...elvégre ha az ember egyszer látta az Alice in Chainst, különös részrehajlással Jerry Cantrellre, akkor utána már csak jelentéktelen desszerteket szedhet a tányérjára az élet. A főfogás megvolt. És a repetára sajnos szánalmasan kicsi az esély.Igen, az Alice in Chains jó volt, már csak azért is jó volt, hogy még jobban átkozzam a tohonya tetves magyar posványt, hogy az itteni koncertjüket le kellett mondani. Grrr. Ölni tudnék miatta. Hogy esetleg nem csak 50 percet láthattam volna. Persze így is megérte; meghatódva és elérzékenyülve ácsorogtam a ritkás tömegben, a lemenő nap sugara nem hullott a fejemre, mert a színpad beárnyékolt minket, Jerry szalmahaját langy szellők libbentették hegyes nózijára, Mike és Sean tíz évvel ezelőtt tized ilyen jól sem néztek ki (vajon tíz év múlva még tízszer jobban néznek majd ki? De tényleg, érett férfinak sokkal dögösebbek.. és Sean úgy dobolgatott ott a háttérben, mintha ennél könnyebb és megnyugtatóbb délutáni piszmogás a világon nem lenne... pedig feltehetően nem az), és William, a póténekes címe elől én tulajdonképp el is venném a "pót" szócskát. Tökéletes volt. Tö-ké-le-tes.
Az in medias res eposzi eszköze után következzen egy modernebb narratív elem: a flashback . Az egész ugyanis messze nem volt olyan egyszerű, hogy az irodában letettem egy háromnegyed kész aktát, és az ajtó közvetlenül a Nova Rock Kék Színpadára nyílt; előtte még biztosítást kellett kötnöm (unalmas), összenavigálnom az útitárasimmal (unalmasnak mondhatnám, ha közben nem sikerült volna egy teljes epres Magnumot a tenyerembe dörgölni; így inkább szánalmas volt), aztán eljutni a szállásra (vízpart, hőséggel és szúnyoggal), majd át a határon, és be a fesztiválra.
Ami aztán végképp nem volt egyszerű.
Már a szálláson azzal riogattak, hogy a határon három órát kell sorba állni, a határon ezt már úgy tudták, hogy a fesztivál bejáratánál (nem nagy, bár lényegi különbség; a helyszín amúgy valóban rajta lógott a határon, innen volt azon a két oszlopon, ami a Vasfüggönyből megmaradt) van bődületes sor, és valóban - ahogy ráfordultunk volna a bekötő útra, láttuk, hogy már ráfordulni sem lehet. Kis híján az autópálya is visszadugult tőle. A sógorok igazán nem törték össze kezüket-lábukat, hogy a fesztivál látogatóinak a kedvére tegyenek; akik utánunk érkeztek, azoknak a határátkelőnél kellett letenniük a kocsijukat, és onnan besétálni a legelőkön át. És még mi, szerencsések is bő 20-25 percet kutyagolhattunk a bejáratig, útközben sehol egy bódé, hogy vizet vagy sört dönthessen magába a tikkadt vándor, és sehol egy vécé, hogy a parkolóban kényszer-sátorozó jövevények ne egyfolytában a kerítés tövébe csurgassanak. Mert azt tették ám bőven (mégiscsak egy germán fesztivál volt, sörrel és sült kolbásszal).
Odabenn először is szembesültünk az árakkal (és eldöntöttem, hogy nem számolom át, mi mennyibe kerül), aztán pedig azzal, hogy csap, mint olyan, nincsen. Belehallgattunk az Alter Bridge-be, kellemes volt, szerezni kéne olyat.
És aztán színpadra lépett az Alice in Chains.
Később felderítettük a kisebb színpadot is, ettünk hárman három féle hagymás halat, belepislogtunk a Queens of the Stone Age-be, nem volt rossz, és amíg ott ácsorogtunk, csak arról az egy lemezről játszottak, ami nekem is megvan. Az Alice in Chains után nem is volt ingerem az első sorban zúzni, a többiek nem kedvelték a grunge-stonert, úgyhogy idővel visszaballagtunk, és még elkaptuk azt a két Motörhead számot, amit úgy-ahogy felismerek.
A Metallica külön fejezetet érdemelne. Pedig miattuk igazából még az Arénáig sem ballagtam volna el - és nem is tudtam volna, miből maradok ki. Igaz, azt már a hét elején tudtam, hogy Doningtonban lezavarták az egész Master of Puppets albumot, ha már kereken húsz éves, de nem voltam benne biztos, hogy itt is megteszik, vagy hogy amellé fér még valami. Végtére is egy koncert sem tarthat örökké.
De lezavarták, és fért. Igaz, hogy a Sanitarium után, úgy negyed kettő felé nekem le kellett ülnöm a földre, és aludnom húsz percet, hogy újra üzemképes legyek (zsúfolt nap volt, na), és főképp amúgy is azt néztem a kivetítőn, hogy egy ilyen "my friend Rob" (ahogy James bácsi hívta) típusú azték esőistent akármeddig el tudnék bámulni, ahogy guggolva, lábujjhegyen pörög, és közben zúz azon a basszusgitáron, ahogy csak ő tud. Megnyugtatott, hogy nem én vagyok az egyetlen perverz nőszemély a környéken, akinek bejön Trujillo mester.
Majdan James bácsi közölte, hogy most akkor szeretnék felhívni a színpadra egy kedves barátjukat az Alice in Chainsből, és áááááááá és óóóóóó felbandukolt Jerry Cantrell és együtt énekelték el a Nothing Else Matters -t... Halkan szipogtam, és törölgettem a könnyeim. Jerry üres kézzel érkezett, és énekesként vett részt a produkcióban - hé, énekelni is nagyon tud! És olyan kísérőszólamot alkottak az eredeti dallam mellé, hogy a könnyem után a nyálam is kicsordult!
Aztán meginvitálták egy szám erejéig Lemmyt is, és volt tűzijáték, Lars bácsi vicceseket mondott, és mindenki nagyon lelkesen dobált be egy vilégkörüli turnéra elég pengetőt és egyéb ínyencségeket (ahogy azt The Baldy, az Alice in Chains fotósa-mindenese írta kis naplójában ők például gondolkoztak azon, hogy az énekesnek készítenek ki egy kis tálka ételmaradékot, hogy ő is tudjon valamit szórni a népnek, ne érezze már magát olyan egyedül) (bár a Metallicában mindenkinek van mit dobálnia) de engem ez már nem érdekelt. Engem akkor már csak Jerry Cantrell érdekelt, és egy egészen kicsit... na jó, lehet, hogy átütően és mindenek felett... hogy mikor borulhatok már fel végre aludni egyet.
Éjjel kettő volt, mikor a Metallica lement. És negyed öt, mire visszaértünk és ágyba kerültünk.
De nem panaszkodom. Nem is panaszkodhatom.
