort, amit elvárok magamtól) (a napi teendők alapján write-in volt az akkori wrimókkal, és ó, bár emlékeznék még rá, kik voltak épp akkor wrimók!). Szóval tényleg semmi okom nincs utálni a Valentin napot, az elmúlt öt-hat évben ezek szerint mindig csupa jó dolog történt. Még a legeseménytelenebb is az volt, hogy haladtam a munkával és hamar lefeküdtem, és ez két nagyon jó dolog, amire gyakrabban törekszem, mint ahogy sikerül. A mai nap is jó volt, a séta felénél vettem magamnak csirkés tortillát és kakaót, leültem egy padra, és megebédeltem a ragyogó napsütésben, aztán hazajöttem, és izgalmas írókat hallgattam izgalmas dolgokról beszélni, ha már idén több más nagy sci-fi és fantasy eseményhez hasonlóan a Boskone is virtuális volt.
Vágyhatnék ennél többre?
Persze! Hát hogy a fenébe ne! És jövőre, amikor megint nem fogom tudni elkerülni, hogy minden tömegközlekedési csomópontban közparknyi alapterületen tolják a reklámok az arcomba az elérhetetlen, álombeli párkapcsolatot, biztos megint szomorúbb leszek, amiért én legfeljebb saját magamtól kapok szívecskés süteménycsodát. De ez nem ennek az egy napnak a szomorúsága, és nem a Valentin nap hibája, és ha őszinte akarok lenni, csak én oldhatom meg, hogy esetleg egyszer ne így legyen.
amúgy is február van és minden rettenetes
Jól van, most már ide is felteszem, mert annyira elszomorít az egész... Ez a gyűjtés teljesen véletlenül jött velem szembe twitteren, de néha van olyan, hogy az ember meglát valamit, és beakad a szívébe, nem is az agyába, hanem a szívébe, mintha tényleg az ő dolga lenne. Szóval van ez a kutya valahol Belfastban, persze, westie, és persze, cuki, mint minden westie, de azért nem minden westie-vel érzek azonnal lelki rokonságot még én sem.
A gazdáját egyik oldalról a járvány, másikról a Brexit nyomorgatja, amiből nekem egy is elég ahhoz, hogy falnak menjek így tíz hónap múltán - és akkor megbetegszik a kutyája. És ha minél hamarabb elkezdik a kezelést, egész jó esélye van a felépülésre, de ha nem, akkor belátható időn belül meg fog halni. A kezelés nagyon drága. Tényleg nagyon drága. De az ilyen gyűjtéseknek pont az lenne a lényege, hogy senki sem tesz bele nagy összegeket, hanem öt-tíz-húsz fontonként, dolláronként, eurónként, sok kicsi sokra megy alapon összejön.
Épp csak egy-két ismerősön és szintén egy-két vadidegenen kívül senki nem ad annyit sem. Az egészben számomra az a legszomorúbb, hogy a cuki kis vakarcs gazdájának nem csak azzal kell megküzdenie, hogy haldoklik a kutyája, de azzal is, hogy senki nem segít, még azok az emberek sem, akikről pedig talán joggal feltételezte, hogy egy sör árát rá tudnák szánni. A rosszindulatú, gonosz kommentekről nem is beszélve. Engem pedig dühít, hogy én sem tudok segíteni, mert nekem sincs elég ismerősöm és követőm, és akik vannak, azok még csak arra sem hajlandók, hogy megosszák a linket, hátha az ő köreikben van, aki támogatná ennek az egy szem, a világ forgásában mit sem számító kutyának a kezelését. Persze nem azt vártam, hogy majd én és az én megosztásaim mentik meg a világot, berongyolok itt a porszemnél is kisebb globális jelenlétemmel a porondra, és megoldok minden problémát, de azért szomorú, hogy senki még csak egy megosztással sem segített.
