a sors keze

Hazafelé menet elveszítettem a szemhéjtust. Mégsem leszek gót.

ruházati termékek (25. áruosztály) kozmetikum (3. áruosztály)

A nizzai nemzetközi osztályozás szerint. Ide sorolandók.

Tegnap vettem valami leárazott igen-magas-sarkú, százszázalék természetellenes anyagból készült, fröccsöntött és néhol műszőrös csizmácskát, mert az egyetlen igen-magas-sarkú lábbelimnek (szintén csizma; a cipőt szabályszerűen elkoptattam) papírvékony a talpa, csúszós, és egyáltalán, kicsi vagyok, székre... ööö... jó magasra sarkalt cipőkre állok. Egyelőre még tökéletesítenem kell, hogy hogyan lehet ebben bokatörés nélkül járni, de ha nem kell macskakövön libbennem szépen, akkor egész jól megy. És kicsit csúnya és a talpa is vastag, nagyon, de legalább zord időben sem szivárog át holmi vékony kis bőrtalpacskákon a fagy, és szerencsére a boltban is egy számmal nagyobb volt már csak, úgyhogy legalább a diszkrét frottírzokni is belefér (nem nőies, de legalább fekete), hideg ellen.

Vettem szemhéjtust is, igen, mert hátha egyszer megtanulok bánni vele, és különben is, biztos szebb leszek tőle és még amúgy is jól jöhet (csak tudnám, mikor és mire)... ...és erről eszembe jutott egy nagyszerű karikatúra-ötlet, de rájöttem, hogy még ha meg is rajzolom, egy ideig senkinek sem mutatom meg, mert még a végén összefüggést fedezne fel a rajz témája és szerény személyem között (és ez nem lenne ám alaptalan, csak nem szeretném mégsem). Majd rajzolok másikat, mert másik ötlet is eszembe jutott, és abban nincsen szemhéjtus.

És vettem régi filmeket is, hogy megtanuljak igazán úgy viselkedni, hogy majd ha Grafikuslány vesz nekem gyógyfüves cigarettát és szipkát, akkor véletlenül egy szélesebb karlengetésnél ne toljam föl az egészet az orromba, bár nem tervezek dohányozni még gyógyfüveset sem, különben is, a szervezetem az elmúlt napokban már nagyon tiltakozott a gyógyfüvek ellen, úgyhogy azért sem. Nem meglepő, amióta felfedeztem az Új Terméket (házilag feltölthető papír teafilter, százas csomagban), azóta körülbelül három hét alatt tizenöt doboznyi gyógyteát töltöttem magamba, és még azt sem szabad korlátlanul. Még szerencse, hogy a szervezet jelzi, ha elég volt.

Aztán ennek örömére, és hogy a költekezést visszafogjam, inkább nem vettem sajtos kiflit, különben is hizlal; és amúgy is csak a lengmagos zabpelyhet szeretem (én így vagyok perverz), és amúgy is biztos gyógynövény van benne. Vagy mégsem.

hosszú és izgalmatlan

A szél éjszaka lényegesen hevesebb volt, mint a mi múlt hétre ígért Kirillünk alatt, úgyhogy éjjel háromkor felébredtem, bevonultam a szobába, végigfektettem a vendégmatracot az előszobaküszöbön, és ismét álomba vinnyogtam magamat. A párna helyett közben valahogy a fejem alá húztam egy hátizsákot, kemény volt, megfájdult tőle a fülem, és azt álmodtam - biztos munkahelyi ártalom -, hogy ezek után a gyűrötten sajgó bal fülem beperelt , amiért nem viselem gondját. A bal fülem. Beperelt. És tőlem egy ilyen éjszaka után munkát és lelkesedést várnának.

Közben e-mailt próbálok megfogalmazni, mármint leveleznék, de lehet, hogy nem ma kellene. Már eljutottam odáig, hogy "probably me and some friends" , de egyelőre még ebben sem vagyok biztos, először is, legalább a "some friends" -el tisztáznom kellene előtte, hogy akkor most mégis?

De haladjunk csak visszafelé időrendben, Minden Rénszarvasok Ura ebben a pillanatban adta a következő meghatározást emo-témában: "az egy madár, amelyik nem tud repülni, viszont folyton elsírja magát" , majd virtuálisan fejbevágták egy paddal. Hétvégén egyébként az unokatestvérem megkérdezte, hogy mi a bajom szegény emókkal, és mondtam, hogy semmi, aztán rájöttem, hogy igazából az, hogy úgy élnek és öltöznek, mint saját maguk félresikerült japán képregény adaptációja, bár persze lehet, hogy az anime-rajongó ismerőseim ebben nem értenek velem egyet.

Én azon lepődtem meg egy kicsit, amikor tegnap Grafikuslány lelkesen üdvözölte, hogy én vegyek gót ruhákat és legyek nőies, és hogy ezt támogatandó majd vesz nekem egy csomag gyógyfüves cigarettát (he?), hogy legyen mihez vennie majd nekem egy szipkát, mert úgy illene azokhoz a szép, lusta mozdulataimhoz. A lusta mozdulataimhoz, kérdeztem erre én, hát vannak nekem olyanok, mivel épp előtte ecseteltem, hogy mire jöttem rá az ugrálási stílusomról? Igen, vannak, és lusták és macskaszerűek, bólogatott, és arra gondoltam, hogy nyilván egyszer látta, ahogyan a munkához állok hozzá. Lustán és macskaszerűen.

Vasárnap délután ugyanis nagy és jelentőségteljes felfedezéseket tettem az ugrálási stílusomról, az úgy volt, hogy rendet kellett volna raknom, szokás szerint, és gondoltam, hogy ezt némi kedélyes ugrálással ötvözöm, főleg Life of Agony, Sick of it All és Faith No More kíséretre, bár akadt azért ott Gorillaz és még Simply Red is. Néhány tempósabban kesergős gótot nem is említve. És ahogy két ugrálás és pördülve orraesés közben a tükörbe sandítottam, rá kellett jönnöm, hogy hát igen, az ugrálási stílusom határozott HC jegyeket visel magán, ami azt jelenti, hogy gót nyírfának öltözve furcsán hatna. Például ha páros lábbal felszökkennék, aztán határozott terpeszállásba érkeznék, majd derékből előrezúdulva, felkapott könyékkel rutinból hárítanám a további feltételezett pogózókat. Mondjuk hosszú, uszályos bársony-pókhálóban, szipkával és gondosan megkomponált, porcelán-baba sminkben. Persze már csak azért megérné, hogy utána körbenézhessek, és láthassam a körülöttem lefagyott embereket, határozott kékhalálos képernyőkkel a szemükben, amint próbálják kezelni, hogy lám, a valóság szövete meghasadt.

Egyébként ugrálás közben lehet rendet rakni. Nem valami hatékonyan, de mégis sokkal hatékonyabban, mint amúgy, amikor fél perc után elmegy az életkedvem is, én pedig inkább aludni.

Vasárnap történt az is, hogy Grafikuslány előtt összefutottam minden egyéb népekkel, és igen, van olyan ember, aki nem is tudta, hogy változott rajtam valami, csak úgy három percen belül közölte, hogy nocsak, ez eddig nem volt. Pedig neki már egyszerre több változást kellett észervennie, mert szombaton megsötétedett a hajam (és egyelőre tetszik). Mégis azonnal meglátta. Természetesen Grafikuslány semmit sem vett észre, mert bár ő grafikusként nagyon látványközpontú, de még sosem tűnt úgy, tényleg figyelné a körülötte élőket.

