– Mennetek kell! – A jövevény hangja tisztán surrant, mint a jeges patakok fenn a hegyen. Fáradt lehetett, szinte elhevert az ormótlan széken; csak a csizmája és a hanghordozása mutatta, hogy nem közéjük való. És nem egyszerű, simaképű kölyök.
Arinhald felmordult, de nem szólt egy szót sem. Tudta ő is, hogy menniük kell, de hova? Az ük-ükapja még Dor-lómin ura volt, de Dor-lómin elveszett: visszavonultak a hegyek mögé, csak hogy tíz év, húsz év, száz év múlva onnan is tovább fussanak. Ő sem ebben a sziklák közé tapasztott birkaakolban látta meg a napvilágot… Az ám, a Nap! Megállt a keze, és elmerengve nézte a lángokat. Már alig emlékezett a napfényre és a zöld mezőkre. Vajon akkor valóban mindennek mézíze volt? Most már csak rőt tűz volt, és holt hamu.
– Vadász, emlékszel még a napfényre? – a hangját gyerekes sóvárgás töltötte meg, és hosszan kutatott az emlékei között, mire megtalálta a kincsként őrzött, ősi szót. – Áre…
A vendég felnevetett, és hirtelen mintha napfény és gyümölcsillat lengte volna be a kunyhót.
– Áre – Laurros csillogó szemmel hajolt előre, és Arinhald érezte, ahogy róla is lefoszlik a fáradtság. – Persze, hogy emlékszem, Másodszülött! A napfényre, a Fák Fényére, a csillagok áldott ezüstjére…
Alfhild is közelebb húzódott, és a kicsi Alfgar letette a kezéből a ló alakúra csiszolt követ, úgy meredt az idegenre. A tünde a semmibe révedt, halkan dúdolni kezdett. Aztán megrázta magát, és szomorúan végigmérte a rongyos kis családot.
– Elmúlt. A valák adják, hogy visszatérjen, bár – a hangja hirtelen megérdesedett –, a valák már rég elhagytak minket! Vagy mi hagytuk el őket… Most már mit számít ez?
Arinhald megvonta a vállát.
– Minket sosem óvtak. Vadász – nézett fel hirtelen, vadul –, azt mondod, mennünk kell, de hová? És minek? Ha már a te valáid sem óvnak minket…
A fejszére feszült a keze, és a tekintete a padlón játszadozó gyermekre villant.
– Vad vagy, emberkölyök, tán Morgoth tüze ég a véredben? – csattant fel Laurros, aztán halkra vette a szót. – Mennetek kell, mert ha maradtok, mind egy szálig elvesztek. Uram azért küldött, hogy felajánljam nektek a védelmét. Együtt harcolt az ősapáiddal, nem hagy cserben titeket sem; együtt tovább kitarthatunk; együtt talán élhetünk.
– Talán.
– Talán. Ez jutott nekünk. Azt hiszed, mi nem akartunk többet? De ez is több, mint lefeküdni és meghalni, mint az állatok; jobb, mint rabságban élni, vagy önként szolgálni…
– Elég!
Arinhald felpattant, és a feje a gerendát súrolta. Laurros most először érezte, hogy jó helyen jár, és ez itt tényleg a Marach nemzetségéből való Hathol sarja lenne. A férfi szőke haja kócosan lógott a homlokába, a szakálla csupa mocsok volt, de a szemében ugyanaz a tűz égett, mint Hadoréban az Eithel Sirion falai alatt.
– Megyünk. Talán ti elhagytátok a valákat; de a mi vétlen gyermekeinken csak megkönyörül majd az ég!
Odakinn vöröses fény derengett. Arinhald felnézett a homályos porfelhőkre, és megcsóválta a fejét.
– Jobb, ha sietünk – roppant a szava a hidegben –, Angband megint esőt küld, azt a fajtát, ami lemarja az ember csontjáról a húst!
– Végig akarod járni a tanyákat? Arra nincs idő…!
Az ember megvetően mérte végig.
– Felmegyünk Hador Székéhez. Gondoltam, te tán még tudsz olyan tüzet gyűjteni, amit nem olt el ez a pokolbéli rút idő!
– Tudok – biccentett Laurros. Még ha azzal el is árulom magunkat az ellenség előtt, tette hozzá magában; de nem, nem számított most már az sem. Az orkok amúgy is tudták, az emberek hol lapulnak, és semmi sem gyorsíthatta, semmi sem lassíthatta már azt a fekete áradatot, ami most indult a tenger felé.
Arinhald bólintott, és sietősen nekiindult a hegyoldalnak. A szennyfekete hóból üszkös facsonkok meredtek ki, a köveket csúszós pernye fedte. Csak egy-két szikkadt fa váza fehérlett ki az éjből. És a csontok.