(Még mielőtt felmerülne a kérdés - igen, adtam pénzt a gyűjtésbe, igen, máskor és más ügyeket is szoktam támogatni, igen, véletlenszerűen beeső, online gyűjtéseket is... és igen, nagyobb eséllyel, ha ismerős osztja meg. Elég képmutató alak vagyok, de nem minden porcikámban.)
még mindig álmos már megint
Van Snowpiercer második évad, sokkal jobb így, hogy heti egy rész jön ki, és nem történhet meg, hogy egyszercsak véletlen megnézek egyben egy nyolcrészes évadot (lásd Bridgerton), mert az a reggel fél hatkor véreres szemmel ágyba kúszás még a karácsonyi szünetben sem volt jó ötlet, de így, a munkaév elején maga lenne a pusztulás. Persze nagyon örülök neki, hogy mások képesek akkor is csak egy részt nézni meg valamiből, ha több is van, de nekem eddig a legjobb eredményem is három rész volt, pedig a La Révolution nem is tetszett. Régebben ilyenkor ostoroztam magam, hogy miért nem vagyok képes úgy viselkedni, mint más, rendes emberek, de mióta sokat olvastam az ADHD-ről, egyre gyanúsabb, hogy azért nem, mert fizikailag máshogy működik az agyam, és ez valahol megnyugtató. Könnyebb úgy kezelni a helyzetet, ha nem kiköszörülendő jellemhibának látok dolgokat, hanem elfogadom, hogy ez van, és ha sorozatot akarok nézni, olyankor kezdek bele, amikor van egyben nyolc-tíz órám és utána legalább két napom aludni. Egyébként nem, nem szoktam magam minden utamba akadó dologgal diagnosztizálni, sosem gondoltam, hogy közösségben magát nehezen feltaláló, egykori matektagozatosként legalább egy jól kompenzált aspergeresség van bennem, sőt, még introvertáltnak sem tartom magam (pedig sokat ülök itthon egyedül!) de az ADHD nagyon pontosan leírja, mikkel küzdök, mióta az eszemet tudom.
Ennél izgalmasabb dolgok (bizonyos szempontból szerencsére) nincsenek, megint eltelt egy hét, irreálisan kimerült vagyok, bár járok gyógymasszőrhöz, még mindig sokat fáj a fejem, Hosszabbodnak a nappalok, vettem cserepes jácintot (azaz hivatalosan is elkezdődött az előtavasz), a három hete ültetett növénykék egyelőre életben vannak, sőt, hoztak új leveleket is, a hibiszkusz lassan kinövi a helyét. A karácsonykor befogadott, formás kis növénykéről elmúltak a gyanús foltok, az egzotikusan halványsárga levelek is kommersz zöldbe váltottak, bár sajnos nőni még nem nagyon nőtt, pedig már jó egy hónapja átültettem. Még mindig karanténban van a konyhában, mert először féltem, hogy a foltok tetveket jeleznek, és nem akartam, hogy összefertőzze a többi növényemet - külön palackból locsoltam, és ahányszor hozzáértem, alaposan kezet mostam - és azóta sem találtam neki helyet a többi növény közelében. Igaz, hogy ott egyedül van, de az a lakás egyik legnapfényesebb pontja, és azért rendszeresen bemegyek megdicsérni, milyen szép kis növény. Igen, úgy nőttem fel, hogy a növények társas lények, és beszélni kell hozzájuk, bár abban azért nem vagyok biztos, hogy traumaként élte meg, hogy az előző gazdája kidobta, és most máshol kap törődést, napfényt és (néha a kelleténél is több) vizet.
most épp
Azóta már összeszereltem a polcokat, és csak pár tapadókorongos fürdőszobai kosárka van hátra. És a tükörcsempék, de azok nem foglalnak sok helyet, és még úgysem döntöttem el, pontosan hova akarom felragasztani őket. A polcokkal viszont boldog vagyok, és azzal is, hogy össze tudtam rakni őket, bár azt már most látom, hogy ha valaha lehet majd kapni a nagy könyvespolcokat, ott komoly gond lesz, hogy hol szerelek majd, mert egyelőre nem mondanék teljesen üresnek akkora részt, amekkorán szét kell fektetni az alkatrészeit.