Szombaton az unokatestvéremmel voltunk hangversenyen, és nagyon szép volt, és hosszú, belefért például egy Mozart zongoraverseny és egy Beethoven szimfónia is, és még rengeteg minden. Voltak madarak is egy nagy kalitkában, aranyosak voltak, bár nem tűntek valami élénknek, persze nem lep meg, azért egy ilyen helyen, ennyi ember között madár legyen a szárnyán, aki nem kuporog megilletődve. Azért rájöttem, hogy én a komolyzenét legjobban csukott szemmel élvezem, persze amúgy sem látnék el a színpadig, csak amúgy sem történik rajta semmi érdekes. Viszont valahová eltűntek a komolyzenei CD-im. Biztos vagyok benne, hogy nem csak egy volt. Most szereznem kell újakat.

Pénteken D.-t búcsúztattuk, indul a távoli Skóciába, és hosszú ideig ott fog tanulni. Búcsúztatás közben elfogyott rengeteg sangria, bor, és némi isteni finom szilvapálinka is, én pedig képtelen voltam eltitkolni, hogy az embertelenség már teljesen elhatalmasodott rajtam, és elfogadhatónak tartom, hogy emberek bántanak embereket, sőt, természetesnek is. Vagy inkább természetesnek, sőt, elfogadhatónak is. Olyan mondatokig is ragadtattam magam, hogy az embereknek joguk van a fájdalomhoz, de azt hiszem, ezt nem sikerült teljesen érthetően elővezetnem, pedig csak annyit akartam vele, hogy az embernek joga van olyan dolgokat is tudnia, ami fáj, inkább, mint hogy tudatlanságban éljen.

Csütörtökön belga söröket ittam régi jó ismerősömmel, és tényleg finomak ezek a belga sörök, csak olyan fáradt voltam, hogy a hamut is mamutnak néztem (még szerencse, hogy a nemdohányzó részlegben ültünk, különben minden asztalra mamutfalkákat vizionáltam volna). Azért nem fogok csak belga sörözőkbe járni ezentúl, mert nem tudom kiejteni a belga sörök nevét, sem szépen fransziásan, sem hörghurutos flamandul.

Odakinn pedig még mindig fúj a szél, ebédszünetben kifújta a cigit az egyik kolléganőm kezéből, és nem tudom, lehet, hogy holnap reggel megszerelik idebenn a fűtést.

aki nyúl, az nyúl

Hideg van, megint rossz a fűtés, és tegnap este csináltam valami sötétet, végleteset és véglegeset, de olyan sötét volt, végletes és végleges, hogy nem is emlékszem rá. Azt hiszem, valami olyasmi, hogy rájöttem, hogy a dupla világfás történet főbb szereplői már mind évek óta halottak (úgy látom, kezdek átmenni gótba) (például találtam olyan gót ruhákat, amik tetszenek; ideje komolyan aggódni...), némelyikük többszörösen, márpedig többszörösen halott emberekkel dolgozni nem túl szívderítő, akkor sem, ha az ember maga "gyilkolta meg" őket.

Ó igen, és változott rajtam is valami, de nem árulom el, kíváncsi vagyok, hogy ki veszi észre (igaz, ahhoz látni kell. Engem, igen). Nem, nem a hajam színe. De lehet, hogy az nemsokára sötétebb lesz egy kicsit.

Mostanában egyébként művelődöm a keményzenei frontemberek lelkivilágát illetően, tegnap olvastam mindenféle Queensryche interjúkat, például ezt a kvázi-interjút, amiből megtudtam, hogy Geoff Tate-nek öt (5!!!) lánya van, és szigorú apa, és alaposan kikérdezi a lányai udvarlóit, mielőtt elengedné őket randevúra. Valamint továbbra is okos-okos dolgokat mond, például arról, hogy az embernek nem szabad azon erőlködnie, hogy megváltoztasson valakit, mert körülöttük ezért oszlott fel ennyi együttes, mert mindig megpróbálták megváltoztatni egymást, ahelyett, hogy elfogadták volna. Megjegyzem, én nem csak együtteseknél láttam ilyet. És kiderült, hogy reggelente mindig komolyzenét hallgat, és szerintem is fontos, hogy egy zenész hallgasson komolyzenét is, de legalább valami mást , mint amit játszik. Hogy legyen miből táplálkoznia. És növekednie. A Milka csokin kívül is (bár a Milka csokiról egy szó sem esett) (ellenben megtaláltam, hogy mit vennék Crowe-nak, ha egyszer hirtelen még több pénzem lenne - valamiért úgy emlékszem, mintha ő szeretné az ilyen kerti sütéseket, aztán legfeljebb tévedek).

Aztán ma olvastam újabb Primordial interjút, és sírva röhögtem az olyan részeken, mint amikor például halálosan komolyan előkerül a kérdés, hogy ha már Primordialék írek, nem tervezik-e, hogy feldolgozzák James Joyce Ulysses -ét vagy Finnegan's Wake -jét lemez formájában; a derék frontember a sírva röhögés helyett inkább megrökönyödött, és visszakérdezett, hogy "figyelj, te tudod, ezek miről szólnak? Nem, nem hiszem" , pedig szerintem akkor még a legendás Takács docens úr is beszerezné a teljes életművüket, és azért én azt szeretném, na. Aztán volt, hogy huszonötödszörre is előkerült, hogy és most akkor miről fog szólni a következő lemez, és miről fognak szólni a szövegek, de tényleg már, tényleg, emberünk pedig közölte, hogy lehet, hogy addig még találkozik egy lánnyal, aki majd akkor jól kirúghatja, és akkor jól írhat már emo szövegeket, ő is, és akkor arról majd. Fognak szólni a szövegek. Azt hiszem, a valóság szövete némileg meghasadt, amikor megpróbáltam elképzelni a derék Nemtheanga mestert vastag, fekete keretes szemüvegben, homlokába fésült hollófekete tincsekkel, durcásan topogva motyogni. Durcásan motyogva topogni. Akkor már az asztalt csapkodtam nevettemben. De persze mondott rengeteg olyasmit is, amivel én mélyen egyetértek, például a világról, bizony, és hogy "use your rage for change" , és ezzel végre megfogalmazta, hogy miért is gondolom én úgy, hogy nekem Primordialt kell hallgatnom. Mert ezért. Hát ezért.

Amúgy pedig unatkoztam, és kiderítettem, hogy az azték-maja horoszkóprendszerben a Nyúl évében születtem; az észak-amerikai indiánok újrakutyult rendszerében a Nyúl hónapjában, a kínaiaknál pedig a Nyúl évében, és egyes elképzelésekkel a kínaiak Nyulát az európaiak Rákjával lehet leginkább párhuzamba állítani, aminek a havában, naná; szóval most már tényleg, szerintem ha az Antarktiszról előkerülnek a befagyott ufók, kis csillagrajzokkal, azon is lesz egy nyúl, és épp az én születési dátumom fölött.

komor üzenet, valami más tudatállapotból, ahonnan nem szoktam írni

Ez durva. Voltaképp részegen általában udvariasan tartózkodni szoktam mindenféle megnyilvánulástól, elvégre ilyenkor az ember olyan rétegeit is felfedi, amiket amúgy ugye - ugye? - nem. Mert őszinte, őszintébb, mint amilyen lenni szokott, és... a rohadt, a rohadt életbe, ilyenkor vagyok a legfegyelmezettebb. Mert nem akarok bántani senkit. Magamat sem. Úgyhogy fegyelmezett vagyok.

