Valószínűleg erős kisebbségben vagyok azzal, hogy mennyire elmondhatatlanul imádom az időjárást, a 15-25 fokot, a vihart, az esőt, a szórványos napsütést, hogy az esti hazasétálásokhoz sálat vehetek, sőt, a héten már a ballonkabátomat is többször hordtam.
Tényleg a britekhez kéne kivándorolnom, már csak éghajlatilag is. Vagy Dél-Skandináviába.
Kíváncsi vagyok, hogy ha angol szak helyett mondjuk olaszra mentem volna (egy olyan valóságban, ahol tudok olaszul, mert azért mégiscsak, nna), akkor most már a fagyhalál fenyegetne?
5.
Mielőtt Fiammát a Pomonára helyezték, mielőtt kiderült, hogy én is vele mehetek, csak véletlenül láttam ismeretterjesztőket a keanoszról. Víztudat, eleven folyók, éneklő óceánok, csordában vonuló felhők, unalmas volt és kisstílű, mint valami rossz zöld propaganda. És legalább olyan hamis.
A felszínen persze unalmas is volt, propaganda is, és legfőképp hamis – ó, a természet egyetlen, hatalmas organizmus, minden él és összefügg – aztán a felszín alatt egy hajszálnyival már olyan idegen és felfoghatatlan, hogy azzal nem tudott mit kezdeni egyetlen ezohippi sem. A keanosz tudatra nincsen szavunk. Sem szavunk sem fogalmunk sem leképzésünk, az víz, mindenben víz, míg az ember külön testbe zárt, kapcsolódni csak vágyó tudat. Persze voltak, akik önként mérgezték meg magukat az eleven vízzel, akik maguk akartak csatlakozni a lomha bolygótudatba, de nem azt találták, amit kerestek. Senki sem lehetett egyszerre keanosz és ember. A keanosz nem termel és épít és kutat, és az ember... az ember hamar megtalálta a módját, hogy leszámoljon a legősibb ellenséggel, az Egységgel.
Az első oltásokat még a Földön megkaptuk, aztán az út során még hármat, és a dokkolás után az ötödiket. Épp elég volt ápolni az első tíz-tizenöt év telepesei után maradt roncsokat, kordában tartani a keanosszal fertőzött őrülteket: semmit sem bíztak a véletlenre. A semlegesítő szerek a vérünkben köröztek, minden csókban automatikusan továbbadtuk őket, minden gyerek védetten született.
Néha kíváncsi lettem volna rá, hogy hányan kaptunk módosított vakcinát. Nem lehettünk sokan, ha a pomonaiak többsége csak hibbant összeesküvés-elméletnek tartotta az egészet, és úgy gondolták, a legnagyobb keanoszokat is éppúgy mechanikusan irányítják a kezelők, mint a csatornák szállító-ösztönét, a termőföldek öntözését. Persze a nagy keanoszokról a legtöbben azt sem tudták, hogy léteznek, nem hogy kapcsolatban van velük az emberiség; három hónapot dolgoztam Aganthban, és senki még csak nem is sejtette, hogy a sziklás, száraz vidék alatt a bolygó legnagyobb bestiája lapul. El is fárasztott annyira, hogy habozás nélkül elfogadjam a landeri ajánlatot, és csak egy géppel osszam meg a tudatomat. Fiamma ezt előrelépésnek vette, mert a landeri telep híres volt arról, hogy mindenből a legújabbat és a legjobbat szerzi meg; én csak örültem, hogy kikapcsolódhatok két semmilyennek tűnő, de halálos projekt között.
Voltak dolgok, amiket még Fiammával sem oszthattam meg.
Egy nagy keanosz és egy kicsi között persze legalább akkora különbség volt, mint egy egér és egy világváros között, úgyhogy érdeklődve néztem a napszakról napszakra vándorló kis tavat. Néha még azon is elmerengtem, milyen lenne leszállni a legközelebbi állomáson, visszagyalogolni, és ahogy tanultam, épp csak két ujjamat bedugni a vízbe, és megszólítani a benne lakó, különös értelmet.
Alighanem az egyik rezervátumi őr felelne helyette, a fejemnek szegezett fegyverrel.
– Nyilván látja az oltási adataimat – válaszolnám, és úgy tennék, mint ha nem lennék halálra rémülve. Ő csak intene egyet a fejével, hogy álljak fel, és látnám az arcán, hogy már csak az akcentusom miatt is gyűlöl. Hülye földi, azt hiszi, minden tóba csak úgy belelógathatja a kezét, pedig nem otthon van.
A képzelgés itt két irányba szakad. Az egyikben meghunyászkodva követem az őrt, aki lesajnálóan elenged, vagy benntart az őrszobán, és néha úgy gondolom, ha igaz pomonai, a biztonság kedvéért még meg is ver; de a másik történet az érdekesebb, az, ahol hirtelen megérzi a közelségem a keanosz, felkel a medréből, és leüti az engem fenyegető gazembert. Menekülnöm kell, mert ha alaposan megvizsgálnak, hogy kiderítsék, miért védett meg a víz, fény derülhet a módosított vakcinákra, és az nem lenne jó senkinek. Menekülés közben hol a keanosz fertőzöttek szabadságharcosa leszek, hol lelőnek, mint szökött bűnözőt, de néha megtörténik az is, hogy Fiamma elköt egy űrhajót, és megment.
A harmadik megoldással csak egyszer játszogattam: a két ujjam még a vízben, és az őr elvigyorodik, leereszti a fegyvert.
– Csak nem közénk való? – kérdezi enyhe földi akcentussal. Értetlenül felnézek rá, erre hozzáteszi. – Én voltam az, aki megszelídítette a Bach tengert. Kell pár év erdőkerülés, hogy azt kiheverjem!
Aztán persze eszembe jutott Ali, aki részt vett a Bach tenger megszelídítésében, és már nem volt kedvem folytatni az egészet. Ha csak a fele igaz annak, amit mesélt, a Bach tengert ezer év erdőkerüléssel sem heverhette ki senki sem. Végigpörgettem az ismerőseimet. Ali hallgatott, de Castel környékén épp annyival voltak előrébb, hogy már dolgoznia kellett... Grey pedig hónapok óta eltűnt.
Nem hagytam üzenetet. Fölösleges lett volna. Ha tudnak, majd jelentkeznek.
A felszínen persze unalmas is volt, propaganda is, és legfőképp hamis – ó, a természet egyetlen, hatalmas organizmus, minden él és összefügg – aztán a felszín alatt egy hajszálnyival már olyan idegen és felfoghatatlan, hogy azzal nem tudott mit kezdeni egyetlen ezohippi sem. A keanosz tudatra nincsen szavunk. Sem szavunk sem fogalmunk sem leképzésünk, az víz, mindenben víz, míg az ember külön testbe zárt, kapcsolódni csak vágyó tudat. Persze voltak, akik önként mérgezték meg magukat az eleven vízzel, akik maguk akartak csatlakozni a lomha bolygótudatba, de nem azt találták, amit kerestek. Senki sem lehetett egyszerre keanosz és ember. A keanosz nem termel és épít és kutat, és az ember... az ember hamar megtalálta a módját, hogy leszámoljon a legősibb ellenséggel, az Egységgel.
Az első oltásokat még a Földön megkaptuk, aztán az út során még hármat, és a dokkolás után az ötödiket. Épp elég volt ápolni az első tíz-tizenöt év telepesei után maradt roncsokat, kordában tartani a keanosszal fertőzött őrülteket: semmit sem bíztak a véletlenre. A semlegesítő szerek a vérünkben köröztek, minden csókban automatikusan továbbadtuk őket, minden gyerek védetten született.