Az égési sebek a karomon a gyógyulási fázisnak megfelelően rondák, bár most már legalább túl vannak a legdurvább viszketős fázison, De rondák és idegesítenek, persze mi nem idegesít mostanában (jó, ennek örömére mindkét fő kráterről egyben le is jött az első réteg var, ezt utálom a forrázásokban, a végtelen most behegedt - most felszakadt - félig behegedt - megint felszakadt köröket). Azt hiszem, most már mindenkit minden idegesít, nem vagyok ezzel egyedül, csak ne lenne olyan sok ez a minden.
Álmomban egyre érdekesebb helyekre utazom, most már lassan szeretnék ébren is, de hát az nagyon sokára lesz még. Addig minden héten "feldolgozok" egy lehetséges úticélt, utánanézek a helyi nevezetességeknek, elgondolkozom rajta, milyen évszakban, hány napra érdemes menni (Zágrábra elég lesz egy őszi hétvége, egy igazi nyári hőhullámban nem merném bevállalni; Hamburg legalább három-négy nap, szerencsére sok a vízi, vízparti, földalatti látnivaló, úgyhogy akár nyáron is meg lehet kockáztatni; Ljubjanára már önmagában több kell, de a vonatút időpontjától, hosszától és költségeitől függően ez lehet több, külön hétvége is; Salzburg talán beleférne egy hosszú hétvégébe, de ott halmozódnak a félnapos-egynapos kirándulások). Ennél konkrétabb terveket úgysem lehet szőni, hiába noszogatnak a megfelelő oldalak, hogy foglaljak már szállást (ezek hülyék?), menetrendek nincsenek, még vonatra sem. De egyszer majd lesznek! Csak nagyon sokára.
álmos és ügyetlen
Este nyilván nem szereltem polcot, meg másnap és harmadnap este sem, talán majd hétvégén? Eljutottam gyógytornászhoz, egyelőre felmért és alaposan végiggyűrögette a hátam és a nyakam, most épp attól fáj, de majd még megyek, és akkor lesz ideje itthoni tornát is mutatni, bár egyelőre még sajnos azzal is sokat kell dolgozni, hogy használható formába gyúrja az izmaimat. Aztán ma végigborítottam magamon a frissen melegített ebédemet, és alaposan megégettem a karom, mert ez még pont hiányzott. De mindjárt hétvége, vagy nem tudom, alvásidő, alvásigényem lenne, azt hiszem.
harács
Ma egyszerre érkezett a pizzarendelésem és az első ikea rendelés, utóbbi meglepően kis karcsú dobozkákból áll, bár irdatlan nehezek, szóval nem baj, hogy nem én akartam a hátamon hazacipelni őket. Billy típusú könyvespolcok még mindig nincsenek, pedig naponta kétszer nézem a raktárkészletet, de jött két kis polcocska az íróasztalom alá, egy a radiátor mellé (nincs hová tennem a párologtatót) és egy nem-Billy könyvespolc az előszobába, amin nem könyvek lesznek, bár igazból az sem kizárt, hogy egy magasság fölött mindenhol könyvek lesznek, mondjuk azok a gyerekkönyvek, amik a konyhaszekrény aljában laknak, vagy tíz éve senyvednek egy bőröndben. Szóval igen, a további tervezett Billy-k is már előre megteltek, azt hiszem... és tudom, könyveket is lehetne selejtezni, de azt hogyan kell?, hát a könyveimet én mind szeretem, azért vannak.
