Második nap csak az egyetlen és árva Sisters of Mercy érdekelt minket, úgyhogy nem siettünk ki a porba és gányba, hanem helyette elmentünk Sopronba. Várost nézni. Mondjuk eleve nem volt egyszerű kimászni az ágyból, és korai reggelinket is csak fél egykor majszoltuk el a motel teraszán (isteni tejeskávéjuk volt, de gyárilag citromos teájuk, ami az angol teaivási szokásoknak hódoló útitársamat jól meg is tréfálta - elég undorító bizony, ha valaki tejszínt borít egy gyárilag citromos teába). Mire leértünk Sopronba, idejét éreztük egy kései ebédnek is, fenségesen belaktunk a Gambrinus étteremben - aztán ránéztünk az órára, és láttuk, hogy városnézésre már nincs idő, hiába csak az utolsó koncertre akarunk beérni a fesztiválra, menni kell. Sopronból tehát ezúttal másfél utcát és egy éttermet láttunk. Biztos megérte három órát autózni érte - nekem feltétlenül, én ennyit is bármikor szívesen megnézek belőle.Mikor lefordultunk a poros bekötőútra, már ránk köszöntött a romantikus koranyári alkony. Végigdöcögtünk a sátrak pettyezte, végtelenbe nyúló kocsisorok között, a nap bíbor vércseppként gördült le a hőségtől ólomszürkére olvadt ég aljára, a hullámzó búzamezők közepén fiatal legény állt... előtte fiatal leány térdepelt... épp csak válltól fölfelé lógott ki a növényzetből, hogy jól látsszon, miért is vonultak félre a rút világtól. Majdnem megfulladtunk a röhögéstől a kocsiban. Ezt nem számítanám a sikeres álcázó akciók közé.
Odabenn hőség volt és tömeg. Sört ittunk és kókuszdiót ettünk, irigyeltük a felfújható gumigitárral közlekedőket (négy Jim Beam + kóláért adták, de mire odáig jutottunk volna, kiitták a rendezőséget a gitárjaikból), megtudhattam a klingonok udvarlási szokásairól mindent, amit sosem akartam tudni, és még időjárás jelentést is láttunk, esőt jelzett másnapra, boldogok voltunk.
Andrew Eldritch egy United Federation of Planets pólóban robbant színpadra (ez ugye azt jelenti, hogy lehetett őket látni a füstgépektől, márpedig az ilyesmi feléjük ritka), klingon-rajongó útitársam a szívéhez kapott, és elolvadt. Csak legközelebb Spock-fület ne ragasszon a Mester. És ne hízzon vissza olyan Elton John szabásúra sem, mint amilyen '98 körül volt. Most dögösre kigyúrta magát, kopasz, és szélsőségesen agresszíven néz ki azzal a kis szögletes fejszerkezetével, napszemüveg természetesen kötelező.
Egyes elképzelések szerint a Sisters az univerzum legrosszabb koncertegyüttese, de ez ismét csak megdőlt. Nem mondom, a This Corrision -t a szövegéről ismertem fel, de korántsem voltak olyan rémségesek, mint azt a kilencvenes évek közepén közkézen forgó kalóz felvételek alapján hitte volna az ember. És volt ám dögivel hangulat. Tömeg már nem annyira, láthatóan a nagy német gót bázis nem terjed ki Kelet-Ausztriára, a fiatalok inkább a Placebot nézték, de legalább elfértünk, és én a magam alacsonyágában is olyan közel jutottam a színpadhoz, hogy láthattam a derék előadóművészek arcát. Pedig ez mostanában ritka. Még Jerry Cantrellt vonásait is csak kivetítőn imádhattam.
A koncert végeztével pedig szinte kipihenten ballagtunk haza, hogy felkészüljünk kalandjaink harmadik, legzsúfoltabb napjára.
