Ez csak akkor lenne szebb, ha olyan jól dolgoztam volna, de azért maradjunk életszerűek, már amennyiben az életszerűnek mondható, hogy a baráti koccintgatás helyett a kelta fonatokat választom, valójában azt hiszem, nem az.
ritkán, de előfordul
Nem mentem sörözni, mert olyan jól rajzoltam.
Ez csak akkor lenne szebb, ha olyan jól dolgoztam volna, de azért maradjunk életszerűek, már amennyiben az életszerűnek mondható, hogy a baráti koccintgatás helyett a kelta fonatokat választom, valójában azt hiszem, nem az.
Ez csak akkor lenne szebb, ha olyan jól dolgoztam volna, de azért maradjunk életszerűek, már amennyiben az életszerűnek mondható, hogy a baráti koccintgatás helyett a kelta fonatokat választom, valójában azt hiszem, nem az.
hajlik a vessző
Kezdek áttérni egy kávéból, fájdalomcsillapítóból, szőlőből és hagymából álló diétára, gondolom, ez afféle irodista-népdalos étrend lehet, akkor is, ha nem vöröshagyma, hanem lila, és nem a tarisznyában van, hanem helyes kis cikkekre szeletelve a szőlő mellett.
Gépelek, fáj a kezem, nézem a képernyőt, fáj a fejem, hah, találtam a monitor mögött egy kósza Algoflexet, hülyébb helyre nem is tudott volna bújni a szerencsétlen.
Most kipróbálom, hogy ha már elég egyértelműen az a gond, hogy begörcsöl a homlokom, mert hülyén ráncolom munka közben, mi történik, ha bekenem a váll-elalvásra kapott zsibbasztó-lazítóval, ami a szétgépelt kezemet a múltkor olyan szépen helyrehúzta. Nekem már az is jó, ha félórára bezsibbad, azt hiszem, kezdem meglátni a botox gyakorlati hasznát.
Gépelek, fáj a kezem, nézem a képernyőt, fáj a fejem, hah, találtam a monitor mögött egy kósza Algoflexet, hülyébb helyre nem is tudott volna bújni a szerencsétlen.
Most kipróbálom, hogy ha már elég egyértelműen az a gond, hogy begörcsöl a homlokom, mert hülyén ráncolom munka közben, mi történik, ha bekenem a váll-elalvásra kapott zsibbasztó-lazítóval, ami a szétgépelt kezemet a múltkor olyan szépen helyrehúzta. Nekem már az is jó, ha félórára bezsibbad, azt hiszem, kezdem meglátni a botox gyakorlati hasznát.
telefonok, sajtok, napok
Szóval az úgy volt, hogy amikor végre megjavult annyira az internet, hogy megkértem Fleót, hogy csöngessen már meg, és ha nem én veszem fel a telefont, akkor kérdezze meg az illetőt, hogy miként szerezhetem vissza tőle a telefonomat, de az illető inkább csak kinyomta a hívást, és kikapcsolta a telefont. Amit nem teljesen értek, mert szerintem egy kétéves, középkategóriás, zsebben és tok nélkül hordott nemokos telefonért a gazdájától lehet a legtöbb pénzt kapni, de hát egyes emberek ezek szerint nem csak gonoszak, de ostobák is. No akkor nagyon elkezdtem aggódni, hogy sosem lesz meg a telefonom, tényleg nem is lett, elrohantam az utca túloldalára szerezni SIM-kártyát, Fleó pedig ígért nekem hozzá telefont, majd átjött értem, és elvitt, hogy megismerkedjem az új jószággal, valamint süssünk parmezános-cukkinis szufflét.
Én a hirtelen idegességre egy óriási jégkrémmel nyitottam a kulináris élvezeteket (kicsit remegtem, és nem találtam a vércukromat), aztán kuktáskodtam és néztem, hogy jé, de érdekes is ez a telefon, töltöttünk rá vírusirtót (ha már elég okos a vírusokhoz), turmixoltam főtt cukkinit, beállítottam a háttérképet, reszeltem parmezánt. A szufflé valami olyan elképesztően finom lett, hogy az hihetetlen, komolyan, döbbenetes. Utána megnéztük, hogy milyen az a sajt, amit a parmezán helyettesített, aztán még egy órán át sajtokat bámultunk, először a francia sajtok listáján mentünk végig (aaahhh! különösen azoknál érzékenyültem el, amit már kóstoltam, és tudom, milyen finomak), aztán megnéztük a holland sajtokat, még szerencse, hogy előtte teleettük magunkat a világ legtökéletesebb szuffléjával, különben sírtunk is volna, nem csak áhítatosan sóhajtozunk. A telefon is valami elképesztő, Virgonc régi kis okostelefonja volt, valószínűleg sosem fogom kihasználni a funkciói tizedét sem, de hát nagyon szép. És okos. Lényegesen okosabb nálam, ami egyrészt nem nagy teljesítmény, másrészt azért ne becsüljük alá a nyulat sem, elengedett kézzel megtaláltam rajta a vekkert.
Ez a sok jóság pénteken még egészen egyben tartott, aztán szombaton nagyon el voltam kenődve, hogy jaj, az én kis régi Nokiám, és az én kis régi telefonszámom, és én ezt nem akarom, és jaj, jaj, jaj. A hétvége nagyjából ezzel telt, valamint bejövő telefonszámok adminisztrálásával, munkával és lilahagymával, aztén hétfőn moziba mentünk Impatienttel, kedden pedig mini osztály-évfolyam találkozót rendeztünk sok koktéllal és fröccsel, és miután hazaértem, én még igenis dolgoztam, mert egy hős vagyok (aztán másnap átaludtam a fél napot, mert lusta is, rendesen).
Én a hirtelen idegességre egy óriási jégkrémmel nyitottam a kulináris élvezeteket (kicsit remegtem, és nem találtam a vércukromat), aztán kuktáskodtam és néztem, hogy jé, de érdekes is ez a telefon, töltöttünk rá vírusirtót (ha már elég okos a vírusokhoz), turmixoltam főtt cukkinit, beállítottam a háttérképet, reszeltem parmezánt. A szufflé valami olyan elképesztően finom lett, hogy az hihetetlen, komolyan, döbbenetes. Utána megnéztük, hogy milyen az a sajt, amit a parmezán helyettesített, aztán még egy órán át sajtokat bámultunk, először a francia sajtok listáján mentünk végig (aaahhh! különösen azoknál érzékenyültem el, amit már kóstoltam, és tudom, milyen finomak), aztán megnéztük a holland sajtokat, még szerencse, hogy előtte teleettük magunkat a világ legtökéletesebb szuffléjával, különben sírtunk is volna, nem csak áhítatosan sóhajtozunk. A telefon is valami elképesztő, Virgonc régi kis okostelefonja volt, valószínűleg sosem fogom kihasználni a funkciói tizedét sem, de hát nagyon szép. És okos. Lényegesen okosabb nálam, ami egyrészt nem nagy teljesítmény, másrészt azért ne becsüljük alá a nyulat sem, elengedett kézzel megtaláltam rajta a vekkert.
Ez a sok jóság pénteken még egészen egyben tartott, aztán szombaton nagyon el voltam kenődve, hogy jaj, az én kis régi Nokiám, és az én kis régi telefonszámom, és én ezt nem akarom, és jaj, jaj, jaj. A hétvége nagyjából ezzel telt, valamint bejövő telefonszámok adminisztrálásával, munkával és lilahagymával, aztén hétfőn moziba mentünk Impatienttel, kedden pedig mini osztály-évfolyam találkozót rendeztünk sok koktéllal és fröccsel, és miután hazaértem, én még igenis dolgoztam, mert egy hős vagyok (aztán másnap átaludtam a fél napot, mert lusta is, rendesen).
telefon
Szóval ellopták, és mivel nagyon régi feltöltőkártyás szám volt, a rendszer nem tudta kellő magabiztossággal a nevemhez kötni, úgyhogy most új telefonszámom van. Illetve mindenki* más számát elvesztettem, szóval ha valaki úgy érzi, hogy mi bizony telefonálós viszonyban voltunk, és ezt szeretné fenntartani, akkor tudja, hol keressen (tipp: ne a régi számomon).
*ez nem teljesen igaz, de azért sok mindenkiét
murphy, te mocskos rohadék
Mert mikor megy el másfél napra az internet?
Amikor eltűnik a telefonom, és valahogy meg kéne keresnem-kerestetnem.
Bár egyelőre minden jel arra vall, hogy leginkább ellopták. Figyelembe véve a telefon paramétereit, hát, nagy fogás lehetett, az összes kurva anyját mindnek, remélem, sosem lesz több pénzük, mint amit az én kis Nokiámért kaptak.
Amikor eltűnik a telefonom, és valahogy meg kéne keresnem-kerestetnem.
