amikor minden máshogy volt
Néha persze úgy érzem, hogy leginkább csak a saját szórakoztatásomra írom ezt az egészet, akkor meg nyilván azt és úgy csinálok vele, amit és ahogy csak akarok, hiszen ki bogozná ki, mi változott az archívumban, ugyan már, az aktuális bejegyzéseket is legfeljebb felületesen futja át egy-két ember. A félsoros semmiségek a legolvasottabbak; életjelnek annyi is elég, annál többre pedig miért lenne bárki is kíváncsi? De igazából komolyan. Csak arról írok, ami unalmas az életemben.
Ilyenkor nyilván igazságtalan vagyok azzal az egy-két emberrel, aki legalább felületesen átfutja, amit írok, meg biztos, ha lehetne kommentelni (persze, nyilván; hát mert amikor lehetett, akkor aztán volt itt élet! ...nem), és egyébként is, leáldozott már a blogoknak, de többnyire azért ez a sok népi bölcsesség sem enyhít azon az érzésen, hogy annyi a különbség eközött meg a wordben tárolt piszkozatok között, hogy ha a gépem összeomlik, ezt itt majd nem a dropboxból kell elővakarnom, máshol laknak a felhőben.
De ha már, akkor nyugodtan pótolhatom késve is az elmaradásaimat, betehetem visszamenőleg a tavalyi nyaralás képeit, a téli kalandozások szövegeit, elvégre mindig is Óceániával álltunk hadban, vagy mit tudom én, sosem rontottam el dublini utcák nevét (és ha mégis, már vagy három éve javítottam őket).
Ilyenkor nyilván igazságtalan vagyok azzal az egy-két emberrel, aki legalább felületesen átfutja, amit írok, meg biztos, ha lehetne kommentelni (persze, nyilván; hát mert amikor lehetett, akkor aztán volt itt élet! ...nem), és egyébként is, leáldozott már a blogoknak, de többnyire azért ez a sok népi bölcsesség sem enyhít azon az érzésen, hogy annyi a különbség eközött meg a wordben tárolt piszkozatok között, hogy ha a gépem összeomlik, ezt itt majd nem a dropboxból kell elővakarnom, máshol laknak a felhőben.
De ha már, akkor nyugodtan pótolhatom késve is az elmaradásaimat, betehetem visszamenőleg a tavalyi nyaralás képeit, a téli kalandozások szövegeit, elvégre mindig is Óceániával álltunk hadban, vagy mit tudom én, sosem rontottam el dublini utcák nevét (és ha mégis, már vagy három éve javítottam őket).
időjárásjelentés
Éjfél körül sűrű felhőket terelt át fölöttünk a viharos szél, egy óra kellett, és hipp-hopp el is tűntek, reggelre nem maradt se felhő, se szellő, csak a rezzenetlen hőség.
Ó jaj, nyár, ó, te bolond évszak, az ember kedve épp felhőre derülne ki, és esőre nevetne végre!
Ó jaj, nyár, ó, te bolond évszak, az ember kedve épp felhőre derülne ki, és esőre nevetne végre!
a mérleg másik serpenyőjében
Olyanok vannak, mint hogy a balsors csapásai közt olykor haladtam is a munkával (durva!!!), többször érdekeseket és néha jókat álmodtam, Bécsben szakad az eső (legalább valaki másnak legyen jó), kényelmes is az új farmerem, nem csak kellően rövid, és ma egészen biztosan senki nem tart házibulit, úgyhogy talán végre alhatok egy nagyot.
kedves világ, következő rész
Napközben megint elhagyott a netbook kijelzője, aztán mire hazaértem, a helyére rázódott, de ez bizony azt jelenti, hogy nem bízhatok abban, hogy reggel elmegyek egy légkondicionált kávézóba, és dolgozom napestig, elvégre bármikor szétcsúszhat megint, és argh. A hét második feléig biztos nem fér bele, hogy szerelgessék, és utána is nehézkesen, szóval a biztonság kedvéért ülhetek itthon a negyven fokban, ó, ez hiányzott még, de nagyon.
Az, hogy ebben a rohasztó időben sikerült összefutnom valami romlott étellel, és épp lakodalmas kutyát játszom, az már igazán csak, ne is beszéljünk róla.
Az, hogy ebben a rohasztó időben sikerült összefutnom valami romlott étellel, és épp lakodalmas kutyát játszom, az már igazán csak, ne is beszéljünk róla.
bár inkább fúrtak volna, akkor valaki csak kihívja a rendőrséget
Jó, oké, az is gond, hogy éjszakára már nem tud lehűlni a lakótelep 30 fok alá, de amikor végre bedőlök az ágyba, és este 11-től hajnal 4-ig nem tudok aludni, mert valamelyik sötét paraszt születésnapi buliján olyan hangerővel tolják a technodizsitől a lakodalmas tekknóig ívelő tupca-tupcot, akkor azért elönti az agyamat a világgyűlölet.
Próbáltam én mindent, előástam a még télen kapott profi füldugókat is: semmi, az unc-unc simán átlüktetett alatta. Feltettem a fülhallgatót, próbáltam úgy aludni, hogy valami más zene ment közben: tucc-tucc-tucc végig a háttérben. Másfél óra után feladtam, és felkeltem, de még fordítás közben is áthallatszott a Wagneren, pedig basszamármeg, az tejesítmény. Három órával és közel két deci unicummal később (én mindent megpróbáltam, pedig 32 fokban úgy hiányzott a tömény, hogy semennyire, de úgy voltam vele, hátha betompít... nem) megint megpróbáltam aludni, mert már sírtam a fáradtságtól, de a mulatozók épp akkor értek be a lakodalmas tücce míves világába, hogy szakadt volna a feje az anyjába mindnek. Hangerő, a kurva szátokat. Ha én zenét nem tudtam hallgatni tőle, a buli helyszínén szerintem rá lehetett ülni a zajra.
