Saját magamat sem ismerném meg, pláne fényképen, mármint direkt azért van rólam sok fénykép, hogy tudjam, hogy nézek ki, mert egyébként nem ismerném meg magam, a fejemben egészen máshogy nézek ki, és még csak nem is arról van szó, hogy szebben*, de lágyabban és élesebben (hm, ez most majdnem ellentmond egymásnak, pedig nem is). Aztán néha valaki egyszer csak úgy néz rám, mintha életében nem látott volna még ilyen szépet, és kis híján legyalogol a járdáról, vagy úgy néz rám, mint aki rég nem látott ilyen izgalmasat, és egyfolytában odavillan a tekintete, miközben várjuk a liftet, és hirtelen nem tudom hová tenni az egészet, mert a Palais de Tokyo igenis szebb nálam, bár tény, hogy némileg eltérő kategóriában indulunk. Jó, a liftnél lehet, hogy valóban izgalmasabb vagyok, bár ez tudott egy csomó emeletet, és voltak benne mindenféle extra gombok is.
Kéne vennem zöld ruhafestéket, fülgyűrűt és végre egy kis görögdinnyét. Mert non sequiturban is jó vagyok.
*Naná, hogy szebben. Hülye lennék nem a világ legkülönlegesebben szépséges csodálatosságának képzelni magam. Persze tudom, hogy ez nem ebben a formában igaz, mármint vannak pillanatok, helyzetek és emberek, amikor, ahol, akiknek tényleg és teljesen, és persze ott van a világ fennmaradó része, amikor nálam tíz évvel és húsz kilóval zsengébb lányokkal megyek bulizni, mert annyi az eszem.
