Moziban filmet nézni egészen más, mint tévében vagy számítógépen, a sötét, az óriási vetítővászon, a hangerő belelök a filmbe, és még azok a történetek is magukkal ragadnak, amik amúgy nem feltétlenül kötnének le. És én most nem tudom, én most nem akarom odaadni magam egy történetnek. Minden porcikám végtelenül és önző módon tiltakozik az ellen, hogy én bárki más történetébe belebújjak (csodálatos, végül is ez csak a munkám), ide ne jöjjenek új szereplők, új drámák, új feloldások. Nem kell már egy sem.
Aztán arra gondoltam, hogy nem is én nem tiltakozom ennyire, hanem az összes többiek, Beltrán és Fekete és Corrie és Mike és Kelda és Este és Kijlan és Jakab és Ada és Rathger és Gabrielle és Ash és Éger és Fairly és Deor és Sanris és Kormi és Priscilla és Martin és Emma és Ince és Joana*, és nekik mind-mind külön világuk és legendájuk és végtelen sok történetük van, apjuk-anyjuk, barátaik, ellenségeik, távoli ismerőseik, titkaik és elszámolnivalójuk. Főleg velem, amiért néha mégis beledagonyázom mások történeteibe ahelyett, hogy az övékkel haladnék.
*és Sabhdh és Sigwin és a Vöröscsizmás, de ők szigorúan csak novellányi terjedelemben. És még vagy kétszer ennyi, akiknek sokszor nevük sincs, csak történetük.