Mindezt egy olyan éjszakán, amikor képtelenség volt csukott ablak mellett létezni. Egy lakótelep kellős közepén, ahol saccra kétszáz ablak nyílt a telibebaszott bulijukra. Komolyan, ha valaki a szomszédból kilőtte volna a lakást vállról indítható rakétával a picsába, én még kezet is csókoltam volna neki, mert annál a fosnál, ami egész éjszaka csorgott ki onnan, a tűzoltó-rendőr-mentő szirénák teljes skálája is jobb lett volna.
Tetszőleges más zenét is nyilván gyűlöltem volna, de ebben a szarban az a legrosszabb, hogy annyira monoton, mély lüktetése van, hogy az mindenen átmegy, és próbál felpörgetni, de ilyen hangerőn épp csak ébren tart és irritál. Amikor egyszer még tíz-tizenöt éve bekavarodtunk egy ilyen bulira, rájöttünk, hogy úgy működik, hogy amikor már a betont is rázza az ember talpa alatt a ritmus, akkor a szervezet önkéntelenül is felveszi az ütemet, és mivel hát fogalmazzunk úgy, hogy jóval a normál pulzus fölött lüktet, feltol kábé oda, ahol akkor lennénk, ha edzés nélkül lezúztunk volna egy maratont. Rohadtul felpörögve. Ezen akkor és ott elálmélkodtunk, mert nekünk igen új volt az élmény, aztán kurva gyorsan ki is menekültünk, mert annyira azért nem volt vicces. Tegnap ebből csak az jött át, hogy képtelen voltam rálassulni az alvásra (mondom, egy kevésbé kényszerítő ütemű bármi jobb lett volna), hiába sírtam már az álmosságtól, hiába nem tudtam már gondolkodni sem.
Most nyilván a hőségtől nem lehet aludni, fáradt vagyok és álmos, és teljesen használhatatlanra baszták a mai napom, mert így nem tudok fordítani sem. Annyira gyűlölöm a világot és az embereket, egyszer fogom magam, és elmegyek remetének, vagy lemészárlok mindenkit egy rozsdás műanyag kanállal.
Próbáltam én mindent, előástam a még télen kapott profi füldugókat is: semmi, az unc-unc simán átlüktetett alatta. Feltettem a fülhallgatót, próbáltam úgy aludni, hogy valami más zene ment közben: tucc-tucc-tucc végig a háttérben. Másfél óra után feladtam, és felkeltem, de még fordítás közben is áthallatszott a Wagneren, pedig basszamármeg, az tejesítmény. Három órával és közel két deci unicummal később (én mindent megpróbáltam, pedig 32 fokban úgy hiányzott a tömény, hogy semennyire, de úgy voltam vele, hátha betompít... nem) megint megpróbáltam aludni, mert már sírtam a fáradtságtól, de a mulatozók épp akkor értek be a lakodalmas tücce míves világába, hogy szakadt volna a feje az anyjába mindnek. Hangerő, a kurva szátokat. Ha én zenét nem tudtam hallgatni tőle, a buli helyszínén szerintem rá lehetett ülni a zajra.
Mindezt egy olyan éjszakán, amikor képtelenség volt csukott ablak mellett létezni. Egy lakótelep kellős közepén, ahol saccra kétszáz ablak nyílt a telibebaszott bulijukra. Komolyan, ha valaki a szomszédból kilőtte volna a lakást vállról indítható rakétával a picsába, én még kezet is csókoltam volna neki, mert annál a fosnál, ami egész éjszaka csorgott ki onnan, a tűzoltó-rendőr-mentő szirénák teljes skálája is jobb lett volna.
Tetszőleges más zenét is nyilván gyűlöltem volna, de ebben a szarban az a legrosszabb, hogy annyira monoton, mély lüktetése van, hogy az mindenen átmegy, és próbál felpörgetni, de ilyen hangerőn épp csak ébren tart és irritál. Amikor egyszer még tíz-tizenöt éve bekavarodtunk egy ilyen bulira, rájöttünk, hogy úgy működik, hogy amikor már a betont is rázza az ember talpa alatt a ritmus, akkor a szervezet önkéntelenül is felveszi az ütemet, és mivel hát fogalmazzunk úgy, hogy jóval a normál pulzus fölött lüktet, feltol kábé oda, ahol akkor lennénk, ha edzés nélkül lezúztunk volna egy maratont. Rohadtul felpörögve. Ezen akkor és ott elálmélkodtunk, mert nekünk igen új volt az élmény, aztán kurva gyorsan ki is menekültünk, mert annyira azért nem volt vicces. Tegnap ebből csak az jött át, hogy képtelen voltam rálassulni az alvásra (mondom, egy kevésbé kényszerítő ütemű bármi jobb lett volna), hiába sírtam már az álmosságtól, hiába nem tudtam már gondolkodni sem.
Most nyilván a hőségtől nem lehet aludni, fáradt vagyok és álmos, és teljesen használhatatlanra baszták a mai napom, mert így nem tudok fordítani sem. Annyira gyűlölöm a világot és az embereket, egyszer fogom magam, és elmegyek remetének, vagy lemészárlok mindenkit egy rozsdás műanyag kanállal.
válasz helyett sokat tudok beszélni nagyjából és saccperkábé mellé
Az egyik koranyári, nagy vihar előestéjén baráti fröccsözés közben nekem szegezték a kérdést, hogy mégis, mik a kedvenc könyveim, és most nálam ez úgy néz ki, hogy azonnali és közelítő listázás helyett húzódozni kezdek, mert mikor mik, és ami még fontosabb, miért épp azok. Válasz helyett tehát gondolkozni kezdtem, és hamar rájöttem, hogy két igen fontos közös vonás is van bennük, és az első, a fontosabb roppant egyszerű: szeressék az embert. Lehetnek kegyetlenek, borzalmasak, tragikusak, de legyen bennük ott az a végtelen humanizmus, hogy alapvetően az emberi azért egy szeretni (és szánni) való állapot, hogy több, de legalábbis fontosabb az, ami összeköt minket, mint az, ami szétválaszt. Ki nem állhatom az olyan könyveket, ahol a szerző érezhetően nem szereti a szereplőit, minek ír olyasmiről, amit nem szeret, hát neki sem jó közben, az olvasónak pedig végképp rossz. Csak az írjon a fizikaleckén kívül bármit is, aki szerint a szeretet mozgatja a csillagokat, szóval például Szerb Antal nyugodtan, a többiek pedig menjenek BKV-ellenőrnek (nyilván ez csak az én szerény kis véleményem, és mindenki azt ír és olvas és szeret és nem szeret, amit akar).