Néha kíváncsi lettem volna rá, hogy hányan kaptunk módosított vakcinát. Nem lehettünk sokan, ha a pomonaiak többsége csak hibbant összeesküvés-elméletnek tartotta az egészet, és úgy gondolták, a legnagyobb keanoszokat is éppúgy mechanikusan irányítják a kezelők, mint a csatornák szállító-ösztönét, a termőföldek öntözését. Persze a nagy keanoszokról a legtöbben azt sem tudták, hogy léteznek, nem hogy kapcsolatban van velük az emberiség; három hónapot dolgoztam Aganthban, és senki még csak nem is sejtette, hogy a sziklás, száraz vidék alatt a bolygó legnagyobb bestiája lapul. El is fárasztott annyira, hogy habozás nélkül elfogadjam a landeri ajánlatot, és csak egy géppel osszam meg a tudatomat. Fiamma ezt előrelépésnek vette, mert a landeri telep híres volt arról, hogy mindenből a legújabbat és a legjobbat szerzi meg; én csak örültem, hogy kikapcsolódhatok két semmilyennek tűnő, de halálos projekt között.
Voltak dolgok, amiket még Fiammával sem oszthattam meg.
Egy nagy keanosz és egy kicsi között persze legalább akkora különbség volt, mint egy egér és egy világváros között, úgyhogy érdeklődve néztem a napszakról napszakra vándorló kis tavat. Néha még azon is elmerengtem, milyen lenne leszállni a legközelebbi állomáson, visszagyalogolni, és ahogy tanultam, épp csak két ujjamat bedugni a vízbe, és megszólítani a benne lakó, különös értelmet.
Alighanem az egyik rezervátumi őr felelne helyette, a fejemnek szegezett fegyverrel.
– Nyilván látja az oltási adataimat – válaszolnám, és úgy tennék, mint ha nem lennék halálra rémülve. Ő csak intene egyet a fejével, hogy álljak fel, és látnám az arcán, hogy már csak az akcentusom miatt is gyűlöl. Hülye földi, azt hiszi, minden tóba csak úgy belelógathatja a kezét, pedig nem otthon van.
A képzelgés itt két irányba szakad. Az egyikben meghunyászkodva követem az őrt, aki lesajnálóan elenged, vagy benntart az őrszobán, és néha úgy gondolom, ha igaz pomonai, a biztonság kedvéért még meg is ver; de a másik történet az érdekesebb, az, ahol hirtelen megérzi a közelségem a keanosz, felkel a medréből, és leüti az engem fenyegető gazembert. Menekülnöm kell, mert ha alaposan megvizsgálnak, hogy kiderítsék, miért védett meg a víz, fény derülhet a módosított vakcinákra, és az nem lenne jó senkinek. Menekülés közben hol a keanosz fertőzöttek szabadságharcosa leszek, hol lelőnek, mint szökött bűnözőt, de néha megtörténik az is, hogy Fiamma elköt egy űrhajót, és megment.
A harmadik megoldással csak egyszer játszogattam: a két ujjam még a vízben, és az őr elvigyorodik, leereszti a fegyvert.
– Csak nem közénk való? – kérdezi enyhe földi akcentussal. Értetlenül felnézek rá, erre hozzáteszi. – Én voltam az, aki megszelídítette a Bach tengert. Kell pár év erdőkerülés, hogy azt kiheverjem!
Aztán persze eszembe jutott Ali, aki részt vett a Bach tenger megszelídítésében, és már nem volt kedvem folytatni az egészet. Ha csak a fele igaz annak, amit mesélt, a Bach tengert ezer év erdőkerüléssel sem heverhette ki senki sem. Végigpörgettem az ismerőseimet. Ali hallgatott, de Castel környékén épp annyival voltak előrébb, hogy már dolgoznia kellett... Grey pedig hónapok óta eltűnt.
Nem hagytam üzenetet. Fölösleges lett volna. Ha tudnak, majd jelentkeznek.
nyelem a metaforákat
Szóval idén is voltunk távolról indítani, ráadásul a hagyományok gyökeréhez visszatérve Pécsett. Én ugyan a gépkocsis különítménnyel mentem, de percre pontosan egyszerre gördültünk be a tajtékos vasparipán érkező Nyerwvel és Mr. Novemberrel (aka Noiz), valamint a Minden Baljós Esők Ura hozta, apokaliptikus viharral. Állítólag az állomáson külön varjúkórus köszöntötte, pedig (sokatmondóan körbesandít) nem is ír (valamiért az már kötelező eleme minden közös programnak, hogy a legváratlanabb pillanatokban ezzel kell zaklatni. Hogy nem ír. Mellesleg tényleg nem ír*).
Az égiháborút fedél alatt és pálinka, bor, sajttál, bor, házi kenyér, bor, házi májkrém, bor és hasonló ínyencségek mellett vészeltük át. Megbeszéltük a másnapi villányi kirándulás részleteit, és még jóval éjfél előtt mind beájultunk az ágyba, mert többnyire dögfáradtak voltunk, szomorú, de ez van. A kötelességtudóan lealudt órák ellenére másnap úgy be volt dagadva a szemem, hogy alig láttam ki rajta, de aztán Noiz rájött, hogyan kell használni a helyi kávéfőzőt, és akkor egy kicsit jobb lett. Ha a szemem nem is, hát a világ.
Elindultunk, vonatoztunk, fényképeztünk, Villánykövesden elfogyott az első üveg borpárlat és az első üveg bor, néztünk pincét, volt benne bortrezor és a mennyezetre penésszel ragasztott pénzek, az ajtóban csodálatos kulcscsomó. Az útfélen hordóra épített kis asztalka, két konnektorral, elvégre azt úgy kell. Átballagtunk Villányra, mindenütt virágzott a bodza és a pipacs, meleg volt, beszéltünk a tűsarkú cipőkről is, aztán elértünk a helyre, ahol most nem szelíd kacagógerlék voltak (akik mindig a megfelelő részeknél kezdtek rá a röhögésre), hanem az eresz alatt fészkelő madárkák, én borozás helyett azzal töltöttem az idő jelentős részét, hogy fényképezőgéppel a kezemben akadályoztam az etetést. A Cthulhu személyes étkészletéből kalapált szélcsengő meglepően vidáman csilingelt (pedig igazán, valami csáposság azért lehetett volna a hangjában is), a tejfölös mártogatós nem csak finom volt, de nagyon fokhagymás (szóval annál is finomabb), és ha a szomszéd asztalnál a pocakos-papucsos, napbarnított, késő ötvenes aranyifjak nem érezték volna szükségét, hogy időnként a mobiltelefonjukon max hangerővel lezúzzák a Napfény a jégen-t, még a gyilkos ösztönök is elcsitultak volna keblünkben. Így is főleg döbbenten néztünk, mert eddig azt hittük, ez a a viselkedés még a mélykilenc villamosvonalainak is csak egyes, kiemelten lepattant megállói között számít elfogadhatónak.
Mondjuk ez egy ilyen nap volt, reggel Szécsi Pállal kezdtünk, Noiz még táncolt is (ahelyett, hogy írt volna!!!), és szívhez szólóan panaszolta, hogy belőle már sosem lehet táncdalénekes. Azért amikor érzékletesen leírta a fellépőruháját, nehéz volt átérezni a helyzet tragikumát, sőt, fogalmazzunk úgy, a nagy egyéni veszteségeknek sokszor a világ a nyertese.
A borászati szaklapok a következő teraszon, a következő borok mellett kerültek elő, fantasztikusabbnál fantasztikusabb kifejezések röpködtek az asztal fölött, minden jó volt, és többnyire szép is, vagy fordítva. Búcsúzóul kipróbáltuk a kökénypálinkát, nem volt átütő, de azért kellemes, aztán elballagtunk venni a házigazdáinknak pincesort (hűtőmágnesre hangszerelve), a boltban kóstoltattak velünk borlekvárt, négy igencsak különfélét, oh, csodás volt mind a négy.