De most le akarom írni például, hogy amikor életemben először igazán berúgtam - mármint leszámítva első találkozásomat az alkohollal, amikor olyan tizenkettő lehettem, és Máramarosszigeten nyaraltunk, és távoli aggleány rokonunk és némileg túl sok ribizlibort töltött gyermeki poharunkba, mi pedig a nővéremmel korrektül bealudtunk a Bánk bán alatt, anyai felügyelettel, és amennyi alkohol ahhoz kell, hogy két felsőtagozatos kislány bealudjon a Bánk bán alatt- szóval amikor először tényleg   berúgtam, 1998. december 30. lehetett, azaz már 23 és fél éves voltam, és az úgy történt, kérem, hogy éhgyomorra megittunk ketten két deci gint. Két liter tonikkal. De éhgyomorra, és ráadásul enyhén influenzás állapotban, és bizony, megártott, de olyannyira, hogy összehánytam egy szórakozóhelyet, és kitettek a bejárat elé, pólóban, csinos kartondobozzal, végleg. Olyan mínusz két fok lehetett.

A következő két-három órát a lépcsőn töltöttem, pólóban és kartondobozzal, és minden befelé igyekvőt megállítottam, hogy keressék meg odabenn a világoskék, kapucnis felsővel, és jellegzetes, derékig érő, szőke hajzuhataggal rendelkező ivótársnőmet, és mondják meg neki, hogy ki kellene venni a kabátomat a ruhatárból, és haza kellene engem vinni. Bizony. Az egyik leszólított erre azt reagálta, hogy: "sorry, I don't speak Hungarian" , amire mondtam is neki, hogy "it's OK, I speak English" , majd megvitattuk, hogy ő Ausztráliából érkezett, és a salisbury-i katedrális jellegzetessége, hogy a tornyán van csúcsos tető. Márpedig ez az angol katedrálisépítői hagyományokra - ahol ugyan torony van, de csúcsos tető nincs - rohadtul nem jellemző. És keresse meg, ha már ilyen ékes angolsággal kérem, a világoskék kapucnis lányt.

Órákkal és embertucatokkal később kiderült, hogy a világoskék kapucnis lány vagy másfél méterre állt tőlem, és mindezt végighallgatta, és nem mert odajönni és megmodani, hogy nincs annyi készpénzünk, hogy taxival menjünk haza.

És ha odajött volna, és ezt megmondja, akkor megoldottam volna a helyzetet. Úgy, hogy ő józan volt, és én nem. De akkor is tudtam volna, kit hívjak fel; az életösztön azért akkor sem hunyt ki belőlem teljesen. Csak a kabátomért nem mehettem volna vissza; csak az kellett volna, és hogy kihozza.

Így két-három órát ültem a mínusz két fokban, és megtanultam, hogy nem számíthatok senkire. Hogy senki más nem vigyáz rám. Azt hiszem, a pokol első három körére elég lenne ennyit kiírni.

Senki más nem vigyáz rád.

Úgyhogy ma is, három sör után (márpedig az a mitikus határa az én részegségemnek - a formailag tiszta hármasság) felhívtam azokat az embereket, akiket hetek óta nem, mert nehéz azt mondani, hogy nem tudom mikor és nem tudom hogyan találkozzunk, mert nem lennék mostanában jó társaság, és rossz társaság minek legyek? És megbeszéltem velük, amit hetek óta nem, és gyűlöltem magam, amiért nincs senki sem - amiért amióta van telefon az életemben, soha nem volt igazából senki sem - akit felhívhattam volna úgy, hogy azt mondom, hogy "gyenge vagyok, egy picit kell, hogy te vigyázz rám".

És ezért volt, hogy újév környékén ott ültem és magamban szentségeltem, hogy Montag miket ír, és majdnem írtam neki, hogy hidd el, szabad gyengének lenni, sosem késő gyengének lenni, és inkább legyél gyenge, mint így összetörve; de aztán úgy voltam vele, hogy ki vagyok én, hogy a közel-ismeretlenségből beleszóljak az életébe.

És amúgy is. Nem szabad gyengének lenni. Mégsem.

De nem akarok erős lenni soha többet.

Úgyhogy most, miután leírtam (és leellenőriztem) mindezt, megyek, elpakolom a ruhámat, hajat mosok, lefekszem aludni, a vekkert már felhúztam hazafelé jövet - mert nem szabad gyengének lenni. Mégsem.

bizarr

Álltam a villamoson és a következő dolog történt: ott ült ez a kölök szegecses rasztával. Szegecses. Rasztával. PVC-rockerkabátra való szegecsekkel megtűzdelt... hamisítatlan, vaskos rasztával.

Lemaradhattam vagy három extrém-divat összeolvadásról.

Amúgy épp azért utaztam villamoson, hogy vegyek magamnak eredeti és igazi River Runs Red -et, és vettem is, úgyhogy lesz mire rugdalnom az asztallábat, ha legközelebb elkap az idegességgel vegyes rosszkedv. A múltkor megnéztem a Broken Valley -hez adott "hogykészült" DVD-t, és rájöttem, hogy Life of Agony-t kell hallgatni, és akkor már. Nagyjából csak ez nem volt még meg digitálban.

(Egyébként nyilván megőrülhettem, mert utána pedig pánt nélküli, fekete szatén fűzőket nézegettem, és pánt nélküli, vörös brokát fűzőket is, és gótikus, uszályos - érdekel a folyami teherszállítás, hát ez van - műbársony vámpírruházatokat. Aztán felidéztem magamban a tükörképemet, a világoskék farmeromat, a rózsaszín Order of the Stick pólómat, a lassan már négy és fél centis, pirosas-barna hajamat, és kis híján elhaláloztam heveny nevetésben.)

szépek és képek

A hétvégén ugyan hülyére ettem magam (aztán sajnos mérlegre is álltam, és az elkeserítő volt, de nagyon), bár az otthon fetrengést nem sikerült tökéletesen kiviteleznem. Szombaton este a nagyonszinglikkel találkoztam, valami csoda folytán (de tényleg csoda volt, nem is kicsi) még Asztrogótot is sikerült utolérni, pedig mi már nem nagyon hittünk ilyen fejleményekben, mint hogy kétszer egymás után fel lehetne hívni, mondjuk három hónapon belül, és különösen akkor, amikor programot egyeztetünk. Azért így is az utolsó utáni pillanatban jött össze, vissza kellett fordulnunk, hogy felszedjük. És néztünk Harry Potter trailert (J örül, hogy nem 13 éves, mert akkor telesírná a párnáját Daniel Radcliffe-ért) és szép Szauront A Gyűrűk Ura   film egy méltán elvetett ötletéből (azért jó, hogy Aragorn nem küzdött meg Szauronnal, és nem szúrta hasba nem éppen szúrásra tervezett kardjával; az nem egyszerűen röhejes, de egyenesen förtelmes lett volna) (bár Szauront tényleg szépnek rajzolták meg, kár, hogy a könyvben szerepelt, hogy a Másodkor vége óta ha akart volna, sem tud embernek tetsző alakot felölteni, és kár, hogy nekem nem ez a kicsit már nőiesbe hajló szépség tetszik, hanem a zord északi szélbe lobogás).

Vasárnap pedig betegre ettük magunkat mindenféle disznótorosokkal, és sütöttünk almás pitét, és a nővérem és jómagam csendes, állkapocsgörcsbe hajló kulturális sokkot szenvedtünk az Austin Powers - Aranyszerszám   alatt. Igaz, nekem minden hatodik poén tetszett. Vagy minden tizedik, elvégre nem kizárt, hogy a poénok egy jelentős részét nem is észleltem. A nővérem viszont egyszer csak odafordult a férjéhez, ránézett, és azt mondta, szólhatott volna tizenöt éve, hogy neki ez tetszeni fog.

A mindenféle brit nyöszörgősöknek szentelt fórumokon mostanában néha előkerülnek olyan témák, amikről gondolok én mindenféléket, de azért nem írnám fel oda, mert összességében mégis elég felületesek arrafelé a népek, és őket sem az érdekli, hogy mit gondol a másik, hanem hogy kifejthessék, hogy de ők. Azt hiszem, a virtuális közösségekben ugyanúgy és nagyjából ugyanazon okok miatt érzem magam tökéletesen működésképtelennek, mint a való életben; mindig elkap a kommunikáció alapvető hiábavalóságának leküzdhetetlen érzése, és onnantól kezdve aztán tényleg hiába minden.