Már csak az kéne, hogy a nyaktornászok is visszahívjanak, hogy mikorra van időpont, és akkor talán még azt is megbocsátanám a mai napnak, hogy 1) évek óta először volt olyan rémálmom, hogy utána csak felkapcsolt lámpa mellett mertem visszafeküdni az ágyba 2) utána is járvány volt álmomban, minden zárva és este hattól kijárási tilalom, csak már nyár, és meleg, és a Balaton teljes elérhetetlensége.
No de este polcot fogok szerelni, már nem is emlékszem rá, hogy kell az olyat!
ez most egy szépen beazonosítható mélypont
Most már kicsit unom a fejfájást meg a szédülést, és járvány ide, járvány oda, fogok keresni valami gyógytornász-csontkovács-nyakszerelőt, mert ez így elég hervasztó.
Vettem két francia hangoskönyvet, mert így 26 napi adaggal az American Gods (ez a francia címe, nem én tehetek róla) vége előtt elkezdtem bepánikolni, hogy mit fogok hallgatni (időben el kell kezdeni pánikolni is), most további 132 napra lesz mit hallgatnom, extra nehezítés, hogy a két könyv egyikét sem olvastam még soha. Kicsit félek is, mennyit fogok belőle érteni, mert bár az Amerikai isteneket is tizensok (de az is lehet, hogy huszonkevés) éve olvastam utoljára, azért meglepően sok minden visszajött, hogy kitöltse a szövegértésemben azért igencsak érezhető hézagokat. Legrosszabb esetben persze megveszem ezt a kettőt is valami civilizált nyelven, azt azért még nem merném bevállalni, hogy majd ha nem értem, franciául nézek utána, mi történhetett - de azt sem tartom kizártnak, egy ponton elengedem, hogy kövessem az eseményeket, és csak sodortatom majd magam azokkal a leírásokkal, amiket megértek belőle (a leírásokból sokkal többet megértek, mint amikor emberek csinálnak dolgokat, ne adj' isten, beszélnek).
Kezdenek hosszabbodni a napok, bár így január közepén még csk azért látom, mert nagyon nézem, sokkal jobban, mint eddig valaha: a szédülés-fejfájás épp átlöki az elviselhetőség határán ezt a nyomorult időszakot, a járvánnyal, a fertőzőbb variánssal, a kínai oltással, és minden kis fénysugarat megragadok már - igen, azt a nagyon halvány derengést is, ami délután ötkor még észrevehető volt nyugaton a hófelhők alatt. Legyen már jobb. Legyen már tavasz. Vagy pillanatnyilag már azzal is kiegyeznék, ha legalább fizikailag jobban lennék, de egyelőre ez is éppolyan elképzelhetetlennek tűnik, mint hogy egyszer majd nem rohanok munkaidő vége után ki a sötét hidegbe, hogy szabad levegőn legyek és lemozogjam a napi adagot, ó, és persze útközben gyorsan vásároljak is, mielőtt elkezdődik a kijárási tilalom, hanem... sörözni fogunk a napfényben, és olyan szorosan ülünk a padon, hogy egymáshoz simul a combunk, a (most már nem annyira kölyök) tacskó mindannyiunkon végigmászik, válltól könyékig, csuklóig együtt támaszkodunk, és úgy el leszünk szokva az egésztől, hogy az első pohár málnás kézmáves után már forogni fog velünk a világ. Ami sokkal jobb, mint most, hogy csak úgy, sör nélkül teszi.
freud elküldene chicken nuggetsért
Néztem a híreket, és sokáig gondolkoztam rajta, milyen lehet egy csirkés melltartó. Aztán persze csipkés volt, nem csirkés, de a kérdés azóta is foglalkoztat.