– Pár éve még a világ legszebb bükköse hullámzott erre – jegyezte meg a tünde, és hangja önkéntelenül is a quenya ütemére csengett. Észre sem vette, hogy átcsúszik nemestündébe. – Ó, azok az ezüst oszlopok! Azok az arany levelek! Őszidőn, az ágak közt úgy surrant alá a színarany, mint ahogy Valinorban évre hull a lusta év; ezüst és arany, béke és csend, maga az idő…
– A legtöbbet mi vágtuk ki – feszült meg Arinhald álla. – Ti, tündék a jégen is elalszotok, de a mi gyermekeink megfagynak ebben a télben!
– Tudom – Laurros hangjában nem csendült harag, csak emlékezés és fájdalom. – Az idő múlik, és vele foszlik minden. Érteni fogják az embereid, mit üzen a tűz?
– Ha úgy gyújtjuk meg, igen.
Fenn, a tetőn vad szél tépázta a megmaradt fákat, és kis híján feldöntötte őket is. A komor kőhalom, Hador Széke feketén emelkedett előttük: Laurros nem tudta, mikor és miért kaphatta ezt a nevet, hiszen Hador sosem járt erre. Úgy tűnt, az alatt a pár év alatt, amíg szem elől tévesztették őket, az emberek új meséket találtak ki. Hazug meséket. Hazug emlékeket. De mit számított mindez most, az éjszakában? Lekuporodott a kőhalom elé, és megpróbált tüzet gyújtani.
Legnagyobb megdöbbenésére jókora farakás rejlett a kőlapok között. Illatos fű zizzent az ágak alatt, és a legszebb, legegyenesebb hasábokat hordták fel ide. Kurtán megrázta a fejét: sosem értette az embereket. Arinhald összeszűkült szemmel nézte.
– Orkok – mordult fel, és meglendült.
– Te csak a tűzzel törődj! – vakkantotta, és berontott a fák közé.
Orkok bizony, mormolta Laurros, és szikrát csiholt, fényes, nyári-kék szikrát. Előbb is érezte a bűzüket, de nem tudta, valóban itt köröznek, vagy csak már beitta a hegy is a rontás szagát. Fellobbant a láng. Hátralépett, és egy pillanatra gyönyörködött a tűzben. Hatalmas volt, kékes-fehér, vidám lánggal égő máglya, és a kesernyés füstből gyümölcsök, fűszerek édes íze kúszott fel az égre. A saját keze munkája, és a fák között megbúvó kis áldozatoké; egy-egy szelet fonnyadt alma, egy-egy ág ritka levendula illatát érezte ki az égő, nagy robajból. Aztán a földre vetette magát, és az első fekete nyílvesszők ártalmatlanul pattantak le a kőről.
– Csak egy kisebb vadászcsapat – rántotta be egy fa mögé Arinhald –, alig ötvenen lehetnek!
Alig ötvenen? Laurros felmordult. Nem vagyok én Beleg, gondolta, és te sem vagy Túrin Turambar, legfeljebb csak valami távoli rokona. Ötven ork? Kettejüknek kicsit sok lesz. Előkapta a kardját, és Arinhaldnak vetette a hátát.
– A tanyához mennek? – súgta.
– Oda hát! – morrant fel a férfi. – De Alfhildék már elindultak. Eltart majd egy ideig, mire rájönnek, hogy üres a kalitka! Mi viszont jobb, ha az asszonyok után sietünk. Együtt megyünk a találkozóhelyre.
Lerohantak a hegyoldalon. Arinhald magabiztosan vezette az utat, és Laurros egy pillanatra sem maradt el mögötte. Vissza sem néztek a lobogó máglyára, kerülték a fényét is, nehogy elárulja őket az ellenségnek. A szűk völgyben aztán megálltak, és újra kaptatni kezdtek, de nem a tanya felé, hanem egyre magasabbra, fel a hegyekbe. Laurros egykor jól ismerte ezt az utat: hatalmas, ezüst kérgű bükkfa állt a völgy aljában, de most már nem volt meg a csonkja sem. Csak a sziklák maradtak, és a félvak, éjjeli rohanás. Már nem az orkok űzték őket, hanem a félelem, hogy az ellenség hamarabb beérheti az asszonyokat, mint ők maguk. Arinhald hirtelen megbotlott, és nekiesett egy fának.
– Csakhogy végre utolértünk titeket! – nevette lihegve, és Laurros döbbenten látta, hogy a fa nem is fa, hanem Alfhild, Arinhald asszonya.
Hamar feltűnt a többi nő, és az a pár férfi, aki nem esett el az elmúlt évek csetepatéiban. Sötét ruhákban, csendben szaladtak, a gyerekek riadtan lapultak az anyjuk vállára, de annyit már tudtak ők is, hogy nem szabad sírniuk. Lovuk nem volt, de nem is bírta volna a kegyetlen terepet. Laurros végigmérte őket, és azon gondolkozott, vajon meddig bírják még ezt a hajszát. Kemény fajta voltak, de a hegyek még náluk is keményebbek.