Ekkor már tudtuk, hogy hosszú lesz még a nap, úgyhogy a jégborok és ürmösök hazájába már csak egy kis pohárkára ültünk be, az agyagrészeg ugyanott támasztotta az állát, mint első látogatásunkkor, de a mennyezeti hordóra csak most figyeltem fel. Itt kicsit utolérte a társaságot a fáradtság és az elfogyasztott étel-ital, cseppet elcsendesedtünk, és a buszon már-már csábító volt az alvás gondolata, de aztán inkább megérkeztünk és leszálltunk.
Siklóson most jártam életemben először, láttam belőle másfél utcát, az egyiket a kelleténél közelebbről, amikor a cipőm megakadt egy felfelé kunkorodó vaslapban, és lendületesen orra estem. A rohadék kicsit el is vágta a cipőmet, és hát a méltóságom, na mindegy.
A Borozóba, a Kakas Bonbon otthonába mentünk, csokoládét és bort kóstolni. A csokoládé és a bor itt össze van hangolva, az egyes bonbonokat külön az adott borokhoz készítik, és az édesség és az ital nem csak kiegészíti, de kiteljesíti egymás ízét. Az utoljára tartogatott különlegesség, a rózsaborsos-sóskaramellás csokoládé egészen új ízeket nyitott meg abban a kadarkában, amihez készült, hogy némileg profán irányba térítsem a standard borász szóvirágzást, olyan volt, mintha feltett volna egy 3D szemüveget, hah, nesztek, gömbölyű savak és szinesztézia, ezt kapd ki, költészet. Szóval mindenképp különleges és lenyűgöző élmény volt. És az a levendulás csoki, ó, az maga volt a csoda; nem volt benne tolakodó a levendula, gondolkoznom is kellett rajta, mielőtt felismertem, sokkal lágyabb volt, mint ahogy ízesítésként használni szokták, sokkal melegebb.
Emelkedett hangulatban indultunk neki a hazaútnak, az éjszakai távolsági buszozásban mindig van valami szünidei, bár ugyanúgy tengeribeteg leszek tőle, mint a nappali változattól (hát ez van, józanul is). Hazaséta, alvás, álmomban volt tengerpart, ó de szeretem én a tengerpartot. És a nem létező emlékeket is, amennyiben valami nem létezett jóra vonatkoznak, például, hogy a legfinomabb májusi délután felcsónakázunk nem létező kis szigetekhez a Dunán, mire megérkezünk, már este lesz, és az alacsony hidak közt színes ernyős mécsesek úsznak a vízen, és nevetés van és béke.
Másnap csilis babot reggeliztünk (sok reszelt sajttal), mert ebéd előtt indultunk haza, de a csilis babot ki kellett még próbálni, egyértelműen. A többiek még játszottak egy kör Bang!-et, én a fotelben relaxáltam lehunyt szemmel – elsősorban azért, mert annyira fájt, de lehet, hogy el is szundikáltam közben. Ezt később folytattam a vonaton is, komolyan, rendszeresen kéne aludnom, nem úgy, hogy néha húsz órát, máskor meg kétszer másfelet.
Aztán hazaértünk. Ennyi. Hoztam madárlátta kólát, de már azt is megittam azóta; borokat idén kivételesen senkinek sem. Az sem tragédia, ha nincs mit leejtenem, és a cefreszagú panelfolyosóról feltakarítanom.
További beszámolók: Jud, Nyerw, Noiz
Az égiháborút fedél alatt és pálinka, bor, sajttál, bor, házi kenyér, bor, házi májkrém, bor és hasonló ínyencségek mellett vészeltük át. Megbeszéltük a másnapi villányi kirándulás részleteit, és még jóval éjfél előtt mind beájultunk az ágyba, mert többnyire dögfáradtak voltunk, szomorú, de ez van. A kötelességtudóan lealudt órák ellenére másnap úgy be volt dagadva a szemem, hogy alig láttam ki rajta, de aztán Noiz rájött, hogyan kell használni a helyi kávéfőzőt, és akkor egy kicsit jobb lett. Ha a szemem nem is, hát a világ.
Elindultunk, vonatoztunk, fényképeztünk, Villánykövesden elfogyott az első üveg borpárlat és az első üveg bor, néztünk pincét, volt benne bortrezor és a mennyezetre penésszel ragasztott pénzek, az ajtóban csodálatos kulcscsomó. Az útfélen hordóra épített kis asztalka, két konnektorral, elvégre azt úgy kell. Átballagtunk Villányra, mindenütt virágzott a bodza és a pipacs, meleg volt, beszéltünk a tűsarkú cipőkről is, aztán elértünk a helyre, ahol most nem szelíd kacagógerlék voltak (akik mindig a megfelelő részeknél kezdtek rá a röhögésre), hanem az eresz alatt fészkelő madárkák, én borozás helyett azzal töltöttem az idő jelentős részét, hogy fényképezőgéppel a kezemben akadályoztam az etetést. A Cthulhu személyes étkészletéből kalapált szélcsengő meglepően vidáman csilingelt (pedig igazán, valami csáposság azért lehetett volna a hangjában is), a tejfölös mártogatós nem csak finom volt, de nagyon fokhagymás (szóval annál is finomabb), és ha a szomszéd asztalnál a pocakos-papucsos, napbarnított, késő ötvenes aranyifjak nem érezték volna szükségét, hogy időnként a mobiltelefonjukon max hangerővel lezúzzák a Napfény a jégen-t, még a gyilkos ösztönök is elcsitultak volna keblünkben. Így is főleg döbbenten néztünk, mert eddig azt hittük, ez a a viselkedés még a mélykilenc villamosvonalainak is csak egyes, kiemelten lepattant megállói között számít elfogadhatónak.
Mondjuk ez egy ilyen nap volt, reggel Szécsi Pállal kezdtünk, Noiz még táncolt is (ahelyett, hogy írt volna!!!), és szívhez szólóan panaszolta, hogy belőle már sosem lehet táncdalénekes. Azért amikor érzékletesen leírta a fellépőruháját, nehéz volt átérezni a helyzet tragikumát, sőt, fogalmazzunk úgy, a nagy egyéni veszteségeknek sokszor a világ a nyertese.
A borászati szaklapok a következő teraszon, a következő borok mellett kerültek elő, fantasztikusabbnál fantasztikusabb kifejezések röpködtek az asztal fölött, minden jó volt, és többnyire szép is, vagy fordítva. Búcsúzóul kipróbáltuk a kökénypálinkát, nem volt átütő, de azért kellemes, aztán elballagtunk venni a házigazdáinknak pincesort (hűtőmágnesre hangszerelve), a boltban kóstoltattak velünk borlekvárt, négy igencsak különfélét, oh, csodás volt mind a négy.
Ekkor már tudtuk, hogy hosszú lesz még a nap, úgyhogy a jégborok és ürmösök hazájába már csak egy kis pohárkára ültünk be, az agyagrészeg ugyanott támasztotta az állát, mint első látogatásunkkor, de a mennyezeti hordóra csak most figyeltem fel. Itt kicsit utolérte a társaságot a fáradtság és az elfogyasztott étel-ital, cseppet elcsendesedtünk, és a buszon már-már csábító volt az alvás gondolata, de aztán inkább megérkeztünk és leszálltunk.
Siklóson most jártam életemben először, láttam belőle másfél utcát, az egyiket a kelleténél közelebbről, amikor a cipőm megakadt egy felfelé kunkorodó vaslapban, és lendületesen orra estem. A rohadék kicsit el is vágta a cipőmet, és hát a méltóságom, na mindegy.
A Borozóba, a Kakas Bonbon otthonába mentünk, csokoládét és bort kóstolni. A csokoládé és a bor itt össze van hangolva, az egyes bonbonokat külön az adott borokhoz készítik, és az édesség és az ital nem csak kiegészíti, de kiteljesíti egymás ízét. Az utoljára tartogatott különlegesség, a rózsaborsos-sóskaramellás csokoládé egészen új ízeket nyitott meg abban a kadarkában, amihez készült, hogy némileg profán irányba térítsem a standard borász szóvirágzást, olyan volt, mintha feltett volna egy 3D szemüveget, hah, nesztek, gömbölyű savak és szinesztézia, ezt kapd ki, költészet. Szóval mindenképp különleges és lenyűgöző élmény volt. És az a levendulás csoki, ó, az maga volt a csoda; nem volt benne tolakodó a levendula, gondolkoznom is kellett rajta, mielőtt felismertem, sokkal lágyabb volt, mint ahogy ízesítésként használni szokták, sokkal melegebb.