Kommunikálás helyett nekiálltam és előszedtem azt a képet, amin a múltkor két napig nem tudtam túltenni magam, mert hát én ezt a képet már ismerem mióta, épp csak fekete-fehérben, és akkor miért van az, hogy színesben látom rajta azt is, amit csak gondolok (ezzel kapcsolatban, de a kép ismerete nélkül mondta Grafikuslány, hogy ő nem szokta összekeverni a képeket az emberekkel; én pedig, hogy ahányszor csak azt akarom gondolni, amit csak gondolok, megnézhetem a képet, és máris tudni fogom, hogy hogyan folytassam azt a történetet, amibe ezt a gondolatot fojtani szoktam) (világfákba, természetesen) (bár ezt a gondolatot nem annyira világfákba, mint inkább túlvilágjárásba fojtom) (és különben is, erről az egészről az az őszinte véleményem, hogy ameddig az ember nem követi el azt a hibát, hogy a képet tényleg összekeveri az emberrel, addig nyugodtan gondolhat egy képről, amit csak akar, nem? a gond ott kezdődne, ha egyszer csak közölném tetszőleges kép alanyával, hogy láttam azt a képet, és abból ám következik, hogy kiskorában utálta a vaníliapudingot, de van otthon három kék matchbox-a és egy zöld is).

Megfejtettem; a színes képeken jobban csillog az emberek szeme. És konkrétan ezt a képet elnézve mindig úgy gondolom, hogy igen, tényleg vannak emberek, akik hisznek abban, amit csinálnak, és milyen jó nekik. És de jó lenne hinni bármiben.

A termoszom kísértet-hangon sípol. Közeleg a vég.

vihar után

Ahogy a szél süvítéséből elősiklik a sziréna hangja... Ahogy az ablak előtt hajladozó fák mintha egy nyomasztóbb Caspar David Friedrich képről szöktek volna... Ahogy tegnap este telefon ébresztett, hogy vihar lesz, és csukjam be az ablakom... Ahogy álmomban kamasz voltam, és már megint olyan emlékeim voltak, amik sosem lehettek. Például a nagyszüleim kertjében tartott, igen belevaló Faith No More koncertről.

Közben minden jel szerint lezajlott a háziorvos-váltásunk is, és ez azt jelenti, hogy nemsokára valamikor napokat tölthetek mindenféle doktornéni-bácsinál, hátha most már akkor kapok valami hasznosat... minden létező bajomra. De ha itt is ordítva fog lélektelen, mohó cédának titulálni az asszisztens, amiért már a kartonomon is látja, hogy még nincs gyerekem (neki meg köze, az nincsen; de ez láthatóan kevésbé érdekelte, mint hogy én még egy kölköt sem pottyantottam a világra), akkor lehet, hogy visszakuporodok az orvosfóbiámba, és örökre taknyos és allergiás és kiütéses és fejfájós és hülye maradok. Nyilván szívesebben járnék orvoshoz, ha eddigi életemben az orvosok és asszisztensek többsége nem érezte volna úgy, hogy munkaköri kötelességük hosszan és harsányan kiröhögni, pedig egy kézműtétben vagy egy állás megpályázásához szükséges igazolásban én igazán nem látom a humor ellenállhatatlan forrását. Biztos az én készülékem nem stimmel. Vagy nagyon vicces kis figura vagyok.

Ennek örömére - vagy bánatára - a hétvégén otthon akarok aludni, rendet rakni, és enni, enni, enni. Pizzát és zöldséges spagettit és hozzá bort és barackpálinkát és sokat. És nem vagyok hajlandó törődni a kalóriákkal sem, és jóllakottan jól akarom érezni magam egy kicsit (de inkább nagyon).

hiszti

Hazamentem, beestem az ágyba, aztán éjjel háromnegyed tizenkettőkor arra ébredtem, hogy síneket és betont barmolnak, ipari felszereléssel. Ezek után ideges lettem, és ettől, illetve hogy egész nap egy kriptahideg irodában ültem, rohadtul fájni kezdett a torkom is, és ittam egy nagy bögre mézes teát - évente egyszer elfelejtem, hogy a méztől csupa kiütés lesz a fejem. Reggel aztán szembesültem a pöttyeimmel, és még idegesebb lettem, és persze el is aludtam, és egyébként is, a legszívesebben a takaró alól nem másztam volna ki soha többé, hideg volt, szürke, és mi a fenének, az egész úgy egyben. Ilyenkor szoktam aztán estére teljesen bepörögni, és tövig levágni a hajamat - ez, tekintve, ahogy aztán ma épp ki bír nézni az a marék tüske és kóc a fejem tetején, lehet, hogy nem is lenne olyan rossz ötlet. És még csak csütörtök van, és ráadásul délután egész céges éves értekezlet, és még csak el sem bújhatok a számítógépem mögé, zokogva... Olyan rohadtul biztos nem véletlen ez így, de olyan rohadtul biztos nem hiányzott.

Nem kizárt, hogy ma meg fogok ölni valakit.

miért rossz most és az E.K.A.T.A.N.A.V.K.

Szóval tegnap éjjel háromnegyed egykor még épp a betont bontották az ablakom alatt. Tudom, tudom, ezt nálunk mindig éjszaka kell, gondolom, a villamosok miatt; de azért ez azért egy lakótelep széle, emberek másnap mennének dolgozni, és biztos szeretnének előtte aludni is... Igen, az önző, mocskos pofánkat, örüljünk, hogy nem Ruandába születtünk, csak mégis.

És ha legalább nem lenne hideg, de mostanában éjszakára lekapcsolják a fűtést, és mostanában éjszaka fagy. És reggel pedig nem kapcsolják vissza a fűtést, csak én, amikor beérek, és érzem, hogy de rohadt hideg van. Valahogy az sem lep meg, hogy meg vagyok fázva - persze épp körzeti orvost váltunk, úgyhogy hirtelen azt sem tudnám, hová menjek... Valahogy nem jó ez ma sehogy sem. És aztán még kaptam öt oldalnyi jogi szöveget is fordítani, és ha azzal végeztem, magyarról angolra, jogul, akkor nekiláthatok a munkámnak, bár akkorra már valószínűleg nem lesz agyam, egy csepp sem.

Közben azért befejeztem az Első Könyvet A Történelemben Amit Nem A Végén Kezdtem (azaz az Amerikai istenek -et); igaz, ezt valójában a vége után két évvel, a Monarch of the Glen -nel kezdtem, bár abból még olyan sok nem derült ki, legfeljebb pár, láthatóan nem végleges haláleset. Nagyon élveztem, hogy mindig legalább két sorral azelőtt rájöttem az összefüggésegre, mielőtt a szerző is leírta volna őket. Vindalf fia Alviss bemutatkozásakor például ledőltem a székről, és harsányan kacagva elvonultam még egy pár zoknit húzni fázó lábacskámra, mert hé, Vindalf, haha, hát az egy tööörpe! Egy tööööörpe! És három sorral lejjebb ezt el is magyarázzák, persze.