újabb év
Szerencsére nem szoktam nyilvános évértékelést tartani, így ezúttal is megúszom, hogy a strukturált gondolkozási kvótámat itt kelljen kimerítenem, például ahelyett, hogy kicsit felkészülnék fejben arra, hogy mindjárt újrakezdődik a munka. A nem nyilvános évértékeléshez összeszedtem végre a pár évvel ezelőtti füzetkénél jóval hasznosabb rendszert, így nem kellett egy ponton sem hisztérikusan káromkodva a falhoz vágnom egy köteg papírt, hogy persze, faszom, rajzoljam le a leginspirálóbb pillanatomat egy hatszor tizenöt centis szövegdobozba, hülye vagy, bazdmeg? Szóval most kicsit nyugodtabban összegeztem a dolgokat, ebben az is sokat segített, hogy egy ideje már heti és havi szinten is végignézem, mi történt, még ha csak röviden és sokszor felületesen is.
Az elmúlt két hétben végre találkoztam emberekkel és kis fehér kutyákkal, ami sokat simított az idegrendszeremen (ami a hétfői munkakezdés puszta gondolatára kezd újra bepöndörödni). Ezen kívül csak annyiban tért el a két hét szabadság a szokásos járványügyi életmódomtól, hogy az eszeveszett frusztráció talán kevésbé karmolta szét az agyam, bár sajnos csak a munkahelyemről mentem szabadságra, a szerkesztendő novella, amit időnként megnyitok, belenézek, majd tehetetlen kétségbeeséssel bezárok, továbbá az ostoba fejjel még egy éve elvállalt fordítás (esküszöm, minél többet dolgozom rajta, annál több van hátra belőle) azért folyamatosan rontja a maga kis részét a helyzeten. De legalább azt eldöntöttem, hogy a francia tanfolyamot feladom, mert csak beszélgettünk egész órán, és nyelvtanilag helytelenül makogni ingyen is tudok, anélkül, hogy közel megoldhatatlanul rálógna a kijárási tilalom és a munkaidő által amúgy is kurtára szabott sétálóidőmbe.
Amúgy nincs semmi baj, csak belőlem ezek szerint ezt hozza ki a bezártság - a frusztrációimat öntöm szavakba, a többit nem, vagy nem ide, és nem egész mondatokban. Pedig írhatnék olyanokról is, mint hogy jó az új mikróm és nagyon finom rakott krumplit lehet benne sütni, vagy, hogy karácsonykor sütöttünk vaníliás kiflit, és még van belőle egy kevés. Netán a newgrange-i napfelkeltékről a téli napforduló idején, ha már ezúttal közvetítették online, és megnéztem. De ehhez igazából sokkal többet kéne gondolkoznom, mint a féktelen nyafogáshoz, és arra most korlátozott képességeim vannak. Talán majd legközelebb.
boldog karácsonyt!
"Még intenzív melegedés előzi meg a hidegfrontot."
Köszönöm, 2020, hogy karácsonyra is megkaphattam a hasogató fejfájás mellé a szédülős kimerültséget.
ne csak szidjam a tudatalattim
Ma álmomban először végigettünk Fleóval egy gourmet fesztivált (azt kell, hogy mondjam, a sós karamellás sajtburger nagyon jó koncepció volt, legalábbis álmomban... masszív, igen, de nagyon finom), majd egy meseszép breton városkában jártam, és végül pingvinfiókákat kellett megmentenünk és erdei tavacskákban úszni tanítanunk egy aprócska Csendes-óceáni szigeten, maori szakértők segítségével. Jó, kicsit hideg volt a víz, mert a valóságban kilógott a takaró alól a lábam, és egy ponton elveszítettük az egyik útitársunkat, de őszintén szólva, ez sem zavart, mert pingvinfiókák! Te jó ég, hát elképesztően cukik voltak. Pingvinfiókákat akarok úszni tanítani erdei tavacskákban.
