| Strange meeting It seemed that out of battle I escaped Down some profound dull tunnel, long since scooped Through granites, which titanic wars had groined. Yet also there encumbered sleepers groaned, Too fast in thought or death to be bestirred. Then, as I probed them, one sprang up, and stared With piteous recognition in fixed eyes, Lifting distressful hands as if to bless. And by his smile, I know that sullen hall, By his dead smile, I knew we stood in Hell. With a thousand pains that vision’s face was grained; Yet no blood reached there from the upper ground, And no guns thumped, or down the flues made moan. ‘Strange friend,’ I said, ‘here’s no cause to mourn.’ ‘None,’ said the other, ‘save the undone years, The hopelessness. Whatever hope is yours, Was my life also; I went hunting wild After the wildest beauty in the world, Which lies not calm in eyes, or braided hair, But mocks the steady running of the hour, And if it grieves, grieves richlier than here. For by my glee might many men have laughed, And of my weeping something had been left, Which must die now. I mean the truth untold, The pity of the war, the pity war distilled. Now men will go content with what we spoiled. Or, discontent, boil bloody, and be spilled. They will be swift with the swiftness of the tigress, None will break ranks, though nations trek from progress. Courage was mine, and I had mystery, Wisdom was mine, and I had mastery; To miss the march of this retreating world Into vain citadels that are not walled. Then, when much blood has clogged their chariot-wheels I would go up and wash them from sweet wells, Even with truths that lie too deep for taint. I would have poured my spirit without stint But not through wounds, not on the cess of war. Foreheads of men have bled where no wounds were. I am the enemy you killed, my friend. I knew you in this dark; for so you frowned Yesterday through me as you jabbed and killed. I parried; but my hands were loath and cold. Let us sleep now... | Különös találkozás Mintha csatából menekültem volna, és az út Szűk alagúton vitt egyre lejjebb, át Száz titáni harc meggyűrte fal között, Tövében sok menetruhában fekvő átkozott Gondba s halálba merülve szótlan elmarad. Megbököm őket, egy ugrik, s rám mered. Szánakozva néz, felismer vak szeme, S fáradt kart emel, mint hogyha áldana. S mosolyán már látom, hogy hova jutottam; Holt mosolyán látom, ez a Pokol köröttem. Kínok kínja ül a látomásom arcán Bár a fönn ömlő vér nem jut át az ércen, S fegyverrobajt, sikolyt sem veszek már észre. – Idegen barátom, nincs okunk a gyászra! – Nincs – felel –, hacsak az el nem jött jövő, S a remény holta nem. A meg nem alkuvó Remény voltam, mint te, s a legvadabb csodát Kergettem én is, a szökdöső időt, Mi gúnyra vesz nyugalmat, szűk rendet fellazít, Megtöri az órák örök-egy közét, S ha sír, hát könnye dúsabb, mint e kárhozat. Hisz nevetésem talán nevetést szült volna, És sírásom mintha még most is élne, Bár meg kell halnia. Az igaz szó halott, S a gyilkolás fájdalma kihunyt a harc alatt. Amit mi elrontottunk, gyönyörködve nézik, Vagy még háborognak, s vérrel lobban lázuk. Tigrisfürgék lesznek, egy sem bont majd sort, Bár népeknek ássák meg léptükkel a sírt. Bátor voltam, titkokat őrzött utam, Bölcs voltam, uraltam elmém s életem, S a távozó világgal nem vonultam vissza, Hogy gőgös, védtelen tornyokban rogyjak össze. Majd kerekük az alvadt vér ha megrekeszti, Felmegyek, s a mélyen ülő vizek tiszta Igaz, szűz vérével mosom le vétkeik. Kéretlen önteném lelkem, ám e ritka ék Nem fakadhat sebből, harc gennye nem lehet! Vagy tiszta homlokon tán nem serkent vért a hit? Barátom, megöltél, az ellenség vagyok; Felismerlek, bármilyen sötétben is legyek, Épp így néztél tegnap. Leszúrtál, s bár karom Még védeni emeltem, nem volt már erőm. Jöjj, nyugodjunk... |
adj vörösbort egy (két) bölcsésznek, és mi lesz a vége
Másfél hete irodalomról meg versekről beszélgettünk, nyerw meg én, és a legkevésbé sem meglepő mód idővel és borral felzokogott romantikus lelkem mélyéről az angol háborús költészet is, és hogy mindig az volt a benyomásom, hogy nekik azt a költői sokkot, ami nekünk Radnóti, még az első világháború hozta el, és Wilfred Owen. Nekem szermély szerint ez a legkegyetlenebb tőle, és egyszer régen még le is fordítottam, nem túl tökéletesen, de talán használhatóan.