Bár egyelőre minden jel arra vall, hogy leginkább ellopták. Figyelembe véve a telefon paramétereit, hát, nagy fogás lehetett, az összes kurva anyját mindnek, remélem, sosem lesz több pénzük, mint amit az én kis Nokiámért kaptak.
napirendi mókus
Időnként az internet valamiért nem csorog nálam rendesen, ilyenkor nagyon szoktam szitkozódni, és iszonyú büszke vagyok magamra, ha sikerül megállnom, hogy dühömben a falhoz vágjak dolgokat. Például mert a legutóbb egy papírzsebkendővel próbálkoztam, és sajnos nem a legközelebbi falnál (a düh és a józan ész azért még mindig kölcsönösen kizárják egymást), és kevés frusztrálóbb dolog van, mint amikor az ember pusztulj-pusztulj-halj-meg hörgéssel a falhoz vágna valamit, de az félúton ráérős libbenéssel a földre siklik. Hát nehéz az élet. Törékeny holmival viszont olyan helyen nem dobálódzom, ahol nekem kell utána feltakarítanom, azért ennyi józan észt szerencsére még a düh is engedélyez.
Csináltam magamnak okos excel táblázatot, hogy lássam, mivel hogy haladok (mindennel rosszul), ettől erős teljesítménykényszerem lett, aminek folyamatosan nem felelek meg. Viszont a „napi öt dolog, amiről nem tudtam” rovatnak hála rengeteg érdekes kis falatkát összeszedtem – ha épp nem frissült kellő ütemben sem a BBC tudományos rovata, sem a világ dolgai iránt érdeklődő ismerőseim és idoljaim twittere, akkor a Wikipédián garázdálkodva. A középkori történelem szerencsére kiapadhatatlan forrása a rádöbbenésnek, a merovingok például egészen elképesztően véres és döbbenetes népek voltak, Brünhilda csak azért emelkedik ki közülük, mert vagy négyszer annyi ideig húzta, mint az átlag, nem a vérszomja volt szokatlan.
További érdekességek (az összes linkelt anyag angolul van, csak szólok)
Meg nyilván volt még egy csomó, de egyrészt nem mindenkinek az az érdekes vagy új, ami nekem, másrészt nincs mindenhez linkem (például volt egy magányos könyvidézet, mely szerint 1800 körül egyes francia vidékeken mellpumpa helyett „tétaire” névre hallgató férfiakat alkalmaztak, hát, akadtak bizarr munkakörök), harmadrészt amit aktuális érdekességként három nyelven is elolvastam, azt nyilván más is látta, negyedrészt, uh, lennének francia linkek is, és tök ciki lenne, ha már a félsoros összefoglalóból kiderülne, hogy félreértettem az egészet. Egyébként érdekes, hogy a kommentelhető cikkek alatt azért néha nagyon keményen kijavítják a hülyeírókat, és néha úgy tűnik, hogy jogosan; ebből leginkább azt a következtetést vontam le, hogy a nem kommentelhető cikkekben akármi lehet, honnan fogom én így tudni, mi az igazság, ha nem crowdsource-olják nekem oda a kritikát. Jó, tudom, sokat elárul, mi hol jelent meg, és biztos van nekem is józan eszem (biztos?), de ha a tárgyi tudásom lyukacsos (és manapság már mindenkié az), akkor nem megyek vele túl sokra, ugye.
Ezen kívül voltam borozni Noizzal, sörözni mergencékkel, születésnapozni Grafikuslánynál, kávéztam Fleóval (kaptam poharas instant frappét!!! és szamártejes szappant!!!) és fröccsöztünk a szokásos tettesekkel is a Grundon, most megfontolás tárgyává teszem az egy hónap antialkoholizmust, pusztán kíváncsiságból, hogy megy-e, meg mert már fél pohár bor után nagyon sok ostobaságot beszélek. És igen, tudom, hogy a mókusnak sokkal bozontosabb farkat kellett volna rajzolnom, utólag mindig okosabb az ember, lehet, hogy majd egyszer kijavítom – és lehet, hogy nem, hanem rajzolok valami tök mást (ez most kivételesen egy kép, és nem lesz nagyobb sem, így is viszonylag kivehető; ha valakinek kell róla bármi, el lehet kérni).
Csináltam magamnak okos excel táblázatot, hogy lássam, mivel hogy haladok (mindennel rosszul), ettől erős teljesítménykényszerem lett, aminek folyamatosan nem felelek meg. Viszont a „napi öt dolog, amiről nem tudtam” rovatnak hála rengeteg érdekes kis falatkát összeszedtem – ha épp nem frissült kellő ütemben sem a BBC tudományos rovata, sem a világ dolgai iránt érdeklődő ismerőseim és idoljaim twittere, akkor a Wikipédián garázdálkodva. A középkori történelem szerencsére kiapadhatatlan forrása a rádöbbenésnek, a merovingok például egészen elképesztően véres és döbbenetes népek voltak, Brünhilda csak azért emelkedik ki közülük, mert vagy négyszer annyi ideig húzta, mint az átlag, nem a vérszomja volt szokatlan.
További érdekességek (az összes linkelt anyag angolul van, csak szólok)
- A nagytestű állatok kihalásának hosszú távú hatásai az ökoszisztémára
- A vadkanok kifejezetten csiszolgatják az agyarukat, hogy jó éles legyen, és ennek megfelelően öklelni is máshogy öklelnek, mint a kocák
- Híres disznók listája (felhívnám a figyelmet Tirpitz malac kalandos sorsára)
- A szauropodák nyaka talán mégsem hajlott olyan könnyedén, mint a rajzok alapján gondolnánk
- Cápák a golfpályán (a bikacápák amúgy nagyon durva állatok, térdig érő vízben már gond nélkül lerántják az embert, szóval érdemes nem pancsolni a közelükben)
- Kowloon Walled City
- Hogyan követik az élelmiszerfogyasztási szokások a népességvándorlást
- Az ólmozott benzin kivezetésének hatása a jamaikai bűnözésre
- Mitől függ, hogy mennyire élünk meg fájdalmasnak egy, öö, fájdalmas élményt
Meg nyilván volt még egy csomó, de egyrészt nem mindenkinek az az érdekes vagy új, ami nekem, másrészt nincs mindenhez linkem (például volt egy magányos könyvidézet, mely szerint 1800 körül egyes francia vidékeken mellpumpa helyett „tétaire” névre hallgató férfiakat alkalmaztak, hát, akadtak bizarr munkakörök), harmadrészt amit aktuális érdekességként három nyelven is elolvastam, azt nyilván más is látta, negyedrészt, uh, lennének francia linkek is, és tök ciki lenne, ha már a félsoros összefoglalóból kiderülne, hogy félreértettem az egészet. Egyébként érdekes, hogy a kommentelhető cikkek alatt azért néha nagyon keményen kijavítják a hülyeírókat, és néha úgy tűnik, hogy jogosan; ebből leginkább azt a következtetést vontam le, hogy a nem kommentelhető cikkekben akármi lehet, honnan fogom én így tudni, mi az igazság, ha nem crowdsource-olják nekem oda a kritikát. Jó, tudom, sokat elárul, mi hol jelent meg, és biztos van nekem is józan eszem (biztos?), de ha a tárgyi tudásom lyukacsos (és manapság már mindenkié az), akkor nem megyek vele túl sokra, ugye.
Ezen kívül voltam borozni Noizzal, sörözni mergencékkel, születésnapozni Grafikuslánynál, kávéztam Fleóval (kaptam poharas instant frappét!!! és szamártejes szappant!!!) és fröccsöztünk a szokásos tettesekkel is a Grundon, most megfontolás tárgyává teszem az egy hónap antialkoholizmust, pusztán kíváncsiságból, hogy megy-e, meg mert már fél pohár bor után nagyon sok ostobaságot beszélek. És igen, tudom, hogy a mókusnak sokkal bozontosabb farkat kellett volna rajzolnom, utólag mindig okosabb az ember, lehet, hogy majd egyszer kijavítom – és lehet, hogy nem, hanem rajzolok valami tök mást (ez most kivételesen egy kép, és nem lesz nagyobb sem, így is viszonylag kivehető; ha valakinek kell róla bármi, el lehet kérni).
vasárnap este
Hazafelé sétálva nagyon bölcs gondolatok jutottak eszembe, például arról, hogy vannak utcák, amik láthatóan csak jövet léteznek, menet nem, és hogy ezekben az utcákban mindig ott lapul valahol a rádöbbenés, egyszer a virágzó bodzafákra, amiket csak öt nappal később fedeztem fel megint, a fényképezőgép memóriakártyáján, mert mire hazaértem, azt is elfelejtettem, hogy láttam, nem hogy lefényképeztem őket; máskor a színre, ami valójában nem szín, hanem hely és pillanat, a két háború közt épült, barnás bérházak kontrasztja a teljes sötétedés előtti ég királykékjével. De hát egész délután és este ilyesmikről beszélgettünk, és ettünk és ittunk, és aljas árulásnak érzem a szervezetem részéről, hogy amint idehaza átléptem a küszöbön, az első felfedezésem az volt, hogy már megint rettentő éhes vagyok.
A hűtőben pihenő vaníliás puding létére csak úgy húsz perccel később eszméltem rá, de legalább minden jó, ha van mit enni.
A hűtőben pihenő vaníliás puding létére csak úgy húsz perccel később eszméltem rá, de legalább minden jó, ha van mit enni.
okoskodás és bölcselkedés közt sok kapszaicinnel
Meleg van, de nem mar úgy a napfény, ez már a nyár végvonaglása, és ha szerencsénk van, meghitt, napfényes őszbe csendesül. Érezhetően rövidebbek a nappalok, hidegebbek az éjszakák, és tegnap este a kihalt kerthelyiségek közt vándorolva ugyanazt a vakáció végi elmúlást éreztem a levegőben, mint régen.
