Most már kicsit unom a fejfájást meg a szédülést, és járvány ide, járvány oda, fogok keresni valami gyógytornász-csontkovács-nyakszerelőt, mert ez így elég hervasztó.
Vettem két francia hangoskönyvet, mert így 26 napi adaggal az American Gods (ez a francia címe, nem én tehetek róla) vége előtt elkezdtem bepánikolni, hogy mit fogok hallgatni (időben el kell kezdeni pánikolni is), most további 132 napra lesz mit hallgatnom, extra nehezítés, hogy a két könyv egyikét sem olvastam még soha. Kicsit félek is, mennyit fogok belőle érteni, mert bár az Amerikai isteneket is tizensok (de az is lehet, hogy huszonkevés) éve olvastam utoljára, azért meglepően sok minden visszajött, hogy kitöltse a szövegértésemben azért igencsak érezhető hézagokat. Legrosszabb esetben persze megveszem ezt a kettőt is valami civilizált nyelven, azt azért még nem merném bevállalni, hogy majd ha nem értem, franciául nézek utána, mi történhetett - de azt sem tartom kizártnak, egy ponton elengedem, hogy kövessem az eseményeket, és csak sodortatom majd magam azokkal a leírásokkal, amiket megértek belőle (a leírásokból sokkal többet megértek, mint amikor emberek csinálnak dolgokat, ne adj' isten, beszélnek).
Kezdenek hosszabbodni a napok, bár így január közepén még csk azért látom, mert nagyon nézem, sokkal jobban, mint eddig valaha: a szédülés-fejfájás épp átlöki az elviselhetőség határán ezt a nyomorult időszakot, a járvánnyal, a fertőzőbb variánssal, a kínai oltással, és minden kis fénysugarat megragadok már - igen, azt a nagyon halvány derengést is, ami délután ötkor még észrevehető volt nyugaton a hófelhők alatt. Legyen már jobb. Legyen már tavasz. Vagy pillanatnyilag már azzal is kiegyeznék, ha legalább fizikailag jobban lennék, de egyelőre ez is éppolyan elképzelhetetlennek tűnik, mint hogy egyszer majd nem rohanok munkaidő vége után ki a sötét hidegbe, hogy szabad levegőn legyek és lemozogjam a napi adagot, ó, és persze útközben gyorsan vásároljak is, mielőtt elkezdődik a kijárási tilalom, hanem... sörözni fogunk a napfényben, és olyan szorosan ülünk a padon, hogy egymáshoz simul a combunk, a (most már nem annyira kölyök) tacskó mindannyiunkon végigmászik, válltól könyékig, csuklóig együtt támaszkodunk, és úgy el leszünk szokva az egésztől, hogy az első pohár málnás kézmáves után már forogni fog velünk a világ. Ami sokkal jobb, mint most, hogy csak úgy, sör nélkül teszi.
