Van Snowpiercer második évad, sokkal jobb így, hogy heti egy rész jön ki, és nem történhet meg, hogy egyszercsak véletlen megnézek egyben egy nyolcrészes évadot (lásd Bridgerton), mert az a reggel fél hatkor véreres szemmel ágyba kúszás még a karácsonyi szünetben sem volt jó ötlet, de így, a munkaév elején maga lenne a pusztulás. Persze nagyon örülök neki, hogy mások képesek akkor is csak egy részt nézni meg valamiből, ha több is van, de nekem eddig a legjobb eredményem is három rész volt, pedig a La Révolution nem is tetszett. Régebben ilyenkor ostoroztam magam, hogy miért nem vagyok képes úgy viselkedni, mint más, rendes emberek, de mióta sokat olvastam az ADHD-ről, egyre gyanúsabb, hogy azért nem, mert fizikailag máshogy működik az agyam, és ez valahol megnyugtató. Könnyebb úgy kezelni a helyzetet, ha nem kiköszörülendő jellemhibának látok dolgokat, hanem elfogadom, hogy ez van, és ha sorozatot akarok nézni, olyankor kezdek bele, amikor van egyben nyolc-tíz órám és utána legalább két napom aludni. Egyébként nem, nem szoktam magam minden utamba akadó dologgal diagnosztizálni, sosem gondoltam, hogy közösségben magát nehezen feltaláló, egykori matektagozatosként legalább egy jól kompenzált aspergeresség van bennem, sőt, még introvertáltnak sem tartom magam (pedig sokat ülök itthon egyedül!) de az ADHD nagyon pontosan leírja, mikkel küzdök, mióta az eszemet tudom.
Ennél izgalmasabb dolgok (bizonyos szempontból szerencsére) nincsenek, megint eltelt egy hét, irreálisan kimerült vagyok, bár járok gyógymasszőrhöz, még mindig sokat fáj a fejem, Hosszabbodnak a nappalok, vettem cserepes jácintot (azaz hivatalosan is elkezdődött az előtavasz), a három hete ültetett növénykék egyelőre életben vannak, sőt, hoztak új leveleket is, a hibiszkusz lassan kinövi a helyét. A karácsonykor befogadott, formás kis növénykéről elmúltak a gyanús foltok, az egzotikusan halványsárga levelek is kommersz zöldbe váltottak, bár sajnos nőni még nem nagyon nőtt, pedig már jó egy hónapja átültettem. Még mindig karanténban van a konyhában, mert először féltem, hogy a foltok tetveket jeleznek, és nem akartam, hogy összefertőzze a többi növényemet - külön palackból locsoltam, és ahányszor hozzáértem, alaposan kezet mostam - és azóta sem találtam neki helyet a többi növény közelében. Igaz, hogy ott egyedül van, de az a lakás egyik legnapfényesebb pontja, és azért rendszeresen bemegyek megdicsérni, milyen szép kis növény. Igen, úgy nőttem fel, hogy a növények társas lények, és beszélni kell hozzájuk, bár abban azért nem vagyok biztos, hogy traumaként élte meg, hogy az előző gazdája kidobta, és most máshol kap törődést, napfényt és (néha a kelleténél is több) vizet.