Kíváncsi lennék, más népeknél ez hogy van, más iskolarendszerekben, ahol nem csontosul bele úgy az emberekbe óvodától egyetemig, hogy az év valójában kétszer ér véget, júniusban és augusztusban, és a kettő közt úgy hullámzik a nyár, a kiégett fű, az út szélén gúlákban álló görögdinnye, a fakó Balaton, a lampionok a falócák fölött, a csapolt sör a műanyag pohárban, mint az Atlanti-óceán. Nem tudom. Mennyire határozza meg az embert, hogy egészen kisgyerek korától a felnőtté válásig a nyár egy másik valóság, más szabályokkal, mint az év többi része; nincsenek hétköznapjai, de nincsenek hétvégéi sem, nincs állandó ritmusa, más emeli ki az ünnepet, más tölti ki a hétköznapot? És azután, hogy az első közösségi élménytől fogva ebben élünk, elvárják, hogy szemrebbenés nélkül és azonnal alkalmazkodjunk egy olyan rendszerhez, ahol minden hét, minden hónap, minden évszak egyforma, ahol nem lehet átesni abba a másik valóságba, mert két hét nem elég arra, hogy összemosódjanak a szerdával a vasárnapok. Nem azt a ritmust szoktuk meg. Nem abban neveltek minket.
Persze a felnőtté válással rengeteg más varázslat is elvész, de nem tudom, valahol igazságtalannak tűnik, hogy eszmélésünktől akár huszonéves korunkig abban élünk, hogy két világ van, és aztán hirtelen elveszik az egyiket. Mert egy közel egész évszakos szünet akkor is kiválik az év rendjéből, ha valaki nem nyaral sehol, csak otthon ül, és üresen hagyja elfolyni a napokat, és akkor is, ha dolgozik, ha nyelviskolába jár, mindenképp más, mint az év többi része. És aztán egyszerre homogénné válik az év, nincs meg ez a kinek passzív pihenés, kinek pihentető ritmusváltás, és komolyan azt hiszik, hogy az első, legmeghatározóbb másfél-két évtized egyik legmarkánsabb ciklusát csak így ki tudja dobni az ember.
Jó, nyilván ki tudja. Kénytelen megtenni. De milyen lehet úgy élni, hogy nincs ekkora váltás, hogy az iskolai szünetek jobban belesimulnak az évbe, és közelebb állnak a felnőttkori szabadságok időtartamához, hogy arról a másik valóságról azt szokja meg az ember, hogy rövid ideig mártózhat csak meg benne, nem merülhet el, nem oldódhat fel teljesen, mert csak tavacska, és nem, mint az Atlanti-óceán, végtelen; könnyebb-e úgy később, felnőttként visszatalálni a pihentető másba.
És néha arra gondolok, hogy egyedül élő szabadúszóként én úgyis átestem már az örök nyárba, itt nincsenek sem hétvégék, sem hétköznapok, és nem a heti ötször nyolc-tíz-tizenkét óra egyenletessége osztja be egyformára az időmet, hanem a hirtelen beesett és a lassan feltornyosuló munkák gyorsítják-lassítják, ahogy épp sikerül. Meg arra is gondolok, hogy miután csípős paprikát vágtam, még egy fél napig nem kéne orrot fújnom, és hogy mit tegyek ezzel az újabb hatékony nappal, valahol később étellel fognak várni, de addig még bort is kéne vennem, és túlesnem az aktuális fejezeten.
Kíváncsi lennék, más népeknél ez hogy van, más iskolarendszerekben, ahol nem csontosul bele úgy az emberekbe óvodától egyetemig, hogy az év valójában kétszer ér véget, júniusban és augusztusban, és a kettő közt úgy hullámzik a nyár, a kiégett fű, az út szélén gúlákban álló görögdinnye, a fakó Balaton, a lampionok a falócák fölött, a csapolt sör a műanyag pohárban, mint az Atlanti-óceán. Nem tudom. Mennyire határozza meg az embert, hogy egészen kisgyerek korától a felnőtté válásig a nyár egy másik valóság, más szabályokkal, mint az év többi része; nincsenek hétköznapjai, de nincsenek hétvégéi sem, nincs állandó ritmusa, más emeli ki az ünnepet, más tölti ki a hétköznapot? És azután, hogy az első közösségi élménytől fogva ebben élünk, elvárják, hogy szemrebbenés nélkül és azonnal alkalmazkodjunk egy olyan rendszerhez, ahol minden hét, minden hónap, minden évszak egyforma, ahol nem lehet átesni abba a másik valóságba, mert két hét nem elég arra, hogy összemosódjanak a szerdával a vasárnapok. Nem azt a ritmust szoktuk meg. Nem abban neveltek minket.
Persze a felnőtté válással rengeteg más varázslat is elvész, de nem tudom, valahol igazságtalannak tűnik, hogy eszmélésünktől akár huszonéves korunkig abban élünk, hogy két világ van, és aztán hirtelen elveszik az egyiket. Mert egy közel egész évszakos szünet akkor is kiválik az év rendjéből, ha valaki nem nyaral sehol, csak otthon ül, és üresen hagyja elfolyni a napokat, és akkor is, ha dolgozik, ha nyelviskolába jár, mindenképp más, mint az év többi része. És aztán egyszerre homogénné válik az év, nincs meg ez a kinek passzív pihenés, kinek pihentető ritmusváltás, és komolyan azt hiszik, hogy az első, legmeghatározóbb másfél-két évtized egyik legmarkánsabb ciklusát csak így ki tudja dobni az ember.
Jó, nyilván ki tudja. Kénytelen megtenni. De milyen lehet úgy élni, hogy nincs ekkora váltás, hogy az iskolai szünetek jobban belesimulnak az évbe, és közelebb állnak a felnőttkori szabadságok időtartamához, hogy arról a másik valóságról azt szokja meg az ember, hogy rövid ideig mártózhat csak meg benne, nem merülhet el, nem oldódhat fel teljesen, mert csak tavacska, és nem, mint az Atlanti-óceán, végtelen; könnyebb-e úgy később, felnőttként visszatalálni a pihentető másba.
És néha arra gondolok, hogy egyedül élő szabadúszóként én úgyis átestem már az örök nyárba, itt nincsenek sem hétvégék, sem hétköznapok, és nem a heti ötször nyolc-tíz-tizenkét óra egyenletessége osztja be egyformára az időmet, hanem a hirtelen beesett és a lassan feltornyosuló munkák gyorsítják-lassítják, ahogy épp sikerül. Meg arra is gondolok, hogy miután csípős paprikát vágtam, még egy fél napig nem kéne orrot fújnom, és hogy mit tegyek ezzel az újabb hatékony nappal, valahol később étellel fognak várni, de addig még bort is kéne vennem, és túlesnem az aktuális fejezeten.
legalább valami
Az előbb értetlenkedtem egy sort azon, hogy jó, de a kézhátam, az miért csíp, azzal csak nem vágtam csípős paprikát, aztán rájöttem, hogy nem is, csak amikor megdörzsöltem a szemem csípős paprikás kézzel, bölcsen kézháttal próbáltam letörölni a rettenetet. Hatékony paprikát vettem, azt hiszem. Az egyetlen hatékony dolog a napban.
az újrahasznosítás nagymestere
Az arcok is, a bagoly is járt már erre; tulajdonképp az a meglepő, hogy még sosem próbáltam a tükördémonokat összeházasítani a kaleido-mandaloszkópokkal. A kicsi képek linkek, és a nagy animált kép egyes fázisainak nagyobb felbontása lakik mögöttük.
nem ez az a pont
...ahol hirtelen elkezd érdekes lenni bármi is, amit írok. Pedig vannak gondolataim, csak nagyon nincs kedvem szavakba önteni őket, persze a dolgok többségéhez épp nagyon nincs kedvem amúgy sem, zoknikat kéne teregetni és vikingeket fejszézni, és miért van már meging harminc fok, ó miért. De legalább nem negyven.
Azzal nyilván számoltam, hogy az enyhülés utáni első napot szinte egy az egyben átalszom, de a borzalmas fejfájás meglepett, persze az is lehet, hogy a szemem nem szereti az asztali monitort, vagy a Kindle bántja, nem baj, ha sosem tudom meg, csak ne jöjjön vissza. Kénytelen voltam hétvégén is nyitva tartó gyógyszertárakba elzarándokolni Algoflexért, valaki töltött paprikát főz, a Sors igazságtalan (amennyiben az illető nem hoz át nekem egy adaggal, de azt hiszem, akkor meg pánikrohamot kapnék).
Befejeztem a The Sarantine Mosaic-ot, (mármint hogy a Sailing to Sarantium az csak az első kötet volt, nem a saját első kötete), és Kay néha szinte meglepett; nagy szó, mert nem szokott, nem így szokott. Elő kéne szedni a régieket is megint. És egyszer megrendelni majd az újat, majd, egyszer, egyszermajdegyszer.