Emelkedett hangulatban indultunk neki a hazaútnak, az éjszakai távolsági buszozásban mindig van valami szünidei, bár ugyanúgy tengeribeteg leszek tőle, mint a nappali változattól (hát ez van, józanul is). Hazaséta, alvás, álmomban volt tengerpart, ó de szeretem én a tengerpartot. És a nem létező emlékeket is, amennyiben valami nem létezett jóra vonatkoznak, például, hogy a legfinomabb májusi délután felcsónakázunk nem létező kis szigetekhez a Dunán, mire megérkezünk, már este lesz, és az alacsony hidak közt színes ernyős mécsesek úsznak a vízen, és nevetés van és béke.
Másnap csilis babot reggeliztünk (sok reszelt sajttal), mert ebéd előtt indultunk haza, de a csilis babot ki kellett még próbálni, egyértelműen. A többiek még játszottak egy kör Bang!-et, én a fotelben relaxáltam lehunyt szemmel – elsősorban azért, mert annyira fájt, de lehet, hogy el is szundikáltam közben. Ezt később folytattam a vonaton is, komolyan, rendszeresen kéne aludnom, nem úgy, hogy néha húsz órát, máskor meg kétszer másfelet.
Aztán hazaértünk. Ennyi. Hoztam madárlátta kólát, de már azt is megittam azóta; borokat idén kivételesen senkinek sem. Az sem tragédia, ha nincs mit leejtenem, és a cefreszagú panelfolyosóról feltakarítanom.
További beszámolók: Jud, Nyerw, Noiz
*csak tök sikeres számítógépes játékok sztoriját és szövegét, de ugye ha ez is számítana, akkor hogyan piszkálhatnánk? Ugye.
egyik nap a másik előtt
Szóval Vidtündér és Gőzbiciklis megint hazalátogattak, ennek örömére át kell gondolnom, mennyi pálinka a túl sok (betegség után, éhgyomorra: kettő), rengeteg operát találtam a youtube-on, egészben, komolyan, még a teljes, eredeti, francia Don Carlost is, ami az én szememben kisebb Szent Grálokkal ér fel, akkor is, ha épp Wagnerre vagyok rágyógyulva, és ha szerintem annak az operának igenis sokat használt, hogy Verdi később megnyeste.
Szerdán elmentem megnézni az új Star Trek filmet, és egyrészt tejószentségesatyaúristen, mikor emeltek már ezek megint árat, soha többé semmit nem nézek meg, csak a helyi moziban, hétfői akcióban, másrészt Scalzi Redshirts-e után minden Star Trek film csak még aranyosabb. Pedig a standard repkedve világmegmentős robbantós filmek is épp elég cukik (különösen, ha van benük Robert Downey Jr., esetleg Chris Hemsworth, esetleg mindkettő (esetleg Tom Hiddleston (esetleg mindhárom))), de most végig az volt az érzésem, mintha nagy plüssállatokkal játszadoznék, ami egyrészt jó, másrészt aligha ez volt a stáb célja. Aztán hazasétáltam az igazi, nyári vihar peremén, az utolsó húsz-huszonöt percben már folyamatosan villámlott, és egy pillanatra sem hallgatott el a mennydörgés. Néha szemerkélt az eső, de az első igazán kemény cseppek csak akkor koppantak le, amikor már a kapuban voltam, és mire felértem a lakásba, már szakadt. Hangulatos volt, pláne így, a Tökéletes Mázlival összekötve.
Csíkos térdzoknikat akarok, egy kolibrit (felnyergelt verébbel is beérem), és egy új fejet, ami nincs tele hülyeséggel. Szóval csak a szokásos.
Szerdán elmentem megnézni az új Star Trek filmet, és egyrészt tejószentségesatyaúristen, mikor emeltek már ezek megint árat, soha többé semmit nem nézek meg, csak a helyi moziban, hétfői akcióban, másrészt Scalzi Redshirts-e után minden Star Trek film csak még aranyosabb. Pedig a standard repkedve világmegmentős robbantós filmek is épp elég cukik (különösen, ha van benük Robert Downey Jr., esetleg Chris Hemsworth, esetleg mindkettő (esetleg Tom Hiddleston (esetleg mindhárom))), de most végig az volt az érzésem, mintha nagy plüssállatokkal játszadoznék, ami egyrészt jó, másrészt aligha ez volt a stáb célja. Aztán hazasétáltam az igazi, nyári vihar peremén, az utolsó húsz-huszonöt percben már folyamatosan villámlott, és egy pillanatra sem hallgatott el a mennydörgés. Néha szemerkélt az eső, de az első igazán kemény cseppek csak akkor koppantak le, amikor már a kapuban voltam, és mire felértem a lakásba, már szakadt. Hangulatos volt, pláne így, a Tökéletes Mázlival összekötve.
Csíkos térdzoknikat akarok, egy kolibrit (felnyergelt verébbel is beérem), és egy új fejet, ami nincs tele hülyeséggel. Szóval csak a szokásos.
nem az igazi
Ritkán van az az érzésem, amikor felébredek reggel, hogy most meg kéne inni az összes elérhető töményet a lakásban (ez három cent Ballantines, az öreg Jamesont nem nyitom ki ilyesmiért) és átaludnom az apokalipszist is, de hát ma. Ma igen. Aztán inkább csak borzalmasan fájt a fejem, továbbá borzalmasan fájt a fejem, ó, igen, melegfront van. És mindenki másnak is ótvar napja, ha hihetek az internetnek, és miért is ne hihetnék, mikor hazudott nekem (olykor; de gyaníthatóan csak azért, mert fenyítettem rá guglival).
Tegnap teszteltem azt az elméletet, hogy a hasznos munkának az sem árt, ha nem egész nap egy helyben halkan vinnyogva pánikolok hevesen (elvégre az nem hasznos munka), hanem a bénult rettegés helyett csinálok valami mást. Fogtam magam, és elutaztam a 41-es villamos másik végállomására, furcsa élmény volt átkattogni a fél városon, aztán ki a város, az erdő és a semmi határára, nyilván a másik irányban a volt 56-os (most 61-es?) is ugyanilyen lehet annak, aki nem ismeri, kivéve, hogy az a vonal nem egy poros útban és a Postás Sörözőben ér véget, hanem egy igen mozgalmas és forgalmas csomópontban. Az elmélet annyiban működött, hogy előtte és utána lényegesen többet dolgoztam, mint a az elmúlt napokban; ebben persze az is benne volt, hogy, hőemelkedéssel mégis hosszabban tudok monitort nézni és úgy általában gondolkozni, mint lázzal. Annyiban nem működött, hogy azért ez még mindig messze van attól, amennyit szoktam és kellene, eltört az agyam, valamikor végképp eltört az agyam.
