Miután elárultam, hogy előző nap magam is meglepve írtam egy verset (gasp!), rám tört az önvallomáshatnék, de az is lehet, hogy ebben már a sör volt a ludas. Nagyon érdekes dolgokat meséltem magamról, például, hogy rólam már óvodás koromban mindenki tudta, hogy bölcsész leszek, mert szemüveges voltam, és Arany Jánost szavaltam. Igazából csak a két utóbbiban vagyok biztos, Szilágyi Erzsébet levelezése szabályosan lenyűgözött, de feltételezem, a szüleim valami életrevalóbb pályát szántak nekem (mondjuk hatéves koromban elég határozottan kijelentettem, hogy író leszek, bár a fő motivációm az volt, hogy utcát nevezzenek el rólam) (alternatívaként ezért felmerült még a „híres ember”). Droidzombit még hatodikos korában is kizárták ilyesmiért a szavalóversenyről, mert hogy Arany János nem illik még olyan zsenge korban, nem is értem, hát akkor mitől legyen fájó pátosz űzte árva* a magyar gyermek??? Petőfi nem elég magába roskadt a mi néplelkünknek, nekünk Arany János kell, hogy előhömpölygesse Ady Endrének** a lápi ködöket, nagykamaszként meg egy kis hisztérikus József Attila***, hisz ő maga a modernitás egyetlen bekattant személyben. Minden más költő léte és népszerűsége értelmezhetetlen nemzeti sírva
*szeretem Arany Jánost, de a balladái azért nem az életigenlésről szólnak
**szeretem én Adyt ***és József Attilát is, de lássuk be, néha úgy kissé elkopott náluk is a napfény