keresnék valami vidámat
Már egy hete fáj a fejem, néha csak zavaróan, többnyire pokolian, lassan már álmomban is*, és persze szédülök. Az elmúlt négy-öt évben ez már-már rendszeres így november-december táján (igen, idén is elkezdődött már novemberben, csak a fognyavalya egy kicsit elfedte), bár tavaly mintha nem lett volna ilyen rossz. De most, most komolyan kezdek becsavarodni tőle. A legszívesebben egész nap aludnék, és hétvégén alszom is tizensok órákat - amit hétköznap nyilván nem lehet beépíteni a napirendembe, akkor sem, ha épp nem kell sehova sem rohannom munka után-közben (de többnyire sajnos kell; viszont ennek megfelelően legalább tudom, hogy a vérképem rendben, a tüdőm tiszta, és a vérnyomásom is elfogadható, ha nem közvetlenül telefonlopás után mérik). És nagyon nem jó, hogy pont most kéne dolgokat felfognom, majd megterveznem a munkámban, nagyon nem haladok vele, és már kezdek teljesen kétségbeesni.
Legyen valami vidám is (nem jut eszembe semmi vidám), pénteken sikerült megszereznem a postáról négy csomagot (ebből két olyan volt, amire azt mondták, ők meg nem keresik, mert smsben kaptam hozzá a kódot, és őket nem érdekli, hogy a csomagon rajta van a nevem, az smseket pedig ellopták telefonostul) (természetesen mindkét csomag az ellopott telefonhoz érkezett - új tok és új védőfólia... ez az, még egy kis sót a sebbe!!!), és feladnom az idei feladandókat, kénytelen leszek csak belföldi ismerősöket tartani, vagy csődbe megyek, hát mennyibe kerül már külföldre a bélyeg! Oké, tartok tőle, hogy ez még mindig nem volt vidám.
Hétvégén voltam sétálni, most épp képtelen vagyok bármire figyelni gyaloglás közben (nem kizárt, hogy ez is valamiféle kimerültség jele, mert amúgy ilyenkor szoktam történelmi podcastokat és TED előadásokat hallgatni, attól vagyok olyan okos), túlstimuláltnak érzem magam, ha nem csak a töredezett beton létezik a talpam alatt, és a pára a szemüvegemen, de legalább megnyugtat, amikor nincs más dolgom, mint egyik lábamat a másik elé tennem. Még ez sem vidám. A fenébe.
Végre kitaláltam, milyen könyvespolcokat kell hová tenni, de természetesen még ez sem lesz vidám, mert a négyből hármat nem lehet online megrendelni, a háromból kettő pedig sehol sincs raktáron, szóval az sem működne, hogy szerzek valahonnan embert, aki elmegy átvenni és ideszállítja. De persze van ennek jó oldala, nem kell hatalmas dobozok közt karácsonyoznom (az még nagyjából végtelen idő lesz a leszállítás után, hogy én bármit összerakjak, ismerem magam), és mégis lehet az az érzésem, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem (összekattintgattam a polcokat, és szomorúan láttam, hogy nem elérhetőek)! Ez már majdnem vidám. Vagy mégsem?
Ó, van újabb Dragon Age 4 teaser, ez már tényleg majdnem vidám, bár mire ebből játék lesz, és az a plusz négy év, mire lesz olyan gépem, amin eldöcög, hát ez sem az azonnali kielégülés esete. Nem baj, mert mire eljutok oda, legalább már kijavítják az összes hibát, és minden tökéletesen jó lesz, és várni - bár ez minden egyes alkalommal őszintén meglep - igazából tudok.
*az álmaimról csak annyit, hogy hogy a legszívesebben lerúgnám a tudatalattimat a lépcsőn, mert ezt így ne. Ez így nem etikus. És idővel nem lesz vicces sem.
munkanap
- 8:47 jól van már, mindjárt felkelek, mindjárt felkelek, mindjárt felkelek...
- 8:56 miért indul ilyen lassan a gép, ó, be kéne kapcsolni?
- 9:40 már a fele kávém megittam, lassan csak felpörgök!
- 10:07 le vagyok némítva, hol az a gomb, nem az a gomb, most kiléptem a meetingről? Pazar!
- 10:33 már majdnem az egész kávém megittam, nem kéne hatnia?