Tegnap teszteltem azt az elméletet, hogy a hasznos munkának az sem árt, ha nem egész nap egy helyben halkan vinnyogva pánikolok hevesen (elvégre az nem hasznos munka), hanem a bénult rettegés helyett csinálok valami mást. Fogtam magam, és elutaztam a 41-es villamos másik végállomására, furcsa élmény volt átkattogni a fél városon, aztán ki a város, az erdő és a semmi határára, nyilván a másik irányban a volt 56-os (most 61-es?) is ugyanilyen lehet annak, aki nem ismeri, kivéve, hogy az a vonal nem egy poros útban és a Postás Sörözőben ér véget, hanem egy igen mozgalmas és forgalmas csomópontban. Az elmélet annyiban működött, hogy előtte és utána lényegesen többet dolgoztam, mint a az elmúlt napokban; ebben persze az is benne volt, hogy, hőemelkedéssel mégis hosszabban tudok monitort nézni és úgy általában gondolkozni, mint lázzal. Annyiban nem működött, hogy azért ez még mindig messze van attól, amennyit szoktam és kellene, eltört az agyam, valamikor végképp eltört az agyam.
túl sok volt a koffein, túl kevés a cukor
Néha talán megnyugtató lenne elmondanom embereknek, miért haragszom rájuk, kivéve, hogy olyan tökéletesen értelmetlen, és kontraproduktív, mert csak sértődés lesz belőle, és az, hogy én nem értem meg őket, holott én megértem őket, csak attól még bánt, amit a saját átléphetetlen árnyékukból piszkítanak az életembe. És közben nem is gondolkoznak, hogy heló, ez más szögből nagyon máshogy mutat ám, mint ahonnan ők összerakták.
Néha talán megnyugtató lenne nem haragudni emberekre csak azért, mert gyarlók; jó lenne nem haragudni, amikor látom, hogy nem rosszból, hanem kibaszott megkeseredett köcsög frusztráltságból bántanak másokat; csak hát ott az a tény, hogy ettől még bántanak másokat, és nem kötelező belekeseredni az életbe. Sőt. Nem mondom, hogy én nem keseredtem bele egy kicsit sem, de azért keményen küzdök az ellen, hogy a saját kínomat másokon verjem le. És nagyon nem méltányolom, ha valaki meg sem próbálja nem kioktatni és bebüntetni a többieket.
Persze fölösleges ezt bárkinek is magára vennie, mittudomén, nem értek hozzá. Meg egyébként is. Mit számít, ha haragszom, legfeljebb én vagyok tőle feszült, nekem fájdul meg a fejem, nem is érdemes többet foglalkozni vele.
Néha egyébként az is megnyugtató lenne, ha öt perccel azután, hogy bekentem gyógyszertári gyógykenőccsel a kezem, nem törölném meg a szemem, mert azt hiszem, szemfájást nem gyógyít az ínhüvelygyulladásra és miegymásra rendszeresített, külsőleg típusú csoda. Akurvaélet. Csíp. De nagyon.
Néha talán megnyugtató lenne nem haragudni emberekre csak azért, mert gyarlók; jó lenne nem haragudni, amikor látom, hogy nem rosszból, hanem kibaszott megkeseredett köcsög frusztráltságból bántanak másokat; csak hát ott az a tény, hogy ettől még bántanak másokat, és nem kötelező belekeseredni az életbe. Sőt. Nem mondom, hogy én nem keseredtem bele egy kicsit sem, de azért keményen küzdök az ellen, hogy a saját kínomat másokon verjem le. És nagyon nem méltányolom, ha valaki meg sem próbálja nem kioktatni és bebüntetni a többieket.
Persze fölösleges ezt bárkinek is magára vennie, mittudomén, nem értek hozzá. Meg egyébként is. Mit számít, ha haragszom, legfeljebb én vagyok tőle feszült, nekem fájdul meg a fejem, nem is érdemes többet foglalkozni vele.
Néha egyébként az is megnyugtató lenne, ha öt perccel azután, hogy bekentem gyógyszertári gyógykenőccsel a kezem, nem törölném meg a szemem, mert azt hiszem, szemfájást nem gyógyít az ínhüvelygyulladásra és miegymásra rendszeresített, külsőleg típusú csoda. Akurvaélet. Csíp. De nagyon.
zöld, zöld, zöld
Aztán amikor a legborzalmasabban rosszul voltam (kábé, és remélem) akkor elmentem, és megnéztem A zöld urait, azt hiszem, pont erre volt szükségem. Pont ott van ez a film, ahol lennie kell, az idióta csigák dacára is nagyon kellemes. Pedig, ööö, csigák. Ugh.
Szeretnék egy erdőt. És egy kolibrit. Na jó, egy felnyergelt verébbel is beérem.
Szeretnék egy erdőt. És egy kolibrit. Na jó, egy felnyergelt verébbel is beérem.
panasznyuszi
Jó az új Leafblade lemez, de mindig szokatlan, amikor nem full akusztikban tolják. A Calibre olyan szinten akadt a gépemmel, hogy le kellett törölnöm, most nem tudok e-könyvet kalapálni, eh. Iszonyatos takonymennyiség lakik a fejemben, egyszerre támadom gyógyszerrel, tört csilivel és fokhagymával, mondjuk amíg így cseppfertőzök, amúgy sem volna ildomos emberek közé mennem. Pedig. Délután mindenféle kellemes házibulikra lett volna alkalmam, de hát így nem lehet. És a szemem is fáj. Régen voltam ennyire marhára pocsékul, az az igazság, és közben dolgoznom kéne, annyira elegem van mindenből, leginkább saját magamból, nagyon.
Miértmiértmiértmiért miért, úgy érzem, mintha jeges abroncsok lennének a fejemen, belül pedig takony és szorongás és értetlenség, hol a francban fáztam én meg ennyire. Mit kezdjek a világgal. Mikor fog elszakadni a cérna, és az mennyire lesz majd durva.
Miértmiértmiértmiért miért, úgy érzem, mintha jeges abroncsok lennének a fejemen, belül pedig takony és szorongás és értetlenség, hol a francban fáztam én meg ennyire. Mit kezdjek a világgal. Mikor fog elszakadni a cérna, és az mennyire lesz majd durva.
náááááátha
Náthátlanító italpor lesz a vége.
Vagy extra csípős leves.
Az a baj, hogy a gyógyszertár közelebb van, mint a kínai.
Vagy extra csípős leves.
Az a baj, hogy a gyógyszertár közelebb van, mint a kínai.
álmos
Egyébként utolért a szokásos takonykórral egybekötött rosszullétig alvás, amikor a szervezetem úgy dönt, hogy jó, ő már egy hete jelzi, hogy torokfájás, meg minden, most akkor pihenés. Ilyenkor van az, hogy a szokásosnál is többet, a szokásosnál is furcsábbat álmodom, és amikor felébredek, még mindig szédülök a fáradtságtól. Viszont már nem fáj a szemem, ha tíz percnél tovább nézem a monitort, és nincs kettőslátásom sem, szóval van ennek haszna.
Álmomban volt egy kész novellám, eszméletlenül szép és szépen megírt és fordulatos és izgalmas, és csodálatos mindenképp, és amikor felébredtem, egy ideig vitatkoznom is kellett magammal, hogy nem érdemes nekiállnom megkeresni a gépen. Kicsit olyan volt, mint az, ami bekerült a majd-egyszer-valamikor-majd megjelenő Falak kötetbe, csak annyira azért nem vidám és optimista. Viszont eszembe jutott róla egy másik álombeli novella, a háremhölgyről, akinek ezer verset kellett írnia, és azzal kéne kezdeni valamit. Sokat lendítene a dolgon, ha nem csak pár mondatra és képre emlékeznék belőle, de hát ez általában így van. Van például olyan történet is, amiből csak ennyi van meg:
De azt, amit ma álmodtam, azt nagyon sajnálom, hogy csak álom, mert maga volt a szépséges iszonyat. És a végtelen sötétből a fény felé törekvés. Igaz, volt pár részlet, ami így felébredve kicsit olyan, mintha a Fraktálherceg egyes elemeit lefordítottam volna a saját történetnyelvemre, és nem egészen értem, hogy egy tengerparti nyaralóváros hogyan működhet, ha mindig éjszaka van (napozni például nehéz), de basszus. A régi kikötő korhadt famólóktól sötét útvesztője, ahol nincs más fény, csak amit a csempészbarlangokban lerakódott álomkristályok vernek vissza, és a sikátorok végén, a tenger alól csillan fel csalókán és élesen; az ősi tornyok, amiknek a csúcsán olykor még megtorpan a napfény; és a tudat, hogy egyes emberek lelke minden éjfélnél sötétebb.