És most már biztos vagyok benne, hogy Shadow-Árnyék neve csak a Monarch of the Glen -ben derül ki, és itt hiába ő a főszereplő, nem tudjuk meg, valójában hogy hívják - és úgy egyáltalán nem olyan kegyetlen, hogy Loki épp és pont fagyönggyel akarja átszúrni a szemét... Mindenesetre kifejezetten tetszett a könyv. Összemitologozálásból ugyan messze nem tűnt olyan komolynak, mint pl. Holdstock The Hollowing -ja, de azt hiszem, nem is az volt a cél - és mindenképp hatásos és hangulatos darab (például mindig esznek benne és erre én is mindig éhes lettem közben).

versek, szavak... és amerikai istenek

Elkezdtem az Amerikai istenek -et, angolul, és mindig elég furcsa belebotlani azokba a kis versikékbe és rímelgetős reklám-szlogenekbe, amiket annak idején én fordítottam (versbetét fordításhoz nem kell olvasni a könyvet, aztán a kiadó nem adott annyi tiszteletpéldányt, hogy nekem is jusson belőle, és ezért évekig a könyvre   voltam dühös). 2002 elején fordíthattam őket, azt hiszem, amikor vagy három hétig sikeres gazdasági újságíró voltam, és már nem nagyon emlékszem rájuk, csak... angolul. Az mindig jobban megmarad. Azt többet forgatom magamban, hogy megjegyezzem a ritmusát, és találhassak rá magyar változatot.

Amúgy jó könyv, bár egyre inkább meggyőződésem, hogy nem annyira fiktív, mint általában gondolnunk illene. Nem tudom, szerintem egész sor szereplőjével már mintha én magam is találkoztam volna; vagy legalábbis rokonaikkal és üzletfeleikkel, én, mint Nyúl, ugye. A világ pontosan annyira varázslatos hely, amennyire hagyjuk magunkat annak látni, és ööö... izé... itt belezavarodtam. Eszem inkább egy kis földimogyorót.

A múltkor ugyanis vettem földimogyorót, azaz egy csomag vegyes rágcsát, volt benne arany mazsola (lehet, hogy nem így hívják, de olyan szép, hogy vétek lenne fehérnek nevezni) és valami szintén mazsolának tűnő tárgy, amiről kiderült, hogy aszalt meggy. Aszalt meggy! Úgyhogy most már tudom, hogy ez a világ egyik legfinomabb dolga!

Bevallom, vannak nekem mindenféle mirelit blogkitöltőim elmentve különféle fájlokban, hogy ha épp nem történik velem másfél sornál hosszabban taglalható semmi (márpedig ez gyakran megesik), de mégis rámtör a közléskényszer (ez is gyakran megesik), legyen nálam pár bármikor elsüthető "kis színes" . És most nézegetni kezdtem őket, és szembesültem azzal, hogy olykor miket vagyok képes leírni...

Alapvető bajom, hogy a nyelvet sokan "csupán" eszköznek, üzenethordozónak tekintik, holott az irodalomban - akár a szórakoztató, akár a szépirodalomban - a nyelvnek célnak és értékhordozónak is kellene lennie. Amennyiben viszont így nézzük, akkor az idő és a terjedelem, a szünetek és a gátak szerepe és zavaró volta is más megvilágításba kerül. Miért baj, ha valaki egy hónapot vár három igazán jó mondatra? Vannak olyan mondatok, amire egy életen át érdemes várni.

Ezek ugyan nem pont azok a mondatok voltak, de nem is vártam rájuk éveket. És azt a pár percet, amíg összeraktam őket (bár persze ki tudja, hány évig érleltem őket magamban; ehhez nyilván tudnom kellene, mikor ébredt fel bennem először az a halvány kis gondolatocska, hogy a nyelv csak annyiban eszköz, amennyiben az étel üzemanyag), érdemes volt rászánnom, mert ez kivételesen olyasmi, amit még én is komolyan gondolok.

És nem, nem ezért lettem annak idején fordító. Hanem azért, mert a bölcsész diplomámmal, a felsőfokú angol nyelvtudásommal és az egy éves, multinacionális cégnél szerzett munkatapasztalatommal nem találtam semmilyen, de semmilyen állást. De talán ahhoz már lehet ennek némi köze, hogy végül is egész tűrhető fordító voltam, amíg azt csináltam.

gondolatmorzsák, lassan egy egész zsákra való

Amúgy sokat nyafogtam, hogy miért nem vagyok halovány ábrázatú, karcsú és hajlékony, hosszú fürtű gót nyírfa, mennyivel boldogabb lennék úgy, de idővel túltettem magam ezen is, elvégre akkor komolyan kellene vennem magamat, és meg kellene tanulnom rendesen kifesteni a szememet. És nem lila csillámmal, bár mostanában reggel még ahhoz is túl álmos vagyok, szóval már azt is elfelejtettem. De akkor már igazi szemhéjtussal kellene, és tusból legfeljebb csak a ~fürdőt merem a kezembe venni, mert minden mással még a szomszéd konyháját is összefestékezném (nem csak a szemhéjamat). És akkor az olcsó műbársony allergizáló hatásáról még nem is szóltam, vagy amikor az ember éjfekete, tíz centis körme beleakad a koromszín nejlon pókhálóból font blúzba... nem, nem leszek gót nyírfa mégsem!

Különösen, mert mit ér a gót nyírfaság, ha nem gazellakecses tizennyolc a nyúl; és azért annyira még én sem hajlítom könnyedén a világot. Éves kötelező miért-nem-voltam-sosem-gót-istennő (hogy világéletemben idegesítő, ostoba kis festékpöszméknek tartottam őket? izé, bocs, azért lehetett) letudva, mehetek vissza a rózsaszín ingecskéimhez.

Aztán pedig voltam Minden Rénszarvasok Uránál és Úrnőjénél, és néztünk nyulat, élőben, és néztünk nyulat, tévében, ez utóbi annyiból volt érdekesebb, hogy felkergetett a fára egy egészen veszedelmes mérgeskígyót. Sőt, kis híján agyon is verte! Hja, a nyulak nem szelídek...

Vettem részt családi életben is, sütöttünk pizzát, finom volt, csak ugye pizzából sosem lehet elég. Kaptam rengeteg könyvet, például véger visszaszereztem egy könyv első kötetét, a többit hozzám osztotta annak idején a családi szétköltözés, és kezdtem már attól tartani, hogy sosem egyesíthetem újra az elszakított testvéreket (amúgy általában nem feleztük meg a sorozatokat, ez is csak véletlen volt, és tavaly őszig fel sem tűnt; akkor gondoltam, hogy olvasok még egy kis Lawrence Durrell-t, hadd tudjam, miféle író válhat abból, akit az öccse skorpiókkal és egyébb vadállatokkal terrorizál, aztán nem tudtam hol elkezdeni az Alexandriai négyest -t, mert épp az első kötet száműzetésben volt).

Sikerült nyélbe ütnöm egy anyagilag nem valami előnyös, de legalább rettentő hosszú fordítást (förtelmesre ferdített Jordan kötet teljes újraszabása) - ez van, ha ebédidőben telefonálnak rám, védtelen vagyok, a leglehetetlenebb ívdíjakat is elvállalom, sőt, én magam ajánlom fel, mert azt sem tudom, mit beszélek. De legalább távoli határidőket sikerült kialkudnom. És ki tudja, addigra mi lesz, lehet, hogy még hálás is leszek az életnek.

Valami másért (bár nem olyan vészes, minden pénz jól jön, és igencsak el fogom tudni költeni)...

Most például hazamegyek, és alszom vagy tíz órát egyvégtében.

gondolatmorzsák

Azt hiszem, az általános elbutító semmitmondások mindennél ékesebben fénylő gyöngyére leltem: "mindig csak annyira vagy boldog, amennyire boldognak érzed magad" . Valóban. Azok a tetves érzések... Mindig csak annyira érzed őket, amennyire érzed őket.

A mai horoszkópom szerint menjek le sétálni a kutyámmal a tengerpartra. Azt hiszem, visszaadom, ez mégsem az én horoszkópom lesz; nem szeretnék elsétálni a legközelebbi tengerpartig... és kutyám sincsen.

