Telihold van, és nem tudok tőle aludni. Befejeztem az egy hónapos ginzeng kúrát, most szünetet kell tartanom, úgyhogy csak cével és polibével fogom mérgezni magam. Meg kasvirág cseppekkel. A pozitív gondolkozást elősegítő napi mentálhigiéniás gyakorlatokat feladtam, mert este kellene végezni őket, én pedig este alszom, mint akit agyonvertek. Vagy valami egészen mást csinálok, de mint akit agyonvertek - ez a világ legártatlanabb megjegyzése; este, ha épp nem alszom, akkor fordítok, a rajzolóprogramjaimmal vacakolok, vagy megpróbálom értelmezhetőre szabni a Vöröscsizmás első, félig kész meséjét. Már több, mint hat éve félig kész szegénykém. És néha olvasok. Legutóbb például három-és-egynéhány befejezett novellámat olvasgattam újra, és büszkén jelenthetem, hogy nagyon jó író vagyok, sikerült megríkatnom magam.Szombaton kitört rajtam a végzetes kilométerhiány, és kezemben egy bögre McDonalds-os kávéval, fejemen kedvenc csíkos kötött sapkámmal, lelkemben pedig mérhetetlen, lírai nekifeszüléssel eldöntöttem, hogy most már csak azért is gyalog megyek át a Margit hídon a csepergő esőben. Szeretek sötétben sétálni, szeretek esőben sétálni, szeretem a rossz kávét és a hideget, de arra én magam sem számítottam, hogy annyira megtetszik a dolog, hogy a budai hídfőnél visszafordulok, és megyek még egy kört, majd amikor ismét átérek Budára, lecaplatok a Batthyány térre is. Közben lámpaoszlopok mellett rövid és velőtlen versikéket faragtam, Neil Young és a The Haunted dallamára ráztam az üres papírpoharat, és marha jól éreztem magam. Később elhagytam a versjegyzetelős papírocskámat, úgyhogy ismét visszagyalogolhattam a Batthyányra, pedig azt az utolsó kört már nem igényelte volna a szervezetem. Csodák csodája, nem csak megtaláltam a papíromat (amúgy szent ereklye, mert annak idején az utolsó dublini estén is erre firkáltam a barackpálinka és a kelta alkony kettős varázsa alatt), de a sűrűn felkörmölt sorok annak ellenére tökéletesen olvashatók maradtak, hogy vagy háromnegyed órát áztak egy pocsolyában. Ízelítőül hadd álljon itt egy magányos és gazdátlan sor - nem sikerült köré verset kerítenem, de nem vagyok benne biztos, hogy ez gond... A hársvirágok széttárt combján méz fakad... ha valaki még kételkedett volna abban, hogy a kávé rám tényleg durván tudattágító hatással bír, most gondolja át még egyszer.
Pénteken megállapíthattam, hogy a világ legrémesebb dolga, hogy mindig, mindentől zavarba jövök. Zavarba jövök, ha megdicsérik a nyakláncomat, ha megjegyzést tesznek a járásomra (tény, hogy ha épp jó kedvem van, nyugodtan jelentkezhetnék a Hülye Járások Minisztériumába, olyan össze-vissza emelgetem a tappancsaimat), ha belebotlok emberekbe (és ilyenkor miért az az első gondolatom, hogy ó, milyen kék a szeme... ha egyszer barna, zöld, szürke, akármilyen szemmel ugyanolyan zavarbaejtő volna), ha eszembe jutnak emberek, ha tudom, hogy rám fognak nézni, miközben épp hatszáz felé áll égnek a hajam, ha tényleg rám is néznek ilyenkor, és látom, hogy átsiklik rajtam a tekintetük, ha nem hívnak fel telefonon (sosem hívnak fel telefonon) (senkik sem), ha körleveleket írnak, ha nem tudok őszintén együttérezni a gondjaikkal, pedig látom, milyen óriásiak. És úgy utálok zavarba jönni.
Fenyőfa szeretnék lenni a hegyekben, vagy hatalmas, sudár, ezüst törzsű bükk. Hogy ne legyen más dolgom, csak a napba-szélbe tárni erős karjaim.