És a tudat, hogy nem kell, hogy nem szabad elhinni, hogy csak ilyen emberek, csak ilyen városok léteznek.
Álmomban volt egy kész novellám, eszméletlenül szép és szépen megírt és fordulatos és izgalmas, és csodálatos mindenképp, és amikor felébredtem, egy ideig vitatkoznom is kellett magammal, hogy nem érdemes nekiállnom megkeresni a gépen. Kicsit olyan volt, mint az, ami bekerült a majd-egyszer-valamikor-majd megjelenő Falak kötetbe, csak annyira azért nem vidám és optimista. Viszont eszembe jutott róla egy másik álombeli novella, a háremhölgyről, akinek ezer verset kellett írnia, és azzal kéne kezdeni valamit. Sokat lendítene a dolgon, ha nem csak pár mondatra és képre emlékeznék belőle, de hát ez általában így van. Van például olyan történet is, amiből csak ennyi van meg:
és meghalt, és halott maradt azóta is* / megfogta a kezem, és többé nem volt szükségem másra, csak a csendre / sosem ért földetés a kép a végtelen szakadékból felfelé száguldó, koromfekete ködsárkányról-sárkányködről, és az a halvány benyomás, hogy ez egy nagyon szomorú történet az alábbiakról (egészen idáig jutottam a megírásában, mert szorgalmas is vagyok, nem csak tehetséges).
Amikor először jártam a kertben, rózsabokrok övezték, az illatuk megrészegített, akárcsak a fiatalság, a szerelem. És még csak azt sem kellett hinnem, hogy ne tartana örökké: tündérek vagyunk, kóstoltuk az örök élet vizét, a tudásét, a feledését, nem fog rajtunk sem a halál, sem a kor.Indigóról sosem volt kedvem írni, az öreg tündérek közül mindig is Arany volt a kedvencem, esetleg Bíbor, és a Fa fiatalabb hősei közül Cinke és Fekete, de ez itt nyilván nem lehet egyikük meséje sem. Régi, nagyon régi, annyira régi, hogy Indigón kívül már fájni sem fáj senkinek. De neki még fáj, azért olyan mogorva mindig, ha le kell mennie Aranyhegy alá. A rózsabokrok és a halandók mindig emlékeztetik ezekre a dolgokra, amikre tündérként ő igazán nem készült fel.
Máshogy fog rajtunk a halál is, a kor is.
Most már nincsenek rózsabokrok Aranyhegy fölött egy ágon sem: én magam szaggattam ki őket, bár akkor más volt épp a nevem, valami sötétebb, érdesebb, mint amit most viselek. Megbűnhődtem érte, megbűnhődtem volna akkor is, ha csak a rózsabokrok bánják az őrjöngésemet – mert tündérek vagyunk, kóstoltuk az örök élet vizét, a tudásét, a feledését, és nem hagyhatjuk, hogy elvakítson minket a fájdalom. És mégis elvakít. De most nem erről akarok mesélni, és nem is arról, hogyan szálltam alá a Fa gyökeréhez, és hogyan küzdöttem vissza magam a napfényre, hogyan lettem újra tündér – hanem arról, miként vesztettük el a Fa egyik nagyasszonyát, és miért nem énekelnek már az öregcsillagok.
Három nagyasszonya volt a fának. A középsőt olyan régen elcsábította a messzi tengerek varázslóura, hogy a nevét is elfeledték, mire felkarcolták a Fa ágai az égre az első csillagokat, és levélből, szélből, sóhajból felébredtünk mi, tündérek. Mi már nem is ismertük, csak a legidősebb nővért, Ilona nénénket, és a legkisebbet, aki szenvedélyes, őrült vadságában úgy különbözött tőle, mintha nem is édestestvérek lettek volna. Hajnalnak neveztem, és nincs is már más neve, mert ami volt, ami ő volt, az mind elveszett; és nem maradt utána semmi sem.
Csak az emlék, és az a keserű bizonyosság, hogy egyszer én is voltam fiatal.
De azt, amit ma álmodtam, azt nagyon sajnálom, hogy csak álom, mert maga volt a szépséges iszonyat. És a végtelen sötétből a fény felé törekvés. Igaz, volt pár részlet, ami így felébredve kicsit olyan, mintha a Fraktálherceg egyes elemeit lefordítottam volna a saját történetnyelvemre, és nem egészen értem, hogy egy tengerparti nyaralóváros hogyan működhet, ha mindig éjszaka van (napozni például nehéz), de basszus. A régi kikötő korhadt famólóktól sötét útvesztője, ahol nincs más fény, csak amit a csempészbarlangokban lerakódott álomkristályok vernek vissza, és a sikátorok végén, a tenger alól csillan fel csalókán és élesen; az ősi tornyok, amiknek a csúcsán olykor még megtorpan a napfény; és a tudat, hogy egyes emberek lelke minden éjfélnél sötétebb.
És a tudat, hogy nem kell, hogy nem szabad elhinni, hogy csak ilyen emberek, csak ilyen városok léteznek.
*ez az Égigérő Fa tündéreinél elég szokatlan
torták, áriák, hegyek
Tegnapelőtt este hazafelé a buszon az jutott eszembe, hogy (nem is olyan nagyon) régen három sörtől részeg voltam, most főképp csak álmos, de ahhoz alighanem hozzájárult a már emlegetett alváshiány is. Droidzombi népes és kellemes születésnapi bulit szervezett magának, volt agytorta is (esetleg charlotte, ahogy a kevésbé zombiszabásúak ismerik), és sok-sok ismerős. És néhány nem ismerős.
Tavasz van (néha fázom! ...aztán öt perc múlva izzadok), munka, túl sok koffein, túl kevés alvás.
Wagner kétszázadik születésnapjára gálára mentünk, Nyerw és én, és büszke vagyok a némettudásomra, mert pusztán a szövegből rájöttem az egyik résznél, hogy ez csak a Tannhäuser lehet. Aztán a szünetben már osztottak programfecniket, és onnantól nem kellett találgatni. Pedig a Lohengrinnél például esélyem sem lett volna. A Liebestod viszont csak balettváltozatban volt, pedig ah; amúgy pedig hú, Wagner. Annyira más, mint Verdi.
Közben pedig nyomasztott az eltűnt hegymászók dolga, mert ez olyan szomorú, akkor is, ha azon a magasságon már mindig ott ólálkodik a halál. Annak idején, négy éve a sokadunokatestvérem épen és egészségesen lejött a maga nyolcezreséről, a mögötte jövő már majdnem a sátruknál csúszott ki és zuhant le. Én a legkevésbé sem értem, hogy miért mászik valaki hegyet, nekem tériszonyom van, hamar kifáradok, és összességében rettegek a veszélyes dolgoktól (néha attól is, hogy a tizediken lakom), de hát nem is kell értenem, és egészen biztosan van benne valami lelkileg is mámorító, valami, amit nem hasonlítanék a droghoz, sőt, feltehetően semmihez, ami az én fogalmaim és tapasztalataim között szerepel, mert feltehetően az én fogalmaim és tapasztalataim között nem szerepel semmi olyan, amihez érdemben hasonlítani lehetne. Legfeljebb a teljesítmény, és az még akkor is felemelő, ha szép tájak helyett egy kis netbook előtt éri utol az embert. De nem teszek úgy, mint aki érti, mások miért másznak hegyet, mert nyilván nem értem. Csak szomorú vagyok, amikor egyszer aztán tényleg nem jönnek le, és összességében hálás, amiért emlékeztetnek rá, milyen sokszínű és furcsa lény az ember.
(Azért a fajta sokszínűségért, ami egy-egy ilyen tragédia után felbuzog az interneten, lényegesen kevésbé vagyok hálás. És egészen máshogy szomorít el.)
Tavasz van (néha fázom! ...aztán öt perc múlva izzadok), munka, túl sok koffein, túl kevés alvás.