- 10:42 minél tovább nézem ezt a képernyőt, annál ijesztőbb... az ott még egy legördülő menü? És egy hatszázszögű, pókhálós diagram? Honnan jönnek az adatok?
- 11: 48 az nagyon jó, ha egyfolytában kiléptet a rendszer, és belépéskor valami általános oldalra visz, nem oda, amit épp olvastam. Nagyban növeli a hatékonyságomat!
- 12:06 miért nem működik az agyam, negyed tízkor még olyan ígéretes volt ez a nap!
- 12:39 sosem fogom megszokni, hogy a leírásban minden angolul van, a kész felületen pedig németül. Különösen, hogy nem tudok németül? Produktempfehlungen! Fremdverpflichtungen!
- 13:05 most tényleg kihoztam a hűtőbe egy üres poharat, és bennhagytam a szobában a tejet?
vasárnap
Lassan már rendesen tudok enni, inni és beszélni, és ha holnap kiszedik a varratokat is, minden még egy fokkal jobb lesz - azt leszámítva, hogy holnap már dolgoznom kell, és egyáltalán nem érzem, hogy kipihentem volna magam. Nagyon sokat alszom és nagyon keveset csinálok bármit (olvasni sem volt erőm), azt hiszem, tényleg szükségem volt legalább egy hét semmittevésre.
Most már visszatérő álmom, hogy elmegyek valahová - koncenrtre, fesztiválra, külföldre - és amikor megérkezek, eszembe jut, hogy de hát járvány van! Mit csinálok itt maszk nélkül... egy maszk nélküli, részeg tömegben! Haza kéne mennem, de most rögtön! Nem is lett volna szabad idejönnöm! Ilyenkor kicsit dühös vagyok, hogy a rohadt járvány még az álmaimat is elrontja, pedig ott aztán tényleg biztonságosan partizhatnék egész éjszaka.
Egyéb újdonságokról nem nagyon tudok beszámolni, elromlott a porszívóm is, de nagyon rendes volt, mert másfél órával a lomtalanítás kezdete előtt tette, szóval legalább őt is levihettem a mikróval, a vízforralóval, a szendvicssütővel (és a kirobbanthatatlanul beleégett sajttal) együtt, és nem kell egy évig kerülgetnem, mire megszabadulhatnék tőle. Kicsit fájt ennyi sokáig jól szolgáló, hűséges háztartási eszköztől megválnom, hajlamos vagyok nagyon antropomorfizálni a tárgyakat, de végül csak megtettem. Levittem még a tíz éve be nem kapcsolt asztali gépet is, bár most nem tudom, mire akasztom majd a fülbevalóimat és a hűtőmágneseket (utóbbiakat nyilván tehetném a hűtőre, de azt nem szoktam nézegetni). A következő pont négy (vagy inkább öt) könyvespolc beszerzése lesz, és persze egy új porszívó... sőt, azt hiszem, először és leghamarabb az új porszívó kell.
mégsem leszek pornósztár
Választ kaptam arra a (soha fel nem merült) kérdésre, vajon hogyan néznék ki, ha szétszilikonoztatnám a számat: nos, nagyon örülök, hogy kötelező a maszkhasználat, különben nem mernék kimenni az utcára ennyire röhejes fejjel. Ha nagyon akarom, most már be tudom csukni a szám, de inni még mindig igen nehézkes, sosem gondoltam bele, de ezek szerint egy szájfeltöltés után ezt újra kéne tanulni, vagy csak én vagyok irreálisan béna, vagy ha az alsó ajkam is háromszorosa lenne a normálisnak, minden könnyebb lenne?
Majdnem délig aludtam (nem meglepő, több heti lemaradást kellett behoznom), azóta egyfolytában azon gondolkozom, hogy akár vissza is fekhetnék (ráérek utána is sétálni, nem?) Jaj, már most érzem, hogy nem lesz elég egy hét pihenés.