A hajnal alig derengett világosabban, mint az éjszaka, és végre megpihentek ők is. A kövek közt kuporogtak, a nők kaparós, füstös pálinkát és száraz kenyeret adtak körbe. Ki-ki tört magának egy falatot, belekortyolt a marós italba, aztán visszasüppedt a szürke sziklák közé. Alattuk harsogva rohant egy névtelen kis patak.
– Délre a találkozóhelyen leszünk – törte meg végül Arinhald a csendet, és bólintott egyet, mintha elégedett lenne a helyzettel. – Végig az erdők takarásában maradunk, csak egy kisebb részen kell kimerészkednünk a szabadba. Először körbekémlelünk, aztán meg futunk, ahogy tudunk. Nem jó mostanában szem előtt lenni.
Laurros biccentett egyet. Arinhald ügyesen mozgott, és némelyik kölyök is feltűnés nélkül át tudott suhanni az erdőn, de egyikük mögött sem állt korok tapasztalata. Segítenie kellett nekik, ha azt akarta, hogy a hegyekben rekedt edánok közül legalább egy maroknyit magával vihessen.
Egész délelőtt meneteltek, és nem sokkal azután, hogy a sápatag fény ismét fakulni kezdett, megálltak. Arinhald és két fiatal fiú előrekúsztak; Laurros hangtalan léptekkel, óvatosan követte őket. Alaposan körbekutatták a terepet, de nem merészkedtek el messzire, nehogy az asszonyok védtelenül maradjanak. Vészjósló volt a táj, de nem láttak semmi borzalmasabbat, mint ami mostanában az erdőben lakott.
– Megkockáztathatjuk – dörmögte Arinhald. Laurros rábiccentett.
Kimerészkedtek a nyílt dombtetőre, és átsuhantak rajta. Már majdnem a fákhoz értek, mikor a tünde felnézett. Keleten fekete felhő lebegett. Valami kivált belőle, és feléjük rohant.
– Miféle madár ez? – Arinhald hangja fojtottan csengett. A tünde az eget leste.
– Nem madár! – kiáltotta, és előrevetette magát. –Glaurung ivadéka! Sárkány!
Lángra kapott a hegytető.
Arinhald sokára tért magához, a csillagok úgy borultak fölé, mint egy éjszirmú, nagy virág. Először csak nézte, ahogy a fénylő égi lámpások lassan kerengenek; nézte, és maga sem hitte, hogy létezhet ilyen csoda. Aztán fokonként felderengett benne, hogy hol van; felderengett, hogy mi történt vele. Megpróbált felkönyökölni, de nem ment. Alighanem eltört a karom, gondolta, és nyögve oldalra gurult. Feltérdelt, és végignézett a kiégett hegytetőn.
A kő egy sávon megolvad, és üvegesen csillogott. Itt-ott torz, égett formák, idegen, ismeretlen cafatok lógtak ki belőle: csont, kő, vagy fém, azt Arinhald meg nem mondhatta, de talán jobb is volt ez így. Arrébb megégett holtak, holtak mindenütt. Némelyik magába roskadt kupac szinte épnek tűnt, de nem mozdult, csak köpenye lebbent át a feje fölött. Szakadt, megperzselt köpenye. Az egyik mozdulatlan alakon végigsimított a szél, aranyszálak libbentek az égre. Arinhald odakúszott.
– Kicsi, kicsi Alfhild – motyogta. Csak a haját nem érte a láng, de a férfi úgy simogatta a szétégett arcot, mintha még mindig élne. – Te már pihenhetsz!
Felnézett az égre, és várta, hogy feltörjön belőle a fájdalom, de odabenn nem volt semmi, csak zsibbadt, tompa űr. A csillagokat nézte, álmosan, csodálkozva, hogy milyen szépek, és milyen messze vannak. Hirtelen eszébe jutott, hogy milyen az, ha valaki kezét-lábát veszti, és kiégetik a sebet, nehogy elvérezzen.
– A sárkány kiégette a szívemet – motyogta csodálkozva, és újra négykézlábra állt. Körbejárta a többieket is; meg-megállt, próbált rájönni, melyik halom ki lehet. Kinek volt vörös ruhája? Kié lehet ez a rongydarab? És ez a megkormolódott, félig megolvadt kard, melyikük viselt ilyet? Talán Berald. Talán Ulfrad. Talán… Körbenézett, és megszédült. Ez a sok ember mind az ő embere volt; ez a sok ember mind halott. Le kellett ülnie.