Az embertelen hőség csúcsán megnéztem a Byzantium című vámpírosságot (ó, azok a légkondicionált mozitermek!), a hideg, esős, fojtóan párás, mégis szeles tengerparti angol városka érzést nagyon elkapták, szinte még a nyers tengerszagot, a nyers halszagot és a sülő hal szagát is éreztem, de azt hiszem, a mai vámpírdivat továbbra sem kedvez nekem. Mármint a vámpír szerintem akkor is szörnyeteg, ha Saoirse Ronan játssza. Lehet szeretni, lehet sajnálni, de felmenteni, sőt, dicsőíteni azért nem kéne. Ráadásul még mindig nem teljesen érzem át, hogy miért épp Byzantium a címe, és néha úgy érzem, hogy csak, vagy nagyon nem vettem észre a rejtett utalásokat*. Biztos utána lehetne nézni, de azért sajnos a zoknikat is ki kell teregetnem. És a vikingeket lefejszéznem.
Megyek is.
Azzal nyilván számoltam, hogy az enyhülés utáni első napot szinte egy az egyben átalszom, de a borzalmas fejfájás meglepett, persze az is lehet, hogy a szemem nem szereti az asztali monitort, vagy a Kindle bántja, nem baj, ha sosem tudom meg, csak ne jöjjön vissza. Kénytelen voltam hétvégén is nyitva tartó gyógyszertárakba elzarándokolni Algoflexért, valaki töltött paprikát főz, a Sors igazságtalan (amennyiben az illető nem hoz át nekem egy adaggal, de azt hiszem, akkor meg pánikrohamot kapnék).
Befejeztem a The Sarantine Mosaic-ot, (mármint hogy a Sailing to Sarantium az csak az első kötet volt, nem a saját első kötete), és Kay néha szinte meglepett; nagy szó, mert nem szokott, nem így szokott. Elő kéne szedni a régieket is megint. És egyszer megrendelni majd az újat, majd, egyszer, egyszermajdegyszer.
Az embertelen hőség csúcsán megnéztem a Byzantium című vámpírosságot (ó, azok a légkondicionált mozitermek!), a hideg, esős, fojtóan párás, mégis szeles tengerparti angol városka érzést nagyon elkapták, szinte még a nyers tengerszagot, a nyers halszagot és a sülő hal szagát is éreztem, de azt hiszem, a mai vámpírdivat továbbra sem kedvez nekem. Mármint a vámpír szerintem akkor is szörnyeteg, ha Saoirse Ronan játssza. Lehet szeretni, lehet sajnálni, de felmenteni, sőt, dicsőíteni azért nem kéne. Ráadásul még mindig nem teljesen érzem át, hogy miért épp Byzantium a címe, és néha úgy érzem, hogy csak, vagy nagyon nem vettem észre a rejtett utalásokat*. Biztos utána lehetne nézni, de azért sajnos a zoknikat is ki kell teregetnem. És a vikingeket lefejszéznem.
Megyek is.
*Nos, Yeats nyilván eszembe jutott, de rögvest; hát angol szakon végeztem, és még ezen felül is egyfolytában ír irodalom, művelődéstörténet és történelem órákra jártam. De a film nem reflektál sehol a költőember munkásságára, vagy legalábbis nekem nem tűnt fel. Mármint egyszer mintha a Trinity College olvasótermében lennének hőseink, és van benne valami, ami már majdnem egy sötétszürke kőkockákból összerótt, méhkas alakú szerzeteskunyhó egy értelmetlenül meredek szigeten, de ez is inkább általános írség, mint a szokásos yeats-i mániák. És mindig az volt a benyomásom, hogy az ő miszticizmusa és okkultizmusa nem a főbb testnedvekre alapul, ellenben a filmmel.
blur
Gondoltam ma már kocsikra is; és hogy mégis kellett volna vennem pizzát vagy valami nagyon édeset; próbálom átszellőztetni a lakást, ha már végre megindult a levegő, a konyhaablakból nézem a Sziget fényeit, és azon gondolkozom, hogy a hirtelen villanások vajon onnan jönnek, vagy a hátam mögött észrevétlenül és csendben ott lebeg már a vihar.
Ennyire azért nem vagyok szerencsés, és a falak szinte izzanak, másodpercek alatt újra felfűtik a lakást, azon gondolkozom, hogy nem kezdek bele a Sailing to Sarantium második kötetébe, és hogy ha más is olvasna Kayt, nem csak én, ha Kay idehaza bevett fantasy szerző lenne, de igazából fölösleges ezeken gondolkozni, igazából fölösleges gondolkozni, kocsikon és repülőkön és bármin is egyáltalán.
Ennyire azért nem vagyok szerencsés, és a falak szinte izzanak, másodpercek alatt újra felfűtik a lakást, azon gondolkozom, hogy nem kezdek bele a Sailing to Sarantium második kötetébe, és hogy ha más is olvasna Kayt, nem csak én, ha Kay idehaza bevett fantasy szerző lenne, de igazából fölösleges ezeken gondolkozni, igazából fölösleges gondolkozni, kocsikon és repülőkön és bármin is egyáltalán.
Egy pokolban
Ott álltál a téren, és tudtam, hogy már nem hiszel semmiben. De ott álltál, és tudtam – és úgy fájt a szívem, mert tudtam – tudtam, hogy mi jön, mi fordul rá kopogva a főtérre, mi dübörög felénk. Csak azt nem értettem, miért vagy itt.
De akkor lehajtottad a fejed.
Alábbhagyott a zsivaj, már hallatszott a patadobogás, az emberek feje fölött felimbolyogtak az első zászlók. Korommal szegett vérvörös, az oroszlán mintha fájdalmában acsarkodna rajta, hogy szétfeszítse a rácsokat – a halandóság feketéjét, a halhatatlanság hazug bíborát – és most haladt el a városháza előtt a temetési menet.
Még tartott a haláltusája, mikor elfogták a gyilkosát, és a halálos ágyán is kegyelmet kért neki. Te nem adtál volna; sem a merénylőnek, sem az áldozatnak. Kemény vagy, tiszta és rideg, olyan idegen, mintha nem is az én fiam volnál.
De az vagy. Most már látom.
Gyűlölted, ahogy talán még senkit; de ennek is éle volt, éle és oka. Nem az, hogy anyád helyére feküdt az ágyamban, ugyan, sosem voltál kicsinyes – de hogy nevetett, dalolt, és idegen virágokkal fonta be a komor termeket! Azt már nem tűrhetted. Te sem. Az idegen asszonynak mennie kell, uram, mondták a tanácsnokok. Erkölcstelen, az egész városnak rossz példát mutat; törvényeink már megengedik a válást, küldje el! A vidék komor, fekete palástos püspöke sírva könyörgött nekem.
Kivittem a birtokra, ahol senki sem látja, mert én örültem, hogy él – él, és nem csak létezik, gyűlöl és vezekel, mint mi mindannyian – de amikor jött a járvány, nem tarthattam vissza én sem. Reggeltől estig a kórházakban szorgoskodott, úgy ápolta a haldoklókat, mint egy szent. És még ott is nevetett.
Te sem maradtál el mögötte, tudom; alig bírtalak kiparancsolni a betegek közül, az sem érdekelt, hogy házunk utolsó sarja vagy, és nem vesztegetheted erre az életed. Ott láttad először igazán – és akit te búcsúztattál el, az komor, megdicsőült arccal ment át a túlvilágra, de aki az ő karjai közt lehelte ki a lelkét, az még halálában is nevetett, mint egy kisgyerek. Ott láttad először igazán, és megszerethetted volna; de csak még jobban meggyűlölted. Tűz és jég, érzés, eszme, jó és jó harca – végül már magad sem tudtad, honnan jön ez a pokoli indulat.
Küzdöttél ellene emberül, és mit sem ért. Láttam, és nem törődtem vele. Akkor sem, mikor száműzted magad – tanulmányútnak mondtad, ám tudtam én is, mitől, kitől szöksz. Németalföld nem volt jó iskola, kopár volt, véres és vizes; de ki tudja, talán még reméltem is, hogy ott ragadsz. Talán ha nem lobban lángra, ott maradsz – talán ha nem lobban lángra, nem látod meg, miféle tűz ég benned is. Hány ember vére szárad a kezeden?
Mindegy; az övé biztosan nem, már tudom. Úgy jöttél haza lázasan, férgesen, elcsigázva – kiábrándultan és elvadulva, mint egy kutya. Az öcsédre rá se néztél, a háború szennye után hazugnak hallottad az örömöt, és amint erőre kaptál, elhagytál rangot és nevet. Vezekeltél, éppolyan buzgón és vakon, mint ahogy öltél előtte.
Hamar híre ment a vidéken a szent embernek, aki Keresztelő Jánosnál is vadabb, de a szigora mögül tisztaság ragyog, tisztaság és szeretet. Büszke volt minden ízed, hát büszkeségből voltál alázatos – alázatból szeretted a szennyet, bárhogy irtóztál tőle; és irtóztál tőle, tudom.
Követőid is beálltak melléd, vadmézen éltek, sáskán, és ha az nem termett elég, hát az erővel orzott jószágon – márpedig télen gyakrabban találtak birkát a szegényes akolban, mint mézet ezen a fagyos vidéken. Lehordtad őket, amiért rabolnak, mégsem tettél semmit ellenük. Húszat akasztattam fel az első télen? Két tucatot? Prédikálni kezdtél az önkény ellen. Nem tudtad már, mit beszélsz.