A másik, kevésbé fontos kitétel a valamiféle, legalább bújtatott fantasztikum megléte, bár például az Ének a búzamezőkről elég szegényes az ilyesmiben, mégis szeretem, szóval az emberszeretettel ellentétben a fantasztikum nem kötelező, csak amolyan hab a tortán. Persze arra is van elméletem, miért kell nekem az a kis fantasztikum; hát azért, mert a világ felfoghatatlanul befoghatatlan és megismerhetetlen, és utálom, amikor egy könyvben építőkocka egyszerűségűre modellezik, mert nem olyan. Sőt. Épp ellenkezőleg. Valami mindig van a valóságban is, amit nem tudunk, sőt, a dolgok többségét igazából nem tudjuk, és ha már a kötelező dramaturgiai elemek és szerkesztések miatt minden valamirevaló regénynek a felét úgyis sejteni lehet, akkor táguljon errefelé a valósága. Persze tágulhatna mondjuk a szervezett bűnözés sötét világába is, vagy a történelmi apróságok megannyi részlete felé, és az is odasejtetné a történet mögé azt a fraktálokra ágazó hátteret, az már egyéni ízlés, hogy én épp a sosemvolt ismeretlenjét szeretem. De legyen ott az ismeretlen, a megismerhetetlen.
Azt hiszem, ezen a ponton áttértem a XIX. század optimista világ- és tudományképére, és hogy Poincarétől Gödelig milyen hirtelen és csúfos véget ért az univerzum megismerhetőségének naiv képzete (bár még a mai napig jönnek nekem olyannal természettudósnak tanuló népek, hogy deatudománysegítségével, megismerhetjükamindenséget, ilyenkor az asztallapot szoktam illetni kis buksi fejemmel; bár persze először definiáljuk ezt a megismerhetés dolgot, lehet, hogy amit ők értenek alatta, az gyerekjáték bakfittyel), és aljas mód elkerültem, hogy konkrét példákat kelljen mondanom a kedvenc könyveimre.
Beleborzongtam, hogy ha fenn lennék a könyvolvasós portálon, akkor ott kvantitatív és kvalitatív, de még hellyel-közzel restriktív, és a maga módján preskriptív* mód is számon lenne tartva ez a számomra teljesen képlékeny és kategóriátlan massza, hogy mik az én kedvenc könyveim. Kontextus és személyes kontaktus nélkül**, pőrén kilistázva, és mi értelme annak, hogy mi a kedvenc könyvem, ha nincs ott, hogy épp mikor és mitől és miért lett vagy maradt valami kedvenc, és hogyan változott az évek során, és én hogyan változtam körülötte.
Meg nyilván vagyok annyira sznob, hogy a felét nem akarom bevallani, és annyira punk, hogy a másik felét direkt vállalhatatlan címekből hozzam össze. Szóval a képlékeny massza még csak igaz sem lenne, legfeljebb úgy, ahogy mergenc szerint a világ tíz legjobb száma, amiből van nagyjából húszezer.
A másik, kevésbé fontos kitétel a valamiféle, legalább bújtatott fantasztikum megléte, bár például az Ének a búzamezőkről elég szegényes az ilyesmiben, mégis szeretem, szóval az emberszeretettel ellentétben a fantasztikum nem kötelező, csak amolyan hab a tortán. Persze arra is van elméletem, miért kell nekem az a kis fantasztikum; hát azért, mert a világ felfoghatatlanul befoghatatlan és megismerhetetlen, és utálom, amikor egy könyvben építőkocka egyszerűségűre modellezik, mert nem olyan. Sőt. Épp ellenkezőleg. Valami mindig van a valóságban is, amit nem tudunk, sőt, a dolgok többségét igazából nem tudjuk, és ha már a kötelező dramaturgiai elemek és szerkesztések miatt minden valamirevaló regénynek a felét úgyis sejteni lehet, akkor táguljon errefelé a valósága. Persze tágulhatna mondjuk a szervezett bűnözés sötét világába is, vagy a történelmi apróságok megannyi részlete felé, és az is odasejtetné a történet mögé azt a fraktálokra ágazó hátteret, az már egyéni ízlés, hogy én épp a sosemvolt ismeretlenjét szeretem. De legyen ott az ismeretlen, a megismerhetetlen.
Azt hiszem, ezen a ponton áttértem a XIX. század optimista világ- és tudományképére, és hogy Poincarétől Gödelig milyen hirtelen és csúfos véget ért az univerzum megismerhetőségének naiv képzete (bár még a mai napig jönnek nekem olyannal természettudósnak tanuló népek, hogy deatudománysegítségével, megismerhetjükamindenséget, ilyenkor az asztallapot szoktam illetni kis buksi fejemmel; bár persze először definiáljuk ezt a megismerhetés dolgot, lehet, hogy amit ők értenek alatta, az gyerekjáték bakfittyel), és aljas mód elkerültem, hogy konkrét példákat kelljen mondanom a kedvenc könyveimre.
Beleborzongtam, hogy ha fenn lennék a könyvolvasós portálon, akkor ott kvantitatív és kvalitatív, de még hellyel-közzel restriktív, és a maga módján preskriptív* mód is számon lenne tartva ez a számomra teljesen képlékeny és kategóriátlan massza, hogy mik az én kedvenc könyveim. Kontextus és személyes kontaktus nélkül**, pőrén kilistázva, és mi értelme annak, hogy mi a kedvenc könyvem, ha nincs ott, hogy épp mikor és mitől és miért lett vagy maradt valami kedvenc, és hogyan változott az évek során, és én hogyan változtam körülötte.