Wagner kétszázadik születésnapjára gálára mentünk, Nyerw és én, és büszke vagyok a némettudásomra, mert pusztán a szövegből rájöttem az egyik résznél, hogy ez csak a Tannhäuser lehet. Aztán a szünetben már osztottak programfecniket, és onnantól nem kellett találgatni. Pedig a Lohengrinnél például esélyem sem lett volna. A Liebestod viszont csak balettváltozatban volt, pedig ah; amúgy pedig hú, Wagner. Annyira más, mint Verdi.
Közben pedig nyomasztott az eltűnt hegymászók dolga, mert ez olyan szomorú, akkor is, ha azon a magasságon már mindig ott ólálkodik a halál. Annak idején, négy éve a sokadunokatestvérem épen és egészségesen lejött a maga nyolcezreséről, a mögötte jövő már majdnem a sátruknál csúszott ki és zuhant le. Én a legkevésbé sem értem, hogy miért mászik valaki hegyet, nekem tériszonyom van, hamar kifáradok, és összességében rettegek a veszélyes dolgoktól (néha attól is, hogy a tizediken lakom), de hát nem is kell értenem, és egészen biztosan van benne valami lelkileg is mámorító, valami, amit nem hasonlítanék a droghoz, sőt, feltehetően semmihez, ami az én fogalmaim és tapasztalataim között szerepel, mert feltehetően az én fogalmaim és tapasztalataim között nem szerepel semmi olyan, amihez érdemben hasonlítani lehetne. Legfeljebb a teljesítmény, és az még akkor is felemelő, ha szép tájak helyett egy kis netbook előtt éri utol az embert. De nem teszek úgy, mint aki érti, mások miért másznak hegyet, mert nyilván nem értem. Csak szomorú vagyok, amikor egyszer aztán tényleg nem jönnek le, és összességében hálás, amiért emlékeztetnek rá, milyen sokszínű és furcsa lény az ember.
(Azért a fajta sokszínűségért, ami egy-egy ilyen tragédia után felbuzog az interneten, lényegesen kevésbé vagyok hálás. És egészen máshogy szomorít el.)
Karl Schroeder – Virga sorozat
Karl Schroeder az egyik kedvenc íróm. Érdekes, szórakoztató, érthető, és mégis tudományos könyveket ír, de nem untat száraz tudományoskodással, nem fáraszt azzal, hogy vizuálisan ábrázol absztrakt matematikai konstrukciókat, mégis lehet tudni, hogy ott van mögötte azért az az elméleti tudás, amivel megtehetné.
Cikk az SFmag.hu-n.
hat óra díszdobozos alvást kérnék
Bő másfél hete az első alkalom, hogy a masszív alváshiányomra nem rálapátolok még pár órát, hanem kezdek itt-ott lecsípni belőle, ezúttal úgy negyven percet, szóval épp csak annyira elég, hogy ne masszív fejfájással ébredjek, és azzal, hogy úgy be van dagadva a szemem, hogy megijedek magamtól. Öreg vagyok én már ehhez, mármint úgy általában mindenhez, ami nem az, hogy az alvást néha megszakítom lustálkodással.
Csokoládék és borok laknak a gondolataimban, álmomban kismacskákat mentek meg és templomba járok, főleg, hogy elfeledett felekezeti ponyvaszerzők munkásságát derítsem fel, amiből néha az lesz, hogy véletlenül beesek a történetekbe, és lesz belőlem például a vallásos közszereplés miatt bebörtönzött, lánglelkű prédikátor egyetlen fia, aki romos pincékben bujkál, nehogy elvihessék messzi gyermekotthonokba, kismacskákat ment meg, majd döbbenetesen giccses fordulatok sora után szerető otthonra lel.
Na jó, mostanra már felébredt a fejfájásom is, hurrá, akkor most próbálok ma már csak szigorú kötelességből nézni képernyőre, az állítólag használ.
Csokoládék és borok laknak a gondolataimban, álmomban kismacskákat mentek meg és templomba járok, főleg, hogy elfeledett felekezeti ponyvaszerzők munkásságát derítsem fel, amiből néha az lesz, hogy véletlenül beesek a történetekbe, és lesz belőlem például a vallásos közszereplés miatt bebörtönzött, lánglelkű prédikátor egyetlen fia, aki romos pincékben bujkál, nehogy elvihessék messzi gyermekotthonokba, kismacskákat ment meg, majd döbbenetesen giccses fordulatok sora után szerető otthonra lel.
Na jó, mostanra már felébredt a fejfájásom is, hurrá, akkor most próbálok ma már csak szigorú kötelességből nézni képernyőre, az állítólag használ.
tényleg nem ártana egy új fej, azt hiszem
Nem szeretek enyhén szellemképesen látni, különösen olyan szöveget, amiben már úgyis rontottam félreolvasás miatt. Hiába csak kétszer látok mindent, legalább négyszeres munka valóban meglátni, mik azok a betűk ott egymás mellett. Ilyen akkor szokott lenni, ha szemüveg nélkül olvasok (nem és nem), nagyon sokat sírtam (nem tűnt fel), elfáradt a szemem (nem kizárt), vagy készülök rettenetesen megbetegedni (nem akarok), a szemcsepp nem, az alvás elmulasztja, de hiába lenne kedvem, azért csak nem alhatok egyfolytában még én sem. Alighanem simán csak öregszem és többet ülök a gép előtt (azon rajzolok + van itthon net), de nem hasznos, nem jó.
Az egészre ránehezedő, tompa, de nyomasztó fejfájás csak azt jelenti, hogy jön vissza a nyár, pedig, pedig, pedig olyan szép tavaszunk volt.
Az egészre ránehezedő, tompa, de nyomasztó fejfájás csak azt jelenti, hogy jön vissza a nyár, pedig, pedig, pedig olyan szép tavaszunk volt.
enyhe melegfronti hatás
Valahogy az elmúlt napokról úgyis az jut csak az eszembe, hogy hajszoltam az egeret, pedig dolgoztam is, és voltam családi ebéden, és teljesen véletlenül összefutottam emberekkel (Isolde, Marvin), és biztos volt még valami, például az egyik hónapok óta őrizgetett Starbucks kupont beváltottam a legnagyobb, legsziruposabb kávéra, alighanem a lelkemnek ilyesmi kellett. Söröztünk is egy körúti járdán, és ettem olyan gyrost, amiben nem nyers lilahagyma volt, hanem a hús alatt, a pecsenyelében sült vöröshagyma, ezt rendszeresíthetnék máshol is.
És nemsokára lesz új Leafblade lemez, és az a legviccesebb benne, hogy nem fogom tudni meghallgatni. Mert a lakásban fellelhető CD-meghajtók közül egy működik, de az is csak ímmel-ámmal, zenét berántani például már rég nem tud tisztességesen.
Nem, nem is ez a legviccesebb benne, hanem hogy ezeknek most akkor tényleg nincs annyi eszük, hogy ne egy kvázi Red Bull logót tegyenek a lemezükre? Vagy ha már ők ennyire elvonultak a kommersz stimulánsok világából az éteri magaslatokra, nem volt valaki, aki szólt volna nekik? Istenem, nem vagyok elég hippi meg lélekérzékeny már ehhez sem.
Másfelől viszont most akkor kecskék ezek vagy birkák, nem mindegy, hogy a Bak vagy a Kos szarván szikrázik fel az új Nap (végül is mind a kettőre esküdtek már népek), Istenem, miért fordít az agyam ilyen készségesen szimbólumokra, mi lenne, ha szép természetfotókat látnék a világ össztitkainak megfejtése helyett (ráadásul nem hinném, hogy olyan merev rendszerekben gondolkoznak, mint én) (mittudomén, miben gondolkoznak).
És nemsokára lesz új Leafblade lemez, és az a legviccesebb benne, hogy nem fogom tudni meghallgatni. Mert a lakásban fellelhető CD-meghajtók közül egy működik, de az is csak ímmel-ámmal, zenét berántani például már rég nem tud tisztességesen.