Elrepedt a kék gyűrűmben a kék. A múlktor az egyik kolléganőm olyan hevesen csapta ki az ajtót, aminek a túloldalán álltam, hogy kis híján darabokra törte a kezemet a kilinccsel. Végül csak a gyűrűmet repesztette meg. El vagyok keseredve.

Itt nincs csoki. Sem tejszínhab. Egyre jobban el vagyok keseredve.

Grafikuslány kifejtette, hogy ő sosem téveszti össze a képet az emberrel, én idült vigyorral az arcomon közöltem, hogy én igen, én mindig, és a képeket szeretem. Különben neki ez fontos szakmai felfedezés, engem pedig nem érdekel; felváltva hol az egyik, hol a másik fele, hol az ember, hol a kép.

Tavasz van, nem is március, április; és tegnap úgy éreztem, hogy azonnal megyek is nyaralni. Csak aztán áprilisban nem legyen január... Annak nem örülnék... Mert mi van, ha akkor megyek nyaralni?

fengshuizd a macskád és színezzünk mandalát

Ma csúnyán kiszúrt velem a BKV, a villamos épp két átszállható vonal, valamint két megálló között robbant le, gyalogolhattam volna két és fél villamosmegállónyit Budapest legcsúfabb ipari rohadványain át. Ehelyett ugyan a gyorsabb, vagy gyalogol-visszavillamos-metró-villamos-földalatti útvonalat választottam, de így is fél órát késtem (ahhoz képest, hogy szokás szerint úgyis elaludtam). Most már majdnem tíz nap eltelt ebből az évből, kezdek kíváncsi lenni, fog még idén történni velem valami jó is?

Mármint ami nem könyv. Tegnap kiolvastam Murakami Haruki Kafka a tengerparton című művét, nagyon tetszett, és nekem vagy elsőre összeállt a történet, vagy még ahhoz is hülye vagyok, hogy rájöjjek, hogy nem állt össze. Hangulatos, olvasmányos, fordulatos és ötletes; vérfagyasztóan szabályos, mint a görög drámák, de a legtöbbször inkább csak felvet és sejtet, nem magyaráz, hogy mindenki érthesse úgy és azt, ahogy és amit neki mond. Érdemes elolvasni.

Más. Mondhatni egészen.

Még valamikor nagyon régen úgy döntöttem, hogy új rovatot nyitok,"fengshuizd a macskád és módd az életed" címen, mert megtaláltam valahol egy file-t, csurig női magazinokból lepárolt, bölcsebbnél bölcsebb elméletekkel. Hé, némelyik valóban működőképes! Még némelyik olyan is, ami elsőre tökéletesen röhejesnek tűnik...!

Csak már a saját átfogalmazásomat is át kell fogalmaznom még egyszer, hogy ne tűnjön ilyen tenyérbemászón igazság-felszólítónak.

Az első lecke mondjuk legyen az... hogy színezzünk mandalát.

Színezzünk mandalát
Mert jó, mert kikapcsol, mert szép. Tényleg mind a három. Kikapcsol, mert valamennyire azért oda kell figyelni rá, erre már úgy kiscsoportos korában rájöhetett az ember, abból, hogy a színezési technikája elég absztrakt mód követte a körvonalakat, hiába akarta - akkor még - ő is szabályosan, szépen. Akkor még senki sem szándékosan volt avantgárd. De még most is figyelnünk kell a fránya kontúrokra. És persze arra is, hogy akkor most melyik szín kerüljön melyik mellé? És hogy lesz szép? És hogy lesz harmonikus? És egyáltalán, miért lesz harmonikus? Miért kell, hogy az legyen? Miért... kell, hogy az legyen?

Egyes elképzelések szerint az, hogy egy mandalát kívülről befelé, vagy belülről kifelé színez ki az ember, az a mandalához kapcsolódó energia áramlásának irányát is meghatározza; erről nincsen átadható tapasztalatom, de biztosan. Az mindenesetre tény, hogy a színválasztás nagyban befolyásolja mind a kép, mind a színező hangulatát - spanyolviasz nagydíjat ide - és persze ha a téli borongásban lángoló vörös, narancs és sárga mandalákat színezgetünk, még a kedvünk is megjavulhat.

Dolgozhatunk papírra, az a legegyszerűbb. Nyomtathatunk / másolhatunk (kézzel-géppel) átlátszó fóliára, üveg / matricafestékkel, alkoholos filccel, akkor utána kivághatjuk és az ablak elé akaszthatjuk kész művünket, hogy az áradó napfényben gyönyörködhessünk benne (lám, az ember nem csak meditál, de hasznos porfogókkal is ellátja a lakását, ugye). Amit jólesik. Felőlem akár foltvarrással kerek ülőpárnát is lehet belőle, csak ne nekem kelljen, mert roppant bizonytalanul áll a tű a kezemben, a múltkor is úgy megszúrtam magam vele, hogy ihaj.

Érdemes tudni persze, hogy a mandalákat - most ugyan nem tudom, hogy kötelezően mindet, vagy csak egyes alfajokat - alkotóik bizony a megsemmisülésnek készítették, azaz a hosszadalmas munka végével vagy maguk törölték el egyetlen heves mozdulattal, vagy hagyták, hogy a zord időjárás végezzen vele. Olvastam olyat is, hogy ha például egy papíron színezett mandalát eléget az ember, azzal spirituálisan "felszabadítja" vagy "elengedi" a megfogalmazott energiákat, de persze mi nem vagyunk tibetiek, buddhisták, és bár a kultúrkörünk alapjául szolgáló kereszténységnek is vannak fáintos halálvallás-vonásai, nem kötelező hódolnunk a perverz pusztításnak.

Az alábbi linkek angol nyelvű honlapokra vezetnek, de biztos máshonnan is lehet ingyen letölthető, kinyomtatható, kiszínezhető mandalákat szerezni (én magam is összeegerésztem ide kettőt); én ezeket találtam, és ezek mindenesetre szépek.

egy mandala
több mandala
a DOWNLOAD-ra kattintva juthatunk tovább

Itt, a legutolsónál leírták, hogy szerintük hogy is kell ezt, és van benne bölcsesség.

• Mielőtt elkezdenéd kiszínezni a mandalát, nézd meg alaposan.


• Próbáld megérezni, mit sugároz feléd.


• A középpontból kifelé haladva kezd színezni, ha rejtett energiákat szeretnél felszabadítani.


• Kívülről a középpont felé haladva színezd, ha a saját meditációs középpontodat szeretnéd meglelni.


• Tartsd a színezés irányát.


• Addig színezd a mandalát, amíg késznek nem látod.

Nem rossz ötlet. Én például a legtöbbet fekete-fehéren hagynám.

A macska-fengshuizda többi része nem ennyire látványos, kreatív és izgalmas, de azért majd igyekszem. Minél több önboldogító ősbölcsességet összeollózni a női magazinok és házi praktikák csodálatos világából. A többségük szintén nem fog túlmerészkedni a spanyolviasz és a langyos víz felfedezésén, de hát amúgy sem csak eredeti és izgalmas dolgokról szoktam írogatni... Kivéve persze, ha a Sick of it All annak minősül, ugye.

balladai félhomályban

Tettem fel rövid írásféleségeket. Mind amolyan töredékes és szilánkos, sokszor érthetetlen, és általában vastagon megüli őket a balladai homály. Némelyiket eddig még nem olvasta senki más, csak én - és lehet, hogy ezzel nem is vesztett olyan sokat a világ... Most mindenesetre: íme!