Vasra verve hozattalak volna haza, ha nem kér neked kegyelmet. Így is elmentem érted. Tíz emberrel, mit tudhattam már, meddig terjed az őrületed – de békével, mint atya megtévedt fiához. Féltem, hogy kinevetsz, de csak átkozódtál. Undorodtam tőled. Halál bűzlött minden lélegzetvételedben. Gyere haza, kértelek, hagyd, hogy megbocsássuk vétkeid – de embertől a bocsánat sem kellett már neked. Gyűlölted magad és az életed.
Kérte, hadd mehessen el hozzád, de én nem engedtem. Álruhában szökött volna, hogy beszéljen veled; visszahozattam. Harmadszorra megeskettem, hogy mellettem marad. Mégis üzent neked, találkát kért, hogy összeforrassza szétesett családunkat, hogy az öcsédnek bátyja, nem csak ura lehess.
Nem jöttél el.
Jött helyetted más, tőrrel a kezében. A kínpadon bevallotta, hogy el sem vitte az üzenetet, maga is tudta, mit kell tennie a paráznával, aki nem átall nevetni ebben a siralomvölgyben sem – ó, ha tudta volna, hogy még a halálos ágyán is csak mosolyog, és kegyelmet kér neki! Ó, ha tudta volna… De hogyan is adhattam volna kegyelmet? Hogyan is maradhatott volna bennem irgalom – nélküle?
Mesélték, amikor hírét vetted a halálának, térdre rogytál, úgy imádkoztál. Talán hálát adtál az Úrnak... Úgy hittem, és gyűlöltelek. Követet küldtem hozzád, takarodj, nem akarok a saját fiam gyilkosa lenni, de ha csak híredet is hallom, esküszöm, megöllek – a gőg elvette méltó büntetését, mondtad, és maradtál.
Nem tudtam, hogy saját magadra érted. Nem tudtam; csak most, amikor meghajtottad a fejed.
A fiam vagy. Nagylelkű, bátor és igaz, ahogy neveltelek. Elmosolyodok. Együtt égünk majd a pokolban; már most egy pokolban égünk mi ketten!
Kegyelem, irgalom, ugyan! Pogányok vagyunk, nem tudjuk, mi az. Rád mutatok, a kapitány megmarkolja az alabárdot.
– A fejedelemasszony gyilkosa!
De akkor lehajtottad a fejed.
Alábbhagyott a zsivaj, már hallatszott a patadobogás, az emberek feje fölött felimbolyogtak az első zászlók. Korommal szegett vérvörös, az oroszlán mintha fájdalmában acsarkodna rajta, hogy szétfeszítse a rácsokat – a halandóság feketéjét, a halhatatlanság hazug bíborát – és most haladt el a városháza előtt a temetési menet.
Még tartott a haláltusája, mikor elfogták a gyilkosát, és a halálos ágyán is kegyelmet kért neki. Te nem adtál volna; sem a merénylőnek, sem az áldozatnak. Kemény vagy, tiszta és rideg, olyan idegen, mintha nem is az én fiam volnál.
De az vagy. Most már látom.
Gyűlölted, ahogy talán még senkit; de ennek is éle volt, éle és oka. Nem az, hogy anyád helyére feküdt az ágyamban, ugyan, sosem voltál kicsinyes – de hogy nevetett, dalolt, és idegen virágokkal fonta be a komor termeket! Azt már nem tűrhetted. Te sem. Az idegen asszonynak mennie kell, uram, mondták a tanácsnokok. Erkölcstelen, az egész városnak rossz példát mutat; törvényeink már megengedik a válást, küldje el! A vidék komor, fekete palástos püspöke sírva könyörgött nekem.
Kivittem a birtokra, ahol senki sem látja, mert én örültem, hogy él – él, és nem csak létezik, gyűlöl és vezekel, mint mi mindannyian – de amikor jött a járvány, nem tarthattam vissza én sem. Reggeltől estig a kórházakban szorgoskodott, úgy ápolta a haldoklókat, mint egy szent. És még ott is nevetett.
Te sem maradtál el mögötte, tudom; alig bírtalak kiparancsolni a betegek közül, az sem érdekelt, hogy házunk utolsó sarja vagy, és nem vesztegetheted erre az életed. Ott láttad először igazán – és akit te búcsúztattál el, az komor, megdicsőült arccal ment át a túlvilágra, de aki az ő karjai közt lehelte ki a lelkét, az még halálában is nevetett, mint egy kisgyerek. Ott láttad először igazán, és megszerethetted volna; de csak még jobban meggyűlölted. Tűz és jég, érzés, eszme, jó és jó harca – végül már magad sem tudtad, honnan jön ez a pokoli indulat.
Küzdöttél ellene emberül, és mit sem ért. Láttam, és nem törődtem vele. Akkor sem, mikor száműzted magad – tanulmányútnak mondtad, ám tudtam én is, mitől, kitől szöksz. Németalföld nem volt jó iskola, kopár volt, véres és vizes; de ki tudja, talán még reméltem is, hogy ott ragadsz. Talán ha nem lobban lángra, ott maradsz – talán ha nem lobban lángra, nem látod meg, miféle tűz ég benned is. Hány ember vére szárad a kezeden?
Mindegy; az övé biztosan nem, már tudom. Úgy jöttél haza lázasan, férgesen, elcsigázva – kiábrándultan és elvadulva, mint egy kutya. Az öcsédre rá se néztél, a háború szennye után hazugnak hallottad az örömöt, és amint erőre kaptál, elhagytál rangot és nevet. Vezekeltél, éppolyan buzgón és vakon, mint ahogy öltél előtte.
Hamar híre ment a vidéken a szent embernek, aki Keresztelő Jánosnál is vadabb, de a szigora mögül tisztaság ragyog, tisztaság és szeretet. Büszke volt minden ízed, hát büszkeségből voltál alázatos – alázatból szeretted a szennyet, bárhogy irtóztál tőle; és irtóztál tőle, tudom.
Követőid is beálltak melléd, vadmézen éltek, sáskán, és ha az nem termett elég, hát az erővel orzott jószágon – márpedig télen gyakrabban találtak birkát a szegényes akolban, mint mézet ezen a fagyos vidéken. Lehordtad őket, amiért rabolnak, mégsem tettél semmit ellenük. Húszat akasztattam fel az első télen? Két tucatot? Prédikálni kezdtél az önkény ellen. Nem tudtad már, mit beszélsz.
Vasra verve hozattalak volna haza, ha nem kér neked kegyelmet. Így is elmentem érted. Tíz emberrel, mit tudhattam már, meddig terjed az őrületed – de békével, mint atya megtévedt fiához. Féltem, hogy kinevetsz, de csak átkozódtál. Undorodtam tőled. Halál bűzlött minden lélegzetvételedben. Gyere haza, kértelek, hagyd, hogy megbocsássuk vétkeid – de embertől a bocsánat sem kellett már neked. Gyűlölted magad és az életed.
Kérte, hadd mehessen el hozzád, de én nem engedtem. Álruhában szökött volna, hogy beszéljen veled; visszahozattam. Harmadszorra megeskettem, hogy mellettem marad. Mégis üzent neked, találkát kért, hogy összeforrassza szétesett családunkat, hogy az öcsédnek bátyja, nem csak ura lehess.
Nem jöttél el.
Jött helyetted más, tőrrel a kezében. A kínpadon bevallotta, hogy el sem vitte az üzenetet, maga is tudta, mit kell tennie a paráznával, aki nem átall nevetni ebben a siralomvölgyben sem – ó, ha tudta volna, hogy még a halálos ágyán is csak mosolyog, és kegyelmet kér neki! Ó, ha tudta volna… De hogyan is adhattam volna kegyelmet? Hogyan is maradhatott volna bennem irgalom – nélküle?
Mesélték, amikor hírét vetted a halálának, térdre rogytál, úgy imádkoztál. Talán hálát adtál az Úrnak... Úgy hittem, és gyűlöltelek. Követet küldtem hozzád, takarodj, nem akarok a saját fiam gyilkosa lenni, de ha csak híredet is hallom, esküszöm, megöllek – a gőg elvette méltó büntetését, mondtad, és maradtál.
Nem tudtam, hogy saját magadra érted. Nem tudtam; csak most, amikor meghajtottad a fejed.
A fiam vagy. Nagylelkű, bátor és igaz, ahogy neveltelek. Elmosolyodok. Együtt égünk majd a pokolban; már most egy pokolban égünk mi ketten!
Kegyelem, irgalom, ugyan! Pogányok vagyunk, nem tudjuk, mi az. Rád mutatok, a kapitány megmarkolja az alabárdot.
– A fejedelemasszony gyilkosa!