Meg nyilván vagyok annyira sznob, hogy a felét nem akarom bevallani, és annyira punk, hogy a másik felét direkt vállalhatatlan címekből hozzam össze. Szóval a képlékeny massza még csak igaz sem lenne, legfeljebb úgy, ahogy mergenc szerint a világ tíz legjobb száma, amiből van nagyjából húszezer.
*Mert hát az emberek többsége azért az ilyen listákból ítél (nem baj, elvégre az ítélkezés az emberi lét egyik alapja, anélkül nem lehet dönteni; nekem többnyire nem azzal van bajom, hogy emberek megítélik a másikat, hanem azzal, hogy miből és hogyan), de az emberek már említett többsége aztán rávetíti a másikra azt a képet, amit egy ilyen teljesen hülye és szilánkos lista alapján álmodott meg róla, és magában mintegy előírja neki, hogy akkor mit szeressen, és mi érdekelje. Ennek megfelelően a listaíróban is ott a megfelelési és a vetítési hajlam, mert hát ha már ez alapján ítélik meg, legyen minél hatásosabb az a lista, és a későbbi adalékok is csak mértékkel rontsák a kirajzolódó képet. Szóval megköt az ilyesmi, méghozzá alapvetően és felületesen. Vagy csak magamból indulok ki, és rajtam kívül senki mást úgysem torzít soha a közösségi nyomás.És hát továbbra sem árultam el, mik a kedvenc könyveim. Pedig lassan már én is kíváncsi vagyok rá.
**Érdekes történet például, hogy az első exem imádta Az úton-t, mert szerinte Dean Moriarty tisztára olyan, mint a Bon Jovis Srác volt még sráckorában. Én négy-öt évvel később olvastam csak el, és gyűlöltem minden sorát, mert szerintem Dean Moriarty tisztára olyan, mint az a faéknél is egyszerűbb szakember volt, aki őszintén és mélységesen meg volt sértődve, amiért egy edzőtáborban voltunk, és mégsem dugtam vele. Mármint ezt egyszer, amikor fejhangon visítva közöltem vele, hogy nefogdossálmárbazdmeg-megállásnélkülbazdmeg, ki is fejtette az amúgy kizárólag férfiemberekből álló teljes létszám előtt, hogy de hát ő azt hitte, lejövünk ide edzeni, és akkor ő meg én végigkefélünk minden éjszakát***. A kizárólag férfiemberekből álló teljes létszám erre fuldokolva röhögött, és épp csak azt nem mondták nekem, hogy te vagy a hülye, lejöttél ide egy szál nőként, most oldd meg. Meg hogy örülj, hogy mi, többiek csak kiröhögünk, fuldokolva. Még csak nem is fogdosunk, és hallgatunk arról is, ha netán meg akarnánk dugni, túl hisztis vagy te ahhoz, hogy rendesen, férfimód beszélni lehessen veled. Igazából így visszagondolva ez az egész annál is nagyobb gáz volt, mint amilyennek akkor éreztem, hát, én ilyen vidám elmebetegekre asszociáltam akkoriban Dean Moriartyről, soha nem is fogok megbékélni azzal a könyvvel. Lehet, hogy Kerouac-kal sem. De feltehetően erről nem ő tehet, sőt, még csak Az úton sem, hanem egy rosszkor jött személyes élmény, ami nélkül talán nekem is a Bon Jovis Srác lett volna még sráckorából, és én is imádtam volna az egész könyvet.
***Nem tudom, miért, hát nagyon egyértelműen tök másba voltam fülig beleszerelmesedve. Az már más kérdés, hogy minek****.
****MINEK?????????
tapsi fürdőruhát vásárol
Nem tartott sokáig az elviselhető idő, tényleg csak egy nagyobb lélegzetvételre volt elég, ma már éget és fojt és szédít újfent. Ennek örömére elmentem bikinit venni (mióta előfordul, hogy nyaralok, kicsit gyakrabban elkopnak ezek a fürdőruhák, 2-3 évente újítani kell, és valamikor arra jutottam, hogy egyrészesben pont ugyanolyan kövér vagyok, mint bikiniben. Csak sokkal macerásabb 1, elviselhető színűt-mintájút-szabásút találni 2, fel-levenni és két strandolás között megszárítani) (ettől függetlenül tudom, hogy nem áll jól, de a másik, amire jutottam, az volt, hogy elegem van abból, hogy ezt-azt-amazt ne csináljam, mert kövér vagyok, öreg vagyok, rendes ember így nem viselkedik. Majd ha az életem faltól-falig csak arról szól, hogy boldog vagyok, akkor esetleg* hajlandó leszek hülyeségek miatt korlátozni magam, de egyelőre jobban szeretek a vízben labdázni, mint azon aggódni, hogy hú, hát kövér vagyok fürdőruhában. Igen, kövér vagyok fürdőruhában. És? Télikabátban sem vagyok soványabb), de bikinit csak alultáplált tízéves kislányokra szabnak, komolyan, a felsők egy része maximum a csontvázamra menne rá, és arra is csak azért, mert akkor végre becsúszhat a bordáim közé. Végül találtam egy elfogadható sötétkék felsőt, de te jóságos ég, miféle szörnyszülötteket kellett közben végignéznem. Idén mindenhol csak kihúzófilc színek és fukszos-nagyi-a-dzsungelben minták között lehetett válogatni, mi történt a világgal, borzalmas.
Mivel viszont utálok egy darabot próbálni, és rendes ruhaboltban voltam épp, berángattam magammal egy bordó hosszúujjút is, ami adott két maflást, és közölte velem, hogy 1, te most engem megveszel és hazaviszel 2, nem érdekel, hogy nézel ki fürdőruhában, nem fogysz egy grammot sem, nekem még a hurkáidra is szükségem van, hogy így mutassak, mármint állatul. Kész szerencse, hogy a harmadiknak vitt kabát vállban el volt szabva, különben anyagi végromlásba dőlök ott helyben, így megúsztam kicsit kevesebbel, mint a másik cégnél tettem volna, ha megveszem a lényegesen előnytelenebb (és szintén leárazott) bikinifelsőt.