Hangyák - fantasy hangulat. Felütés. Semmi több.
Egy pokolban - a címet az utolsó pillanatban kínlódtam oda hozzá, mert amúgy semmi sem jutott az eszembe. Utálok címeket kitalálni. De nagyon. De ennyire.
HMS Titanic - legkevésbé sem érthető, bár én legalább tudom, miről szól. Sok Stinget kell hozzá hallgatni, azt hiszem. Valamelyik The Soul Cages -függő korszakom terméke, a sok közül (korszakból is, termékből is akadt egy pár).
Bor - közhelyesen borongós búcsú az életem egy olyan részétől, amiben már saját magam is csak kísértet voltam, már akkor is. Nem tudom. Mostanában annyira nem szeretem. De volt ilyen.

Most már egyértelmű, hogy a szobánkban rossz a fűtés, és már megint Enya megy, pánsípon, és ráadásul a kolléganőm dúdol is hozzá, és ráadásul semmi hangja nincs. Ideális hétfő délelőtt, nem? Fogadni mernék, hogy az ebéd is pocsék lesz.

A hétvége eltelt, néha aludtam is, de túl-túl keveset. Viszont ismét megfigyelhettem, hogy a whiskey-kólának kókuszíze van (de mitől?) és ezért szeretem, ráadásul bő két deci Jim Beam-et megittam anélkül, hogy különösebben megéreztem volna. Igaz, közben kifejtettem Nézeteimet a szó és a zene közti különbségekről (sámántani szakkifejezésekkel és görög mitológiával megspékelve; a szó például tellurikus = alvilági = fekete, de mindemellett dinamikus, szamszára, és teremtő is, míg a zene...), azaz a részegség testi tünetei helyett ezúttal a szellemem kezdett alapos dimenziótévesztésbe.

És előtte pedig olvastam hősi fantasztikumot, amolyan Regény 1.0-et, a messze tökéletlen változatból; de mégis várakozáson felül működött, például egyszerre elolvastam az egészet, olyan kíváncsi voltam a végére. Akkor is, ha tudtam, hogy Jó lesz. (Egyébként nem igaz, hogy minden jó, ha vége jó, ennek a regény-csecsemőnek például számos hibája volt, és némelyik még nekem is feltűnt, pedig használhatatlan szerkesztő-elemző-kritikus vagyok. És még össze kellene szednem és írásba kellene foglalnom a kifogásaimat, konstruktív javaslatokkal és bölcs tanácsokkal, persze. Csupa olyannal szoktam szolgálni amúgy is, mindig is, nemde?) Kellemes élmény volt. Igen kellemes.

egy várost egy biztosítóért

Igen, a hedera helix tényleg roppant szép növénynév, a mindent vivő kategóriából (és még alliterál is, hogy még jobban megragadja az én ógermán költészeten finomodott lelkemet), de valahogy az agyamban csak fanevek maradnak meg. És az sem mind. A bükkről is csak annyit tudok, hogy fagus valami   (sylvatica), pedig az a legszebb növény a világon (bár egy daliás erdeifenyő, ó, az is szívet gyönyörködtető látvány tud lenni) (soha nem is kapom a kedvenc növényeimet csokorban).

A múltkor forgattam programos újságot, hátha ettől nekem is támad programötletem, de csak azt fedeztem fel, hogy most már a tündérmasszázs   is hirdetett termék, és aztakurva, azmiakurva. Életlehet. Komolyan elakadt a lélegzetem. Ez sem sokkal egyszerűbb, mint a kedvenc ezomizé-iskola hirdetésem; ott konkrétan lélekvándorlást is oktattak (amire a vicc szerint a szőke nők "egyszer élünk"   felkiáltással szoktak befizetni).

És szutyok idő van, és frontok jobbra-balra, és nem tudok rendesen aludni, mert mindig fejfájásom van, halálfélelmem, és rémálmaim. A földrengés óta egyszer sem aludtam nyugodtan (pedig mifelénk elég aprócska volt, épp csak érezhető, én délutáni szunyókálás közben azt hittem, a házi kísértetem rugdalja az ágyamat, mindent szerencsétlenre fogok), és meggyőződésem, hogy az ágyam lejt a külső fal felé, és le fogok esni a tizedikről. Azt még nem tudom, hogyan tervezem átütni a betont, de félálomban ritkán jutok el eddig a megnyugtató gondolatig. Általában abban a pillanatban, amikor épp elaludnék, megérzem, hogy mozog az ágyam (kiváló rugózása van, a szokásosnál hevesebb szívdobogástól is belendül), erre felébredek, remegni kezdek, ettől még jobban ráz az ágy, ettől még jobban megijedek, aztán lassan megnyugszom, megint elaludnék, és megint érzem, hogy mozog az ágyam. Úgy másfél-két órán át tudom játszani, még a jó bögre NeoCitran sem hat (pedig attól amúgy árhol, bármikor elalszom). Mostanra már teljesen zombi vagyok, a tántorgást is beleértve. Közel egy hete nem aludtam ki magam rendesen.

Kis levezetésképp... Amióta Minden Rénszarvasok Ura visszatért a virtuális játszóterünkre, és különösen, amióta középkorszimulátorokkal játszik, tovább durvult a helyzet.

[M.R.U.] A massacre nem a tömeges szentelés?
[Srakker] Nem, egy olyan mise, amely egészen pontosan egy acre-nyi területet foglal el. Igen ritka.
[M.R.U.] Gondolom a keresztesháborúk idejében terjedt el, amikor csatlakoztak az angolok és hozták a mértékegységeiket.
[Srakker] Igen, folyton inchelkedtek a szentföldiekkel, ezért is hajtották végül ki őket onnan.
[M.R.U.] Szentmérföldben akarták kimérni a területüket?
[Srakker] Pintegrálni akarták a sörözőiket is.

[M.R.U.] Ja, és ami érdekes tapasztalat, hogy alliance-ért adnak kisebb városokat is cserébe.
[DrótSáska] Egy egész várost egy biztosítótársaságért?
[DrótSáska] :bekapcsolódik a témába:
[M.R.U.] Ja, végülis akkoriban úgy nézett ki egy biztosítótársaság, hogy tartozott hozzá egy szerzetes lovagrend.
[DrótSáska] Mindig kitalálnak valami bónuszt, ja.

Az előbb elgondolkoztam azon, hogy vajon mire lehet jó a küszöb, és miért találták ki eleink. Aztán rájöttem, hogy alighanem a szigetelés és a ne-folyjon-be-az-esővíz témában lenne érdemes körülnéznem. Valamint talán hogy ne koptassuk teljesen gödrösre az ajtónyílást? Nem tudom, de így jobban megnézve egészen praktikus találmány, és kiválóan orra lehet benne esni (bár arra még emlékszem mindenféle mesékből, hogy egyes elképzelések szerint a küszöbben mindenféle szellemek laktak, akik mérgesek voltak, ha beléjük rúgtak, ezért nagy balszerencsével járt, ha valaki belebotlott vagy rálépett a küszöbre).

ötszörös önvallomás, gothposeur és Raon kérésére

1. A legendák szerint óvodás koromban, amikor édesanyám kertészmérnök-palántaként a vizsgáira készült, én is megtanultam vele együtt behatározni a fél mezőt, rendszertani névvel és miegymás. A történet igazságtartalmáért nem kezeskedem, bár tény, hogy egykor többet tudtam növényről, állatról egyaránt (nem nehéz; a mezőhatározó korszak után eseti ornitológia következett, általános iskola első két-három osztályában - utána aztán rátaláltam a mesékre és a mítoszokra, és némileg elveszítettem a kapcsolatot az Élő Természettel meg miegymás), és hogy a dallamos liriodendron tulipifera és a mondókásan pattogó betula pendula nagyon régről ismerős kifejezések énnekem. Aztán csatlakoztak hozzájuk olyanok, hogy salix alba vagy fraxinus excelsior, bár utóbbit szerintem akkor sem ismerném meg, ha nekifejelnék egy erdőben. Hja, már csak a rendszertani nevek mennek, a behatározással gondjaim lennének.