Nem, nem is ez a legviccesebb benne, hanem hogy ezeknek most akkor tényleg nincs annyi eszük, hogy ne egy kvázi Red Bull logót tegyenek a lemezükre? Vagy ha már ők ennyire elvonultak a kommersz stimulánsok világából az éteri magaslatokra, nem volt valaki, aki szólt volna nekik? Istenem, nem vagyok elég hippi meg lélekérzékeny már ehhez sem.
Másfelől viszont most akkor kecskék ezek vagy birkák, nem mindegy, hogy a Bak vagy a Kos szarván szikrázik fel az új Nap (végül is mind a kettőre esküdtek már népek), Istenem, miért fordít az agyam ilyen készségesen szimbólumokra, mi lenne, ha szép természetfotókat látnék a világ össztitkainak megfejtése helyett (ráadásul nem hinném, hogy olyan merev rendszerekben gondolkoznak, mint én) (mittudomén, miben gondolkoznak).
még keresem
Egyszer fogok találni egy öngyilkos szektának elegendő fájdalomcsillapítót a lakásban (fél levél, alig bontott doboz, bontatlan doboz), valamint 127 páratlan zoknit, és remélem, az agyamnak azt a részét, ami nélkül nagyon nehéz bármivel is haladni, mert húsz percnél tovább nem tudok koncentrálni semmire.
bölcsészül
Az ember akkor sírja vissza, hogy egy Örkény egypercesben élhetett, amikor a hírek kezdenek váltani Móriczra és Tömörkényre.
most már tényleg
De ha már a dolgoknak csoportosan kell elromlaniuk, nem lehetne, hogy egyszerre? Mármint hogy az egér ne közvetlenül azután adja fel a mindenféle mozgások továbbítását, hogy voltam szakboltban fülhallgatót venni, és elmentem az egerek mellett??? Mert oké, van touchpad, én még bírom is, stratégiai játékot is végigjátszottam vele, csak szegény touchpad nem bírja már, hogy annak idején annyit használtam.
Valamit most már apró darabokra fogok zúzni, olyan helyen, ahol nem nekem kell feltakarítanom utána.
Valamit most már apró darabokra fogok zúzni, olyan helyen, ahol nem nekem kell feltakarítanom utána.
ne már
Szerdán recsegni kezdett a fülhallgatóm, majd az egyik szárára elhalt. Csütörtökön előszedtem a tartalék fülhallgatómat, működött, boldogság, délután leejtettem a telefonomat, hallgattam zenét a netbookon, eltettem a netbookot, a telefonom csak a fél fülére játszott le zenét, sírtam, hogy elrontottam a csodatelefon fele fülét (pedig mindent tud, ami nekem kell, valamint sudokut, ami nem kellene, mert függőséget okoz), megvettem a világ legolcsóbb mp3-lejátszóját, bekapcsoltam a netbookot, és kiderült, hogy valójában mégis a tartalék fülhallgató romlott el abban a fél percben, amíg kihúztam a netbookból és bedugtam a telefonba. A nyakamban lógott, nem rágtam, nem rángattam, még csak nem is tekergettem.
Persze kaptam fülhallgatót a világ legolcsóbb mp3-lejátszójához, a használhatatlanságig kényelmetlen, ááá, elegem van. Mindenből. Mindörökre.
Persze kaptam fülhallgatót a világ legolcsóbb mp3-lejátszójához, a használhatatlanságig kényelmetlen, ááá, elegem van. Mindenből. Mindörökre.
hűaszta
Középnegyvenes, szőke csíkos focistára melírozott férfi, az egyik lábán piros, a másikon fekete Converse-ben, tereptérdnaciban, GNR pólóban.
Ehhez én nőként is kispolgár lennék (a bajuszhoz különösen), azt hiszem, igazából irigylem.
Ehhez én nőként is kispolgár lennék (a bajuszhoz különösen), azt hiszem, igazából irigylem.
vázlatosan
Dolgok, amikről nem írtam, és szerintem már időm és kedvem sem lesz (legalább számomra) szórakoztató részletességgel nekimenni:
És végre három napig tavasz volt, igazi harisnyás-kiskabátos idő, ó jaj, de szép is volt, kivéve a hétfői vihart, mert akkor konkrétan beázott a plafonom. Vagy az ablakom. A nem nyitható ablakom. Hol ázik az be?
Mindegy, kaleidomizé. Csak ezt az egy animgifet töltöm fel, mert ezek a fájlok undorítóan nagyok. Szóval így kell folyamatában-mozgásban elképzelni a többi sorozatot is (ó igen, felfedeztem egy nyolcadik fázist, ami sokkal szebb átmenetet hoz a két négyes közé).
- Acoustic Anathema, azaz Lee-Vincent-Danny koncert a Planetáriumban
- az ifjú viking rénszarvaspásztor keresztelője
- száznál is több kaleido-mandaloid izé; sok az ismétlődő motívum, de mégis mind más!!!
- kvantumbizonytalansági szerelmesversek, nem szabad túl sok kávét innom
- sörök, kétszerszámlázások, alkonyati séták, a parton ülve történetbogozás
És végre három napig tavasz volt, igazi harisnyás-kiskabátos idő, ó jaj, de szép is volt, kivéve a hétfői vihart, mert akkor konkrétan beázott a plafonom. Vagy az ablakom. A nem nyitható ablakom. Hol ázik az be?
Mindegy, kaleidomizé. Csak ezt az egy animgifet töltöm fel, mert ezek a fájlok undorítóan nagyok. Szóval így kell folyamatában-mozgásban elképzelni a többi sorozatot is (ó igen, felfedeztem egy nyolcadik fázist, ami sokkal szebb átmenetet hoz a két négyes közé).
és éhes is vagyok
Ha pontosan ismerem a témát, el tudok olvasni egy francia nyelvű cikket. Ettől sajnos még mindig csak angolul tudok, bár a közös-hasonló szavak felismerése figyelemreméltó szókincsre és jó nyelvi intuícióra vall, szerénytelenség nélkül, elvégre valamihez nekem is értenem kell.
A múltkor annyira belemerültem a sudokuba, hogy elfelejtettem leszállni az éjjel-nappalinál, és vissza kellett gyalogolnom. Csak az vigasztal, hogy egymás után hétszer is sikerült megdöntenem valamelyik előző rekordomat, és az szomorít el, hogy ezeket már nem nagyon fogom tudni kiütni.
Tudom, tudom, hogy nem lehet kommentelni, de néha azért úgy érzem, mintha a falnak beszélnék. Írnék. És most nem a facebookra gondoltam, ahol lényegesen több lájkot be lehet gyűjteni azzal, ha bejelentem, miről nem írtam verset, mint azzal, ha történetesen írok egyet. Közben rájöttem, miért; annyira okosmegmondó bölcselkedősség, hogy nincs kedvem leírni.
Haza kéne mennem, mert már a hideg ráz a túl sok kávétól, és költői hangulatom meg gyomorégésem is lesz tőle.
A múltkor annyira belemerültem a sudokuba, hogy elfelejtettem leszállni az éjjel-nappalinál, és vissza kellett gyalogolnom. Csak az vigasztal, hogy egymás után hétszer is sikerült megdöntenem valamelyik előző rekordomat, és az szomorít el, hogy ezeket már nem nagyon fogom tudni kiütni.
Tudom, tudom, hogy nem lehet kommentelni, de néha azért úgy érzem, mintha a falnak beszélnék. Írnék. És most nem a facebookra gondoltam, ahol lényegesen több lájkot be lehet gyűjteni azzal, ha bejelentem, miről nem írtam verset, mint azzal, ha történetesen írok egyet. Közben rájöttem, miért; annyira okosmegmondó bölcselkedősség, hogy nincs kedvem leírni.
Haza kéne mennem, mert már a hideg ráz a túl sok kávétól, és költői hangulatom meg gyomorégésem is lesz tőle.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)