Most akkor egy ideig egyáltalán nem megyek bolt közelébe, legfeljebb kifliért**.
Mivel viszont utálok egy darabot próbálni, és rendes ruhaboltban voltam épp, berángattam magammal egy bordó hosszúujjút is, ami adott két maflást, és közölte velem, hogy 1, te most engem megveszel és hazaviszel 2, nem érdekel, hogy nézel ki fürdőruhában, nem fogysz egy grammot sem, nekem még a hurkáidra is szükségem van, hogy így mutassak, mármint állatul. Kész szerencse, hogy a harmadiknak vitt kabát vállban el volt szabva, különben anyagi végromlásba dőlök ott helyben, így megúsztam kicsit kevesebbel, mint a másik cégnél tettem volna, ha megveszem a lényegesen előnytelenebb (és szintén leárazott) bikinifelsőt.
Most akkor egy ideig egyáltalán nem megyek bolt közelébe, legfeljebb kifliért**.
*esetleg = ugyan, dehogy, hülye is lennék
**kifliért = mirelit málnáért és sörért
az elmúlt kétszáz év leghidegebb nyara végre engedélyezett egy korty levegőt
Azért persze nem csak iszonyatos hőség volt az elmúlt hónapokban, nem csak másfél nap folyamatos ájulásközel és iszonyatos fejgörcsök (a napsütéstől, a napszúrástól, a huzattól, a légkonditól, a fronttól), csak ahányszor épp ragacsosra izzadtam a billentyűzetet, vagy nem bírtam elengedni a kávéval teli papírpoharat, mert különben az egész világ billegni kezdett, nehéz volt a rettenetes szenvedéseken kívül másra összpontosítanom. Vagy inkább simán lehetetlen.
Volt például születésnapom, láttam a Várhegy fölött alkonyatkor kelő teliholdat, csináltam kiváló palacsintás étkeket (bevezethetnék itthon is a tízes kiszerelésben kapható, tartós palacsintát, mert az az egy-két csomag, amit a franciáktól szoktam importálni, mindig hamar elfogy), sétáltam és írtam, és most próbálom kialudni magam, mert holnaptól megint harmincöt fok lesz, és olyankor napi négy-öt óránál többet nem lehet (nem érdekel, hogy emberek évtizedekig röhögve kibírják annyival, nekem nem elég, oké?). Szódás Lova írásos instrukciói alapján ügyesen megszereltem a vécétartályt (főleg az okozott gondot, hogy miután magabiztosan kijelentettem, hogy hah, van ám énnálam mindenféle szerszám, kiderült, hogy az állítható csavarkulcsot ennyire azért nem lehet állítani, szóval először boltba el, emberölésre alkalmas eszköz vételez, cső leszerel, boltba vissza, pontosan ugyanolyan cső, hol is van az, ááá, merre lehet). Arról nem is beszélve, hogy voltam házat őrizni messze földön, és ah, hát az egy külön és csodás dolog, csak nem tudom, mikor jutok a tíz giga fénykép végére (tíz giga? mi? mikor lett ez ennyi?). És dögönyöztem kutyát is, kaptam anyukámtól igazi Starbucks tumblert (zöld!!!), végleárazásban vettem egy farmert, aminek nem kell felhajtani a szárát (elképesztő, hogy egyes gyártók mikre nem képesek), és ha a fejem fölött fúrnak (mindig, nyilván most is), The Civil Warst visítok (egyrészt, mert attól nem hallok, másrészt bosszúból; és nyitott ablak mellett!!! mertgonosz is vagyok melegem van).
Volt például születésnapom, láttam a Várhegy fölött alkonyatkor kelő teliholdat, csináltam kiváló palacsintás étkeket (bevezethetnék itthon is a tízes kiszerelésben kapható, tartós palacsintát, mert az az egy-két csomag, amit a franciáktól szoktam importálni, mindig hamar elfogy), sétáltam és írtam, és most próbálom kialudni magam, mert holnaptól megint harmincöt fok lesz, és olyankor napi négy-öt óránál többet nem lehet (nem érdekel, hogy emberek évtizedekig röhögve kibírják annyival, nekem nem elég, oké?). Szódás Lova írásos instrukciói alapján ügyesen megszereltem a vécétartályt (főleg az okozott gondot, hogy miután magabiztosan kijelentettem, hogy hah, van ám énnálam mindenféle szerszám, kiderült, hogy az állítható csavarkulcsot ennyire azért nem lehet állítani, szóval először boltba el, emberölésre alkalmas eszköz vételez, cső leszerel, boltba vissza, pontosan ugyanolyan cső, hol is van az, ááá, merre lehet). Arról nem is beszélve, hogy voltam házat őrizni messze földön, és ah, hát az egy külön és csodás dolog, csak nem tudom, mikor jutok a tíz giga fénykép végére (tíz giga? mi? mikor lett ez ennyi?). És dögönyöztem kutyát is, kaptam anyukámtól igazi Starbucks tumblert (zöld!!!), végleárazásban vettem egy farmert, aminek nem kell felhajtani a szárát (elképesztő, hogy egyes gyártók mikre nem képesek), és ha a fejem fölött fúrnak (mindig, nyilván most is), The Civil Warst visítok (egyrészt, mert attól nem hallok, másrészt bosszúból; és nyitott ablak mellett!!! mert
hajnali pesszimizmus, nyári változat
A szél egy rövid időre kisöpörte a dögletes forróságot, az a gond, hogy azt is kisöpörte vele, ami eddig felszívta bennem a koffeint, és most, hogy végre a hőmérséklettől akár aludni is lehetne, a remegős túlpörgöttség nem hagy. Majd amikor elhúztak a felhők, és ismét beizzítja a kemencét a nap. Majd akkor csuklom össze.
vadásztanga
Izé, na, vadásztanya. Egyes kifejezéseknek jobban áll a szögletes, sovány ipszilon, mint a rusztikusan pocakos.
volt nálam fényképezőgép is, csak nem szedtem elő
A hétvége telefonos műalkotásainak címe: (1) Strand (2) Mokka óvatosan megközelíti a lábamat (3) Veranda (4) Spam (5) Mokka alaposan beszalonnázik (6) Skandináv fények negyven fokban.