2009.
napi 3-4 liter folyadékot javasolnak, nna
Van az a hőség, amikor nem az alkoholizmus jele, hogy az ember képes fél tízkor még egyszer utcai ruhára váltani, és elmenni a boltig hideg sörért.
gótika
Szólni kéne a varjaknak, hogy ehhez a hőséghez egyszerűen nem illik a hangjuk. Baljós károgás, negyven fokban? Érdemes lenne átmenetileg megtanulniuk kabócául.
cseppfolyós
A lázból átléptünk az emberi test számára már élhetetlenbe, és itt, a betonkockák közt éjszaka sem nagyon hűl testhőmérséklet alá az idő. A valóság kezd megolvadni, nem csoda hát, hogy amikor éjjel valami hatalmas dobbanásra ébredek, olyasmik jutnak az eszembe, hogy lezuhant egy repülőgép a Szigetre. Az ablakon kinézve persze semmit sem látok, úgyhogy elkönyvelem rossz álomnak, és sértetten úgy érzem, nem kéne hagyni, hogy ilyen gyorsan menjenek a kamionok a Vörösvárin, ha ekkorát löknek az épületen.
Úgy egy órával később felkelek, és magammal viszek egy palack ásványvizet és egy üveg bort az ágyba, és próbálom úgy magam köré gyűrni őket, hogy lehűljek tőlük, de ne fázzak meg. Szép látvány lehet, ahogy a kelő nap fényében egy Takler Triót ölelek olyan elszántan, mint a beteg kisgyerekek szokták a plüssmacit, és ezt a mutatványt még legalább két éjszaka meg fogom ismételni, mert az átmeneti enyhülést (értsd: 31 fok, nem 39) minden reggel egy nappal későbbre tolják.
Hétkor nem bírom tovább a rezzenéstelen meleget, szerzek hideg koffeint, bekapcsolom a gépet, de nem nyugtat meg, hogy nem hallucináltam, hanem felrobbant egy ház a közelben, már csak az nyugtatna meg, ha végre hűvös lenne, legalább annyira, hogy ne legyen az alvás is kínlódással teli, nehéz feladat.
Úgy egy órával később felkelek, és magammal viszek egy palack ásványvizet és egy üveg bort az ágyba, és próbálom úgy magam köré gyűrni őket, hogy lehűljek tőlük, de ne fázzak meg. Szép látvány lehet, ahogy a kelő nap fényében egy Takler Triót ölelek olyan elszántan, mint a beteg kisgyerekek szokták a plüssmacit, és ezt a mutatványt még legalább két éjszaka meg fogom ismételni, mert az átmeneti enyhülést (értsd: 31 fok, nem 39) minden reggel egy nappal későbbre tolják.
Hétkor nem bírom tovább a rezzenéstelen meleget, szerzek hideg koffeint, bekapcsolom a gépet, de nem nyugtat meg, hogy nem hallucináltam, hanem felrobbant egy ház a közelben, már csak az nyugtatna meg, ha végre hűvös lenne, legalább annyira, hogy ne legyen az alvás is kínlódással teli, nehéz feladat.
amikor minden máshogy volt
Néha persze úgy érzem, hogy leginkább csak a saját szórakoztatásomra írom ezt az egészet, akkor meg nyilván azt és úgy csinálok vele, amit és ahogy csak akarok, hiszen ki bogozná ki, mi változott az archívumban, ugyan már, az aktuális bejegyzéseket is legfeljebb felületesen futja át egy-két ember. A félsoros semmiségek a legolvasottabbak; életjelnek annyi is elég, annál többre pedig miért lenne bárki is kíváncsi? De igazából komolyan. Csak arról írok, ami unalmas az életemben.
Ilyenkor nyilván igazságtalan vagyok azzal az egy-két emberrel, aki legalább felületesen átfutja, amit írok, meg biztos, ha lehetne kommentelni (persze, nyilván; hát mert amikor lehetett, akkor aztán volt itt élet! ...nem), és egyébként is, leáldozott már a blogoknak, de többnyire azért ez a sok népi bölcsesség sem enyhít azon az érzésen, hogy annyi a különbség eközött meg a wordben tárolt piszkozatok között, hogy ha a gépem összeomlik, ezt itt majd nem a dropboxból kell elővakarnom, máshol laknak a felhőben.
De ha már, akkor nyugodtan pótolhatom késve is az elmaradásaimat, betehetem visszamenőleg a tavalyi nyaralás képeit, a téli kalandozások szövegeit, elvégre mindig is Óceániával álltunk hadban, vagy mit tudom én, sosem rontottam el dublini utcák nevét (és ha mégis, már vagy három éve javítottam őket).
Ilyenkor nyilván igazságtalan vagyok azzal az egy-két emberrel, aki legalább felületesen átfutja, amit írok, meg biztos, ha lehetne kommentelni (persze, nyilván; hát mert amikor lehetett, akkor aztán volt itt élet! ...nem), és egyébként is, leáldozott már a blogoknak, de többnyire azért ez a sok népi bölcsesség sem enyhít azon az érzésen, hogy annyi a különbség eközött meg a wordben tárolt piszkozatok között, hogy ha a gépem összeomlik, ezt itt majd nem a dropboxból kell elővakarnom, máshol laknak a felhőben.
De ha már, akkor nyugodtan pótolhatom késve is az elmaradásaimat, betehetem visszamenőleg a tavalyi nyaralás képeit, a téli kalandozások szövegeit, elvégre mindig is Óceániával álltunk hadban, vagy mit tudom én, sosem rontottam el dublini utcák nevét (és ha mégis, már vagy három éve javítottam őket).
időjárásjelentés
Éjfél körül sűrű felhőket terelt át fölöttünk a viharos szél, egy óra kellett, és hipp-hopp el is tűntek, reggelre nem maradt se felhő, se szellő, csak a rezzenetlen hőség.
Ó jaj, nyár, ó, te bolond évszak, az ember kedve épp felhőre derülne ki, és esőre nevetne végre!
Ó jaj, nyár, ó, te bolond évszak, az ember kedve épp felhőre derülne ki, és esőre nevetne végre!
a mérleg másik serpenyőjében
Olyanok vannak, mint hogy a balsors csapásai közt olykor haladtam is a munkával (durva!!!), többször érdekeseket és néha jókat álmodtam, Bécsben szakad az eső (legalább valaki másnak legyen jó), kényelmes is az új farmerem, nem csak kellően rövid, és ma egészen biztosan senki nem tart házibulit, úgyhogy talán végre alhatok egy nagyot.
kedves világ, következő rész
Napközben megint elhagyott a netbook kijelzője, aztán mire hazaértem, a helyére rázódott, de ez bizony azt jelenti, hogy nem bízhatok abban, hogy reggel elmegyek egy légkondicionált kávézóba, és dolgozom napestig, elvégre bármikor szétcsúszhat megint, és argh. A hét második feléig biztos nem fér bele, hogy szerelgessék, és utána is nehézkesen, szóval a biztonság kedvéért ülhetek itthon a negyven fokban, ó, ez hiányzott még, de nagyon.
Az, hogy ebben a rohasztó időben sikerült összefutnom valami romlott étellel, és épp lakodalmas kutyát játszom, az már igazán csak, ne is beszéljünk róla.
Az, hogy ebben a rohasztó időben sikerült összefutnom valami romlott étellel, és épp lakodalmas kutyát játszom, az már igazán csak, ne is beszéljünk róla.
bár inkább fúrtak volna, akkor valaki csak kihívja a rendőrséget
Jó, oké, az is gond, hogy éjszakára már nem tud lehűlni a lakótelep 30 fok alá, de amikor végre bedőlök az ágyba, és este 11-től hajnal 4-ig nem tudok aludni, mert valamelyik sötét paraszt születésnapi buliján olyan hangerővel tolják a technodizsitől a lakodalmas tekknóig ívelő tupca-tupcot, akkor azért elönti az agyamat a világgyűlölet.
Próbáltam én mindent, előástam a még télen kapott profi füldugókat is: semmi, az unc-unc simán átlüktetett alatta. Feltettem a fülhallgatót, próbáltam úgy aludni, hogy valami más zene ment közben: tucc-tucc-tucc végig a háttérben. Másfél óra után feladtam, és felkeltem, de még fordítás közben is áthallatszott a Wagneren, pedig basszamármeg, az tejesítmény. Három órával és közel két deci unicummal később (én mindent megpróbáltam, pedig 32 fokban úgy hiányzott a tömény, hogy semennyire, de úgy voltam vele, hátha betompít... nem) megint megpróbáltam aludni, mert már sírtam a fáradtságtól, de a mulatozók épp akkor értek be a lakodalmas tücce míves világába, hogy szakadt volna a feje az anyjába mindnek. Hangerő, a kurva szátokat. Ha én zenét nem tudtam hallgatni tőle, a buli helyszínén szerintem rá lehetett ülni a zajra.
Mindezt egy olyan éjszakán, amikor képtelenség volt csukott ablak mellett létezni. Egy lakótelep kellős közepén, ahol saccra kétszáz ablak nyílt a telibebaszott bulijukra. Komolyan, ha valaki a szomszédból kilőtte volna a lakást vállról indítható rakétával a picsába, én még kezet is csókoltam volna neki, mert annál a fosnál, ami egész éjszaka csorgott ki onnan, a tűzoltó-rendőr-mentő szirénák teljes skálája is jobb lett volna.