Halk szisszenést hallott, és felnézett a megtört, hajlott fák közé. Vadállat, gondolta tompán, és megindult. A tünde volt az. Az arca egyetlen égő seb, vakon meredt az égre, a fél karja csonkká olvadt, a lába lehetetlen szögben hajlott ketté, de lélegzett. Gyengén és sziszegve – de lélegzett.
– Laurros – rázta meg ügyetlenül a vállát. Nem volt benne egészen biztos, hogy így hívják. A tünde szeme felpattant: Arinhald addig azt hitte, megvakult.
– A, Valacirca – motyogta, és az égre nézett. – Ó, de szép!
– Laurros – bökte meg Arinhald –, ne a csillagokat nézd, mennünk kell tovább! Át a hegyen, le a tengerhez. Tudniuk kell, mit láttunk. Hogy velük vagyunk.
A tünde lassan bólintott egyet, aztán felszisszent.
– A karom – nyögte, és megcsóválta a fejét. – Ugyan! A lábam. Sínbe kéne rakni.
Arinhald bólintott, és elkúszott. Az egyik halott mellett látott egy fél lándzsanyelet. A nagyobbik része elégett, de a maradék épp elég volt ahhoz, hogy rögzítse a tünde lábát. Sietett; nem akarta, hogy bárki itt találja őket. Menniük kellett. Menniük; nem fekhettek le, nem halhattak meg, mint az állatok. Nem, azt sosem!
Kerített magának is egy husángot, és nemsokára útnak eredtek. Arinhald a botra támaszkodott, Laurros meg őrá: egészséges karjával az emberbe kapaszkodott, és fél lábon, megégett arccal, szédelegve bicegett. Csak az akaratereje tartotta még.
Nem sokkal hajnal előtt értek el a találkozóhelyre, de már nem találtak, csak kihűlt nyomokat: Arinhald népe várt, amíg várhatott, aztán elvonult. A férfi leültette a tündét, és maga is mellé rogyott. Nevetett.
– Most már csak lefelé kell mennünk, de ilyenkor télidőn az is veszélyes – kacagta, de már nem hitte volna, hogy megállíthatja bármi is. Laurros felköhögött, és mintha mosolygott volna; nehéz volt megítélni. Örök-fiatal, szép arcát eltorzította a sárkány tüze.
– Jártam erre máskor is – morogta, és az égre nézett. – Ha havazik, legalább elrejti a nyomainkat; ha nem, legalább könnyebben haladunk.
Arinhald biccentett; többre már nem futotta az erejéből.
– Estig itt pihenünk. Sötétben járunk majd, mint a tolvajok.
Ragyogó, tiszta nap virradt rájuk, az ég olyan éles volt, olyan kék, mint hosszú évek óta soha. Hó romlatlan, tiszta illatát vágta az orrukba a szél, és szilaj örömmel szaggatta szét a keletről előkúszó füstfellegeket.
– Fordult az idő – motyogta Laurros, és feltartotta az arcát, hadd érje a sziklák közé betűző napfény. – Nyugatról fúj a szél.
Arinhald mordult egyet, és aludt tovább. Aztán hirtelen felpattant a szeme, és az égre nézett. Lassan már esteledett.
– Orkok – suttogta. – Indulnunk kell. Ha a patakágyban gyalogolunk, elvesztik a szagunkat.
Laurros bólintott. Ő maga még nem hallott semmit, de Arinhald jobban ismerte ezt a halott vidéket. Egykor ő is ismerte minden zugát – egykor, mikor még élt – de ennek a halott hegyszörnyetegnek nem értette a hangjait.
Kínkeserves volt az út a patakhoz, de nem álltak meg egyszer sem. Elestek, lebucskáztak a hegyoldalon, össze-vissza zúzták magukat a sziklákon, de újra talpra kecmeregtek, és mentek. Már sötét volt, mikor a szurdok aljára értek: a magas sziklafalak közé nem szűrődött le a csillagok gyenge fénye. Belegázoltak a jeges vízbe, ár iránt botorkáltak. A hátuk mögött vad kiáltozás harsant.
– Ez itt a vég – mormolta Laurros, és meggyötört keze a kardját kereste. Arinhald vadul körbekémlelt, mint aki még most is kiutat keres, aztán hanyatt lökte a tündét. Valami megszúrta, végigkarmolta, és elkapta őket az örvénylő víz.
A sodródó fa nem feneklett meg akkor sem, mikor a patak zúgva egy folyóba ömlött, és a szikár ágak úgy ölelték körbe őket, akár egy óriási fészek. Arinhald összegömbölyödött, de Laurros hanyatt feküdt, és halványuló szemével egyre az eget leste.
– A valák mégis irgalmasak – motyogta.
És azon az éjszakán először, váratlanul, túl vágyon, ábrándon és hiten, felszikrázott a Remény csillaga.
2003. július