Sok sört ittunk. A rufi továbbra is lenyűgöző étel. A sárga Trabant lebillent feliratát visszaegyengették. Strandoltunk. Megnyertem egy játszma Bang!-et. Mokka, a szomszéd kutyája továbbra is retteg az emberektől.
Sok sört ittunk. A rufi továbbra is lenyűgöző étel. A sárga Trabant lebillent feliratát visszaegyengették. Strandoltunk. Megnyertem egy játszma Bang!-et. Mokka, a szomszéd kutyája továbbra is retteg az emberektől.
csak a szokásos (meleg van és mindjárt elájulok)
Felváltva szakad rólam a víz és ráz a hideg, az előbb kis híján elájultam, pedig ennyi kólával a fejemben a vércukromnak is jó helyen kéne lennie, aztán rákezdett a fejfájás, állítólag Stuttgartban teniszlabda méretű jég kopog, de Stuttgart messze van, és én már nem hiszek benne, hogy itt valaha is elviselhető idő lesz. Persze mit panaszkodom, megtehettem, hogy az árnyékban negyven fok elől bemeneküljek egy plázába, ahol van konnektor és légkondi, ráadásul utóbbi n em is vészesen hideg, jobban mondva megvannak annak is a korlátai, hogy mennyire tudja ellentételezni az üvegtetőt, a hatalmas belső teret és az embereket.
De elképesztően jó lenne aludni egyet egy jó hűvös szobában.
De elképesztően jó lenne aludni egyet egy jó hűvös szobában.
tumblr
Ó, és a régi és új és kedves és érdekes és unalmas és közhelyes és művészieskedő fényképeimből ezentúl ide fogok feltenni rendszeresen egyet-többet, lehet követni, szeretni.
Vannak-lesznek olyan képek is, amik erre sosem jártak, mert nem volt apropójuk vagy épp párjuk, netán csak szöveget voltam lusta írni köréjük, és most már örökre elmaradnak innen, de ott, ott majd megtalálják a helyük. Remélhetőleg.
Vannak-lesznek olyan képek is, amik erre sosem jártak, mert nem volt apropójuk vagy épp párjuk, netán csak szöveget voltam lusta írni köréjük, és most már örökre elmaradnak innen, de ott, ott majd megtalálják a helyük. Remélhetőleg.
történetek
Legalább másfél hónapja nem voltam moziban, pedig akadtak olyan filmek, amiket megnézhettem volna, amilyeneket nézni szoktam. Ma az olcsószerda még vonzóbbá tette, hogy moziba meneküljek a hőség elől, de már harmadszor tébláboltam át a pénztár előtt, amikor egyszer csak rájöttem, hogy mi a bajom. Épp az, amiért volt olyan időszak, hogy mindent és bármit megnéztem.
Moziban filmet nézni egészen más, mint tévében vagy számítógépen, a sötét, az óriási vetítővászon, a hangerő belelök a filmbe, és még azok a történetek is magukkal ragadnak, amik amúgy nem feltétlenül kötnének le. És én most nem tudom, én most nem akarom odaadni magam egy történetnek. Minden porcikám végtelenül és önző módon tiltakozik az ellen, hogy én bárki más történetébe belebújjak (csodálatos, végül is ez csak a munkám), ide ne jöjjenek új szereplők, új drámák, új feloldások. Nem kell már egy sem.
Aztán arra gondoltam, hogy nem is én nem tiltakozom ennyire, hanem az összes többiek, Beltrán és Fekete és Corrie és Mike és Kelda és Este és Kijlan és Jakab és Ada és Rathger és Gabrielle és Ash és Éger és Fairly és Deor és Sanris és Kormi és Priscilla és Martin és Emma és Ince és Joana*, és nekik mind-mind külön világuk és legendájuk és végtelen sok történetük van, apjuk-anyjuk, barátaik, ellenségeik, távoli ismerőseik, titkaik és elszámolnivalójuk. Főleg velem, amiért néha mégis beledagonyázom mások történeteibe ahelyett, hogy az övékkel haladnék.
Moziban filmet nézni egészen más, mint tévében vagy számítógépen, a sötét, az óriási vetítővászon, a hangerő belelök a filmbe, és még azok a történetek is magukkal ragadnak, amik amúgy nem feltétlenül kötnének le. És én most nem tudom, én most nem akarom odaadni magam egy történetnek. Minden porcikám végtelenül és önző módon tiltakozik az ellen, hogy én bárki más történetébe belebújjak (csodálatos, végül is ez csak a munkám), ide ne jöjjenek új szereplők, új drámák, új feloldások. Nem kell már egy sem.
Aztán arra gondoltam, hogy nem is én nem tiltakozom ennyire, hanem az összes többiek, Beltrán és Fekete és Corrie és Mike és Kelda és Este és Kijlan és Jakab és Ada és Rathger és Gabrielle és Ash és Éger és Fairly és Deor és Sanris és Kormi és Priscilla és Martin és Emma és Ince és Joana*, és nekik mind-mind külön világuk és legendájuk és végtelen sok történetük van, apjuk-anyjuk, barátaik, ellenségeik, távoli ismerőseik, titkaik és elszámolnivalójuk. Főleg velem, amiért néha mégis beledagonyázom mások történeteibe ahelyett, hogy az övékkel haladnék.
*és Sabhdh és Sigwin és a Vöröscsizmás, de ők szigorúan csak novellányi terjedelemben. És még vagy kétszer ennyi, akiknek sokszor nevük sincs, csak történetük.
emberek. továbbra sem értem.