Tetszőleges más zenét is nyilván gyűlöltem volna, de ebben a szarban az a legrosszabb, hogy annyira monoton, mély lüktetése van, hogy az mindenen átmegy, és próbál felpörgetni, de ilyen hangerőn épp csak ébren tart és irritál. Amikor egyszer még tíz-tizenöt éve bekavarodtunk egy ilyen bulira, rájöttünk, hogy úgy működik, hogy amikor már a betont is rázza az ember talpa alatt a ritmus, akkor a szervezet önkéntelenül is felveszi az ütemet, és mivel hát fogalmazzunk úgy, hogy jóval a normál pulzus fölött lüktet, feltol kábé oda, ahol akkor lennénk, ha edzés nélkül lezúztunk volna egy maratont. Rohadtul felpörögve. Ezen akkor és ott elálmélkodtunk, mert nekünk igen új volt az élmény, aztán kurva gyorsan ki is menekültünk, mert annyira azért nem volt vicces. Tegnap ebből csak az jött át, hogy képtelen voltam rálassulni az alvásra (mondom, egy kevésbé kényszerítő ütemű bármi jobb lett volna), hiába sírtam már az álmosságtól, hiába nem tudtam már gondolkodni sem.
Most nyilván a hőségtől nem lehet aludni, fáradt vagyok és álmos, és teljesen használhatatlanra baszták a mai napom, mert így nem tudok fordítani sem. Annyira gyűlölöm a világot és az embereket, egyszer fogom magam, és elmegyek remetének, vagy lemészárlok mindenkit egy rozsdás műanyag kanállal.
Próbáltam én mindent, előástam a még télen kapott profi füldugókat is: semmi, az unc-unc simán átlüktetett alatta. Feltettem a fülhallgatót, próbáltam úgy aludni, hogy valami más zene ment közben: tucc-tucc-tucc végig a háttérben. Másfél óra után feladtam, és felkeltem, de még fordítás közben is áthallatszott a Wagneren, pedig basszamármeg, az tejesítmény. Három órával és közel két deci unicummal később (én mindent megpróbáltam, pedig 32 fokban úgy hiányzott a tömény, hogy semennyire, de úgy voltam vele, hátha betompít... nem) megint megpróbáltam aludni, mert már sírtam a fáradtságtól, de a mulatozók épp akkor értek be a lakodalmas tücce míves világába, hogy szakadt volna a feje az anyjába mindnek. Hangerő, a kurva szátokat. Ha én zenét nem tudtam hallgatni tőle, a buli helyszínén szerintem rá lehetett ülni a zajra.
Mindezt egy olyan éjszakán, amikor képtelenség volt csukott ablak mellett létezni. Egy lakótelep kellős közepén, ahol saccra kétszáz ablak nyílt a telibebaszott bulijukra. Komolyan, ha valaki a szomszédból kilőtte volna a lakást vállról indítható rakétával a picsába, én még kezet is csókoltam volna neki, mert annál a fosnál, ami egész éjszaka csorgott ki onnan, a tűzoltó-rendőr-mentő szirénák teljes skálája is jobb lett volna.
Tetszőleges más zenét is nyilván gyűlöltem volna, de ebben a szarban az a legrosszabb, hogy annyira monoton, mély lüktetése van, hogy az mindenen átmegy, és próbál felpörgetni, de ilyen hangerőn épp csak ébren tart és irritál. Amikor egyszer még tíz-tizenöt éve bekavarodtunk egy ilyen bulira, rájöttünk, hogy úgy működik, hogy amikor már a betont is rázza az ember talpa alatt a ritmus, akkor a szervezet önkéntelenül is felveszi az ütemet, és mivel hát fogalmazzunk úgy, hogy jóval a normál pulzus fölött lüktet, feltol kábé oda, ahol akkor lennénk, ha edzés nélkül lezúztunk volna egy maratont. Rohadtul felpörögve. Ezen akkor és ott elálmélkodtunk, mert nekünk igen új volt az élmény, aztán kurva gyorsan ki is menekültünk, mert annyira azért nem volt vicces. Tegnap ebből csak az jött át, hogy képtelen voltam rálassulni az alvásra (mondom, egy kevésbé kényszerítő ütemű bármi jobb lett volna), hiába sírtam már az álmosságtól, hiába nem tudtam már gondolkodni sem.
Most nyilván a hőségtől nem lehet aludni, fáradt vagyok és álmos, és teljesen használhatatlanra baszták a mai napom, mert így nem tudok fordítani sem. Annyira gyűlölöm a világot és az embereket, egyszer fogom magam, és elmegyek remetének, vagy lemészárlok mindenkit egy rozsdás műanyag kanállal.
válasz helyett sokat tudok beszélni nagyjából és saccperkábé mellé
Az egyik koranyári, nagy vihar előestéjén baráti fröccsözés közben nekem szegezték a kérdést, hogy mégis, mik a kedvenc könyveim, és most nálam ez úgy néz ki, hogy azonnali és közelítő listázás helyett húzódozni kezdek, mert mikor mik, és ami még fontosabb, miért épp azok. Válasz helyett tehát gondolkozni kezdtem, és hamar rájöttem, hogy két igen fontos közös vonás is van bennük, és az első, a fontosabb roppant egyszerű: szeressék az embert. Lehetnek kegyetlenek, borzalmasak, tragikusak, de legyen bennük ott az a végtelen humanizmus, hogy alapvetően az emberi azért egy szeretni (és szánni) való állapot, hogy több, de legalábbis fontosabb az, ami összeköt minket, mint az, ami szétválaszt. Ki nem állhatom az olyan könyveket, ahol a szerző érezhetően nem szereti a szereplőit, minek ír olyasmiről, amit nem szeret, hát neki sem jó közben, az olvasónak pedig végképp rossz. Csak az írjon a fizikaleckén kívül bármit is, aki szerint a szeretet mozgatja a csillagokat, szóval például Szerb Antal nyugodtan, a többiek pedig menjenek BKV-ellenőrnek (nyilván ez csak az én szerény kis véleményem, és mindenki azt ír és olvas és szeret és nem szeret, amit akar).
A másik, kevésbé fontos kitétel a valamiféle, legalább bújtatott fantasztikum megléte, bár például az Ének a búzamezőkről elég szegényes az ilyesmiben, mégis szeretem, szóval az emberszeretettel ellentétben a fantasztikum nem kötelező, csak amolyan hab a tortán. Persze arra is van elméletem, miért kell nekem az a kis fantasztikum; hát azért, mert a világ felfoghatatlanul befoghatatlan és megismerhetetlen, és utálom, amikor egy könyvben építőkocka egyszerűségűre modellezik, mert nem olyan. Sőt. Épp ellenkezőleg. Valami mindig van a valóságban is, amit nem tudunk, sőt, a dolgok többségét igazából nem tudjuk, és ha már a kötelező dramaturgiai elemek és szerkesztések miatt minden valamirevaló regénynek a felét úgyis sejteni lehet, akkor táguljon errefelé a valósága. Persze tágulhatna mondjuk a szervezett bűnözés sötét világába is, vagy a történelmi apróságok megannyi részlete felé, és az is odasejtetné a történet mögé azt a fraktálokra ágazó hátteret, az már egyéni ízlés, hogy én épp a sosemvolt ismeretlenjét szeretem. De legyen ott az ismeretlen, a megismerhetetlen.
Azt hiszem, ezen a ponton áttértem a XIX. század optimista világ- és tudományképére, és hogy Poincarétől Gödelig milyen hirtelen és csúfos véget ért az univerzum megismerhetőségének naiv képzete (bár még a mai napig jönnek nekem olyannal természettudósnak tanuló népek, hogy deatudománysegítségével, megismerhetjükamindenséget, ilyenkor az asztallapot szoktam illetni kis buksi fejemmel; bár persze először definiáljuk ezt a megismerhetés dolgot, lehet, hogy amit ők értenek alatta, az gyerekjáték bakfittyel), és aljas mód elkerültem, hogy konkrét példákat kelljen mondanom a kedvenc könyveimre.
Beleborzongtam, hogy ha fenn lennék a könyvolvasós portálon, akkor ott kvantitatív és kvalitatív, de még hellyel-közzel restriktív, és a maga módján preskriptív* mód is számon lenne tartva ez a számomra teljesen képlékeny és kategóriátlan massza, hogy mik az én kedvenc könyveim. Kontextus és személyes kontaktus nélkül**, pőrén kilistázva, és mi értelme annak, hogy mi a kedvenc könyvem, ha nincs ott, hogy épp mikor és mitől és miért lett vagy maradt valami kedvenc, és hogyan változott az évek során, és én hogyan változtam körülötte.
Meg nyilván vagyok annyira sznob, hogy a felét nem akarom bevallani, és annyira punk, hogy a másik felét direkt vállalhatatlan címekből hozzam össze. Szóval a képlékeny massza még csak igaz sem lenne, legfeljebb úgy, ahogy mergenc szerint a világ tíz legjobb száma, amiből van nagyjából húszezer.