2. Egyszer volt két háromnapos macskánk, vízbe akarták őket fojtani, és valami szomszéd kislány megsajnálta és hazalopta őket; őszintén szólva, nem emlékszem a történet további részére. Azt hiszem, át kellett költöztetni őket a szomszéd kislányhoz, ha már ő lopta őket, és aztán el is pusztultak, a háromnapos macskák még nem maradnak életben, akármilyen lelkesen nyomja beléjük a tehéntejet szemcseppentővel az ember. Aztán egyszer voltak kicsivel nagyobb macskáink is, de azok is csak nagyon rövid ideig; azt hiszem, a nyári szünidő legelején költöztek hozzánk, és aztán hamar el is szöktek (mi is, nyaralni).

3. Általános iskola negyedik osztályában egy barátnőmmel folytatásos képregényt írtunk-rajzoltunk (épp csak nem hajtogattunk) a repülő kávéscsészében a Földön vakációzó UFO-családról. A legkisebb ufókölök (ez a snájdig, szép teremtmény) leesett, amikor a csésze fülén egyensúlyozott és ugrált, és egyenesen a tengerbe pottyant, de a delfinek megmentették, volt később szivárvány is, aztán meguntuk a történetet. Onnantól kezdve csak lányregényekkel foglalkoztunk; én szörnyekkel, varázslókkal és hős harcosokkal tarkított változatokat írtam a fiókomnak (dráma, szerelem és... ööö... dráma témakörökben), a barátnőm pedig - korát igencsak meghazudtoló rajzkészséggel - havonta három teljes geometriafüzetet skiccelt teli különféle boldog-szerelmes történetecskékkel. Én akkoriban három éven át csak zord hegyeket és kietlen szakadékokat rajzoltam, göcsörtös, öreg fákkal és tövises bokrokkal (jó, előtte pedig mintegy nyolc éven át csak abroncsszoknyás királylányt voltam hajlandó ábrázolni, semmi, de semmi mást), esetleg valami arra utaló jellel, hogy egy borongós, romantikus vándor épp az előbb zuhant bele a szakadékba, a megközelíthetetlen meredélyen virágzó, egyetlen, hófehér rózsa után kapaszkodva (csak azért osztanám meg mindezt így a közzel, mert bármit jelentett is, tizenhárom éves koromra elmúlt).

4. Szeretek otthon a fényszennyezett, lakótelepi félsötétben mászkálni, a látásomra csak kevéssé hagyatkozva. Azt hiszem, ezzel és a rendrakási szokásaimmal (avagy inkább teljes hiányukkal) függhet össze, hogy már kiválóan érzem, ha valamire szinte rálépek, és akár a bokaficamot is kockáztatva gyorsan legördítem róla a lábamat (igaz, hogy otthon nincs kutya vagy macska, aki kifogásolná, hogy letaposom, de azért akadnak szanaszét hagyott bögrék). Szeretek a fejemre húzott takaróval aludni, és ha beteg vagyok, akkor néha sapkában alszom, hogy ne fázzon a fejem. Olyankor elég röhejesen nézek ki. Ezen kívül szeretek nem megfelelő dolgokkal nem megfelelő dolgokat csinálni, tegnap például azzal szórakoztam, hogy a lábujjammal gépeltem (megnehezítette a feladatot, hogy a billentyűzet az asztalon maradt, én pedig félig hevertem egy széken), bár nagyjából három szó után meguntam, és a felnőtt lakosság megnyugtatására közölném azt is, hogy mindezt közvetlenül zuhanyzás után, tiszta tappanccsal tettem.

5. Ezt ugyan szinte mindenki tudja, de... Én vagyok az az ember, aki önző módon megszakítja a láncleveleket, sőt, hajlamos olykor leordítani a fejét annak, aki idegesítő körbeterjedős baromságokkal fárasztja. Ez most nem volt idegesítő baromság, csak épp körbeterjedős - ennek ellenére mégsem adom tovább még öt embernek, különösen, mivel nem nagyon ismerek még öt bloggert, aki nem kapott felhívást erre a keringőre (persze szólhatok Mac Thought Crime-nak, de nem biztos, hogy érteném, mi az a még öt dolog az iPhone-nal kapcsolatban).

unalmasan, eseményközpontúan

Pénteken hosszan és vinnyogva dörgöltem a fejem egy kávézóasztalba, és utána volt pár bizarr élményem is, azt hiszem, csak azért nem sújtottak porig, mert előzőleg kellően feltöltődtem szeretettel és... ööö... sörrel. Persze kicsit zavart, hogy az egyetlen olyan embernek vinnyogtam (fejem a kávézóasztalba dörgölve), aki három fintorból is képes pontosan leszűrni, mi fáj (többek közt a fejem), és alighanem azt is, hogy miért (semmi másnaposság; de szokás szerint durva frontok közlekedtek) (igen, a meterológusommal kávéztam. vagy a haditudósítómmal? nem is tudom), és ez bizony ijesztő tud lenni.

Szombaton láttam a világ egyik legpocsékabb romantikus vígjátékát, a Holiday -t még az sem menti meg, hogy Jude Law nem csúnya, legfeljebb csak nyálas. Utána viszont elmentünk pizzázni, és hajnali ötig beszélgettünk; kár, hogy amióta az én derék legrégebbi jóbarátom Luxemburgba költözött, olyan ritkán találkozunk.

Vasárnap ostromállapot volt, de azért sikerült beesnem egy szilveszteri buliba, ahol emberek a nappali kellős közepén stratégiai társasjátékokkal múlatták az időt, és véleményem szerint a házibuli   kifejezéshez Rammsteinre tomboló népek tartoznak, nem kis kupac színes bábu meg kártya meg dobókocka, és élőben még sokkal kevésbé vagyok toleráns, mint írásban, így hamar elintéztem, hogy kilakoltassák őket a konyhába (ők ott is hódolhattak a beteges játékkényszernek, és legalább a hozzám hasonlóan elállatiasodott, kevésbé kocka-fetisiszta lények végre megkaphatták a hangfalak környékét, a Type O Negative-ot és a Paradise Lost-ot). A vasútállomáson örökbefogadott minket egy kutya, a folyamatos robbanásoktól ijedhetett meg annyira, hogy elszökött otthonról, és láthatóan tőlünk remélt némi védelmet. A hadiállapotok lanyhulásakor aztán hazament, de hallottam olyan kölyökkutyáról, aki az esti sétánál ijedtében letépte magát a nyakörvről, és azóta sem látta senki. Egy igazságos világban minden robbantgató baromnak könyökből levinné a kezét a petárdája (mondjuk nem tudom, az az emberszabású mit csinált, akinek a hírek szerint a szájában robbant egy lőszer. elképzelni sem.), az pedig, aki kis szikraszóró készülékkel lőtte a hetes buszt, menjen haza, és tolja föl magának a masinát.

Hja, ebben a frontvonalbéli-hangulatban nehéz toleráns emberként búcsúztatni az óévet, és igazán vidáman fogadni az újat. És engem még csak nem is akartak másfél méterről arcba tűzijátékozni, hogy igazán ideges lehessek. Ismerek olyat, akit igen.

Hétfőn ettünk lencsét, hogy gazdag új évünk lehessen, és idén sem fogadtam meg semmi többet, mint hogy alighanem megiszom azt a másfél deci barackpálinkát, ami még az asztal lábánál pihen, és talán az ultrabrutál házi almapálinkára is sort kerítek, de semmiképp sem keseredek el, ha valamiért nem így esne (például ha mást is megkínálnék belőle). Fontos, hogy az ember tartható célokat tűzzön ki maga elé.