Negyven fokban térdig érő, szegecses bőrcsizma. Cicanacival, pántostrikóval, a Várnegyed újravakolására elegendő sminkkel.
kérem a szemüvegbe épített fényképezőgépet
Vannak dolgok, amiket úgyis elfelejtek, és nem marad meg, csak a csillogás a szemében, a mosoly, a bizonyosság, hogy szépnek látott, és én szeretnék emlékezni az arcára is, de hát az nem megy. Utálom, hogy ennyire nincs arcmemóriám. Persze megnyugtató, hogy anyám szerint is jó pasi volt, de én emlékezni akarok rá, miért nem emlékszem, utálom, hogy ennyire nincs arcmemóriám.
Saját magamat sem ismerném meg, pláne fényképen, mármint direkt azért van rólam sok fénykép, hogy tudjam, hogy nézek ki, mert egyébként nem ismerném meg magam, a fejemben egészen máshogy nézek ki, és még csak nem is arról van szó, hogy szebben*, de lágyabban és élesebben (hm, ez most majdnem ellentmond egymásnak, pedig nem is). Aztán néha valaki egyszer csak úgy néz rám, mintha életében nem látott volna még ilyen szépet, és kis híján legyalogol a járdáról, vagy úgy néz rám, mint aki rég nem látott ilyen izgalmasat, és egyfolytában odavillan a tekintete, miközben várjuk a liftet, és hirtelen nem tudom hová tenni az egészet, mert a Palais de Tokyo igenis szebb nálam, bár tény, hogy némileg eltérő kategóriában indulunk. Jó, a liftnél lehet, hogy valóban izgalmasabb vagyok, bár ez tudott egy csomó emeletet, és voltak benne mindenféle extra gombok is.
Kéne vennem zöld ruhafestéket, fülgyűrűt és végre egy kis görögdinnyét. Mert non sequiturban is jó vagyok.
Saját magamat sem ismerném meg, pláne fényképen, mármint direkt azért van rólam sok fénykép, hogy tudjam, hogy nézek ki, mert egyébként nem ismerném meg magam, a fejemben egészen máshogy nézek ki, és még csak nem is arról van szó, hogy szebben*, de lágyabban és élesebben (hm, ez most majdnem ellentmond egymásnak, pedig nem is). Aztán néha valaki egyszer csak úgy néz rám, mintha életében nem látott volna még ilyen szépet, és kis híján legyalogol a járdáról, vagy úgy néz rám, mint aki rég nem látott ilyen izgalmasat, és egyfolytában odavillan a tekintete, miközben várjuk a liftet, és hirtelen nem tudom hová tenni az egészet, mert a Palais de Tokyo igenis szebb nálam, bár tény, hogy némileg eltérő kategóriában indulunk. Jó, a liftnél lehet, hogy valóban izgalmasabb vagyok, bár ez tudott egy csomó emeletet, és voltak benne mindenféle extra gombok is.
Kéne vennem zöld ruhafestéket, fülgyűrűt és végre egy kis görögdinnyét. Mert non sequiturban is jó vagyok.
*Naná, hogy szebben. Hülye lennék nem a világ legkülönlegesebben szépséges csodálatosságának képzelni magam. Persze tudom, hogy ez nem ebben a formában igaz, mármint vannak pillanatok, helyzetek és emberek, amikor, ahol, akiknek tényleg és teljesen, és persze ott van a világ fennmaradó része, amikor nálam tíz évvel és húsz kilóval zsengébb lányokkal megyek bulizni, mert annyi az eszem.
alighanem a meleg tehet erről is
Nem véletlen, hogy olyan csend van itt mostanában, nem akarok írni*, nem akarok beszélni, csak az utcákon akarok bóklászni, de ahhoz egyrészt túl meleg van, másrészt még nem gyógyult meg teljesen a talpam, miután a beton, a hőség és a nyári cipő szentségtelen hármasa erősen szétgyalulta.
Idén nem megyek fesztiválokra, kimarad a Sziget, a Blur önmagában nem ér meg nekem egy napijegyet, és tavaly annyira fölösleges és unalmas volt az az egy este, amit kinn töltöttem, hogy még ha kinn lenne az összes szigetezős ismerős épp aznap (kizárt dolog), az sem adna hozzá eleget. Kimarad a Fekete Zaj is, mert a három nap alatt egy olyan együttes sincs, ami érdekelne, egy darab sem, és hiába olcsó, hiába van idén az ADs-en, hiába pogózhatnék ott, ahol egykor vizsgákat írtam és vadul jegyzeteltem, nem vágyom most én arra, hogy csak azért odamenjek valahová, hogy senkit se ismerjek, de mindenki idegesítsen.
A hétvégére negyven fok fölötti hőséget mondanak. Szerintem visszamenőleg fognak kiolvadni a múltamból a szavak.
Idén nem megyek fesztiválokra, kimarad a Sziget, a Blur önmagában nem ér meg nekem egy napijegyet, és tavaly annyira fölösleges és unalmas volt az az egy este, amit kinn töltöttem, hogy még ha kinn lenne az összes szigetezős ismerős épp aznap (kizárt dolog), az sem adna hozzá eleget. Kimarad a Fekete Zaj is, mert a három nap alatt egy olyan együttes sincs, ami érdekelne, egy darab sem, és hiába olcsó, hiába van idén az ADs-en, hiába pogózhatnék ott, ahol egykor vizsgákat írtam és vadul jegyzeteltem, nem vágyom most én arra, hogy csak azért odamenjek valahová, hogy senkit se ismerjek, de mindenki idegesítsen.
A hétvégére negyven fok fölötti hőséget mondanak. Szerintem visszamenőleg fognak kiolvadni a múltamból a szavak.
*Nincs kedvem, nem akarok, és nem kéne, témákra lebontva.
minden utazás egy new model army szám
Álmomban ott vagyok, ahol a valóságban egy hete voltam, a tudattal, hogy pár óra még, és tényleg fel kell szállnom arra a hazafelé tartó repülőre, de addig még itt ez a pár óra, és be lehet járni, és meg lehet nézni, és kell, kell, kell, mert hiányozni fog. Persze álmomban egészen más városrészek vannak, és némelyik már csak azért is érdekesebb a valóságnál, mert ellentmond a fizika törvényeinek.