A másik, kevésbé fontos kitétel a valamiféle, legalább bújtatott fantasztikum megléte, bár például az Ének a búzamezőkről elég szegényes az ilyesmiben, mégis szeretem, szóval az emberszeretettel ellentétben a fantasztikum nem kötelező, csak amolyan hab a tortán. Persze arra is van elméletem, miért kell nekem az a kis fantasztikum; hát azért, mert a világ felfoghatatlanul befoghatatlan és megismerhetetlen, és utálom, amikor egy könyvben építőkocka egyszerűségűre modellezik, mert nem olyan. Sőt. Épp ellenkezőleg. Valami mindig van a valóságban is, amit nem tudunk, sőt, a dolgok többségét igazából nem tudjuk, és ha már a kötelező dramaturgiai elemek és szerkesztések miatt minden valamirevaló regénynek a felét úgyis sejteni lehet, akkor táguljon errefelé a valósága. Persze tágulhatna mondjuk a szervezett bűnözés sötét világába is, vagy a történelmi apróságok megannyi részlete felé, és az is odasejtetné a történet mögé azt a fraktálokra ágazó hátteret, az már egyéni ízlés, hogy én épp a sosemvolt ismeretlenjét szeretem. De legyen ott az ismeretlen, a megismerhetetlen.
Azt hiszem, ezen a ponton áttértem a XIX. század optimista világ- és tudományképére, és hogy Poincarétől Gödelig milyen hirtelen és csúfos véget ért az univerzum megismerhetőségének naiv képzete (bár még a mai napig jönnek nekem olyannal természettudósnak tanuló népek, hogy deatudománysegítségével, megismerhetjükamindenséget, ilyenkor az asztallapot szoktam illetni kis buksi fejemmel; bár persze először definiáljuk ezt a megismerhetés dolgot, lehet, hogy amit ők értenek alatta, az gyerekjáték bakfittyel), és aljas mód elkerültem, hogy konkrét példákat kelljen mondanom a kedvenc könyveimre.
Beleborzongtam, hogy ha fenn lennék a könyvolvasós portálon, akkor ott kvantitatív és kvalitatív, de még hellyel-közzel restriktív, és a maga módján preskriptív* mód is számon lenne tartva ez a számomra teljesen képlékeny és kategóriátlan massza, hogy mik az én kedvenc könyveim. Kontextus és személyes kontaktus nélkül**, pőrén kilistázva, és mi értelme annak, hogy mi a kedvenc könyvem, ha nincs ott, hogy épp mikor és mitől és miért lett vagy maradt valami kedvenc, és hogyan változott az évek során, és én hogyan változtam körülötte.
Meg nyilván vagyok annyira sznob, hogy a felét nem akarom bevallani, és annyira punk, hogy a másik felét direkt vállalhatatlan címekből hozzam össze. Szóval a képlékeny massza még csak igaz sem lenne, legfeljebb úgy, ahogy mergenc szerint a világ tíz legjobb száma, amiből van nagyjából húszezer.
*Mert hát az emberek többsége azért az ilyen listákból ítél (nem baj, elvégre az ítélkezés az emberi lét egyik alapja, anélkül nem lehet dönteni; nekem többnyire nem azzal van bajom, hogy emberek megítélik a másikat, hanem azzal, hogy miből és hogyan), de az emberek már említett többsége aztán rávetíti a másikra azt a képet, amit egy ilyen teljesen hülye és szilánkos lista alapján álmodott meg róla, és magában mintegy előírja neki, hogy akkor mit szeressen, és mi érdekelje. Ennek megfelelően a listaíróban is ott a megfelelési és a vetítési hajlam, mert hát ha már ez alapján ítélik meg, legyen minél hatásosabb az a lista, és a későbbi adalékok is csak mértékkel rontsák a kirajzolódó képet. Szóval megköt az ilyesmi, méghozzá alapvetően és felületesen. Vagy csak magamból indulok ki, és rajtam kívül senki mást úgysem torzít soha a közösségi nyomás.És hát továbbra sem árultam el, mik a kedvenc könyveim. Pedig lassan már én is kíváncsi vagyok rá.
**Érdekes történet például, hogy az első exem imádta Az úton-t, mert szerinte Dean Moriarty tisztára olyan, mint a Bon Jovis Srác volt még sráckorában. Én négy-öt évvel később olvastam csak el, és gyűlöltem minden sorát, mert szerintem Dean Moriarty tisztára olyan, mint az a faéknél is egyszerűbb szakember volt, aki őszintén és mélységesen meg volt sértődve, amiért egy edzőtáborban voltunk, és mégsem dugtam vele. Mármint ezt egyszer, amikor fejhangon visítva közöltem vele, hogy nefogdossálmárbazdmeg-megállásnélkülbazdmeg, ki is fejtette az amúgy kizárólag férfiemberekből álló teljes létszám előtt, hogy de hát ő azt hitte, lejövünk ide edzeni, és akkor ő meg én végigkefélünk minden éjszakát***. A kizárólag férfiemberekből álló teljes létszám erre fuldokolva röhögött, és épp csak azt nem mondták nekem, hogy te vagy a hülye, lejöttél ide egy szál nőként, most oldd meg. Meg hogy örülj, hogy mi, többiek csak kiröhögünk, fuldokolva. Még csak nem is fogdosunk, és hallgatunk arról is, ha netán meg akarnánk dugni, túl hisztis vagy te ahhoz, hogy rendesen, férfimód beszélni lehessen veled. Igazából így visszagondolva ez az egész annál is nagyobb gáz volt, mint amilyennek akkor éreztem, hát, én ilyen vidám elmebetegekre asszociáltam akkoriban Dean Moriartyről, soha nem is fogok megbékélni azzal a könyvvel. Lehet, hogy Kerouac-kal sem. De feltehetően erről nem ő tehet, sőt, még csak Az úton sem, hanem egy rosszkor jött személyes élmény, ami nélkül talán nekem is a Bon Jovis Srác lett volna még sráckorából, és én is imádtam volna az egész könyvet.
***Nem tudom, miért, hát nagyon egyértelműen tök másba voltam fülig beleszerelmesedve. Az már más kérdés, hogy minek****.
****MINEK?????????
tapsi fürdőruhát vásárol
Nem tartott sokáig az elviselhető idő, tényleg csak egy nagyobb lélegzetvételre volt elég, ma már éget és fojt és szédít újfent. Ennek örömére elmentem bikinit venni (mióta előfordul, hogy nyaralok, kicsit gyakrabban elkopnak ezek a fürdőruhák, 2-3 évente újítani kell, és valamikor arra jutottam, hogy egyrészesben pont ugyanolyan kövér vagyok, mint bikiniben. Csak sokkal macerásabb 1, elviselhető színűt-mintájút-szabásút találni 2, fel-levenni és két strandolás között megszárítani) (ettől függetlenül tudom, hogy nem áll jól, de a másik, amire jutottam, az volt, hogy elegem van abból, hogy ezt-azt-amazt ne csináljam, mert kövér vagyok, öreg vagyok, rendes ember így nem viselkedik. Majd ha az életem faltól-falig csak arról szól, hogy boldog vagyok, akkor esetleg* hajlandó leszek hülyeségek miatt korlátozni magam, de egyelőre jobban szeretek a vízben labdázni, mint azon aggódni, hogy hú, hát kövér vagyok fürdőruhában. Igen, kövér vagyok fürdőruhában. És? Télikabátban sem vagyok soványabb), de bikinit csak alultáplált tízéves kislányokra szabnak, komolyan, a felsők egy része maximum a csontvázamra menne rá, és arra is csak azért, mert akkor végre becsúszhat a bordáim közé. Végül találtam egy elfogadható sötétkék felsőt, de te jóságos ég, miféle szörnyszülötteket kellett közben végignéznem. Idén mindenhol csak kihúzófilc színek és fukszos-nagyi-a-dzsungelben minták között lehetett válogatni, mi történt a világgal, borzalmas.
Mivel viszont utálok egy darabot próbálni, és rendes ruhaboltban voltam épp, berángattam magammal egy bordó hosszúujjút is, ami adott két maflást, és közölte velem, hogy 1, te most engem megveszel és hazaviszel 2, nem érdekel, hogy nézel ki fürdőruhában, nem fogysz egy grammot sem, nekem még a hurkáidra is szükségem van, hogy így mutassak, mármint állatul. Kész szerencse, hogy a harmadiknak vitt kabát vállban el volt szabva, különben anyagi végromlásba dőlök ott helyben, így megúsztam kicsit kevesebbel, mint a másik cégnél tettem volna, ha megveszem a lényegesen előnytelenebb (és szintén leárazott) bikinifelsőt.
Most akkor egy ideig egyáltalán nem megyek bolt közelébe, legfeljebb kifliért**.
Mivel viszont utálok egy darabot próbálni, és rendes ruhaboltban voltam épp, berángattam magammal egy bordó hosszúujjút is, ami adott két maflást, és közölte velem, hogy 1, te most engem megveszel és hazaviszel 2, nem érdekel, hogy nézel ki fürdőruhában, nem fogysz egy grammot sem, nekem még a hurkáidra is szükségem van, hogy így mutassak, mármint állatul. Kész szerencse, hogy a harmadiknak vitt kabát vállban el volt szabva, különben anyagi végromlásba dőlök ott helyben, így megúsztam kicsit kevesebbel, mint a másik cégnél tettem volna, ha megveszem a lényegesen előnytelenebb (és szintén leárazott) bikinifelsőt.
Most akkor egy ideig egyáltalán nem megyek bolt közelébe, legfeljebb kifliért**.
*esetleg = ugyan, dehogy, hülye is lennék
**kifliért = mirelit málnáért és sörért
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)