Persze biztos lehet Budapestet is turistaként járni, megismerni, felfedezni, de azt hiszem, nem tudnám ugyanolyan ártatlan és jóindulatú álmélkodással szemlélni a várost.
Persze biztos lehet Budapestet is turistaként járni, megismerni, felfedezni, de azt hiszem, nem tudnám ugyanolyan ártatlan és jóindulatú álmélkodással szemlélni a várost.
for reals
Az ablakom alatt lépésben elvonuló, folyamatosan dudáló, hangosbeszélőbe populista sötétséget ordibáló menet folyamatos ricsajától végképp eltört bennem valami, és azt hiszem, ezennel átadom a mai napot a habzó szájú gyűlöletnek.
Árpádsávos*, magyarkodó férgek**, Nagymagyarország matricával a kis francia kocsitokon (mert sosem feledjük Trianon vérző sebét, de hát ha a rönótot adták a legjobb konstrukcióban), lusták vagytok gyalog tüntetni?
Ó, bár valóban megfojtott volna titeket valamelyik nemzetellenes világösszeesküvés!
(Tegyük hozzá, most olyanok se tüntessenek az ablakom előtt, akikkel amúgy egyetértek. Továbbá ne fúrják a fejem fölött a falat, ne kezdjék légkalapáccsal bontani az úttestet, ne most vágjanak egyet a villamossínen – igaz, azt főleg éjfél után szokták – és ne most ordítsák világgá a családi problémáikat talajrészegen. Igaz, azt is főleg éjfél után szokták. LEGYENEK CSENDBEN.)
Árpádsávos*, magyarkodó férgek**, Nagymagyarország matricával a kis francia kocsitokon (mert sosem feledjük Trianon vérző sebét, de hát ha a rönótot adták a legjobb konstrukcióban), lusták vagytok gyalog tüntetni?
Ó, bár valóban megfojtott volna titeket valamelyik nemzetellenes világösszeesküvés!
(Tegyük hozzá, most olyanok se tüntessenek az ablakom előtt, akikkel amúgy egyetértek. Továbbá ne fúrják a fejem fölött a falat, ne kezdjék légkalapáccsal bontani az úttestet, ne most vágjanak egyet a villamossínen – igaz, azt főleg éjfél után szokták – és ne most ordítsák világgá a családi problémáikat talajrészegen. Igaz, azt is főleg éjfél után szokták. LEGYENEK CSENDBEN.)
*Semmi bajom nincs azzal, amit egykor jelképezett, komolyan, miért is lenne. Minden bajom van azzal, amit most jelképez.
**Tegyünk különbséget a magyarok és a magyarkodók között. A magyarok rengeteg fontos, okos, ügyes és szép dolgot adtak a világnak. A magyarkodók csak hazugságokat és gyűlölködést.
kedves világ
Nem teszel te engem boldoggá mostanában, például őszintén nagyon jól meglettem volna anélkül, hogy ma délelőtt egyszer csak átképzi magát szökőkútnak a vécétartályba vezető cső, és kitermel pár köbméter vizet a csempére. Mindezt kb. félóra alatt, amíg békésen ültem benn a szobában a gép előtt... aztán roppantul megdöbbentem, amikor kétségbeesett nyugdíjasok csöngettek be, hogy tőlem folyik a víz, vagy még feljebb kell menni? Azt sem tudom, hány emeletet áztattam el. Szerencsére elvben erre a társasház biztosítása vonatkozik, és remélem, hogy azok az alattam lakók, akik majd munkaidő után érnek haza az újonnan nyílt házistrandba, nem akarnak meglincselni, mert tudják, hogy ez bárkivel megeshet.
Mert erről annyira nem tehettem. Nem a mosógép csöve billent ki, nem a fürdővizem folyt túl, egyszerűen a rohadt cső lyukadt ki és spriccelt, mint a kurvaélet, azt pedig igazán nem tudom, hogy lehetett volna kivédeni. És persze, örülök, hogy nem mondjuk két hete csinálta, amikor épp elutaztam tizenkét napra, hanem most, amikor még a lakást sem hagytam el, de akkor is. Nem bírom én az élet kihívásait, sok nekem a világ, egyre inkább úgy érzem.
Mert erről annyira nem tehettem. Nem a mosógép csöve billent ki, nem a fürdővizem folyt túl, egyszerűen a rohadt cső lyukadt ki és spriccelt, mint a kurvaélet, azt pedig igazán nem tudom, hogy lehetett volna kivédeni. És persze, örülök, hogy nem mondjuk két hete csinálta, amikor épp elutaztam tizenkét napra, hanem most, amikor még a lakást sem hagytam el, de akkor is. Nem bírom én az élet kihívásait, sok nekem a világ, egyre inkább úgy érzem.
hát, hazaértem
Délután valamiért az ágyon ülve szédelegtem épp (egész nap szédelegtem, csak nem egész nap az ágyon ülve), amikor a fecskék hirtelen szólamot váltottak, és a következő pillanatban két fecske villant át pár méterrel az ablakom előtt, mögöttük egy vörös vércse*. Mire eltűntek, már ott volt mögöttük a másik vércse is, ez félig oldalra billenve, hogy alaposan megnézhessem a hasát, a fejét, a szárnyát. Még sosem láttam sólyomfélét szabadon repülni, pláne ilyen közelről; legfeljebb három-négy méterre lehettek. A két vércse láthatóan egy csapat fecskét terelt, míg csak szét nem szórták őket.
*A színe, a mérete, és a városi lét alapján én vörös vércsének tippelem, de azok mintha nem vadásznának fecskére.
ezt nem hiszem el
És ezen a ponton a felső szomszéd elkezdte fúrni a falat.
Nem lehet elmenekülni. Ezek elől egyszerűen nem.
Nem lehet elmenekülni. Ezek elől egyszerűen nem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)