Pocsék kedvem van. Egyfolytában pocsék kedvem van. És embermérgezésem. A hétvégére már ölni tudtam volna - ez van, ha az ember négy év otthon dolgozás után állást talál, és vele együtt munkatársakat. Elszoktam én az emberi társaságtól, és most megerőltető. Hiába nagyon aranyosak a kollégák, akkor is megerőltető.Hétvégén nem sikerült sok értelmeset és hasznosat cselekednem, még csak igazán ki sem aludtam magam. De legalább zseniálisat ebédeltem a nővéremnél, aztán este zseniálisat boroztunk és Simply Red koncertet néztünk, ami szintén zseniális volt, majd amikor a kutya összehányta a szőnyeget, nem nekem kellett feltakarítanom (nem, neki nem adtunk bort, ő vízből ivott túl sokat).
Ezen kívül belekötöttem az ajtófélfába is. Az ajtófélfa kivételesen nem kötött vissza, ami jó hír, mert mikor legutóbb úgy döntött, hogy itt az ideje törleszteni, hat hét gipsszel és egy tűződróttal lett gazdagabb a jobb kezem, no meg azóta is eléggé csökkent értékű szegénykém. De ha az ajtófélfa nem is kötött vissza, az ismerőseim azért nem voltak ilyen türelmesek, és mivel nagyjából mindenkinek sikerült csúnyán beszólnom, akivel mostanában találkoztam, azt hiszem, némileg megcsappant amúgy sem túl tágas baráti köröm.
Szóval nem jó karma mostanában találkozni velem, kivéve persze, ha valakinek épp arra van igénye, hogy irgalmatlan bunkó legyek vele, egyenesen az arcába, mindenféle szégyenérzet nélkül.
Aludni akarok, tejszínhabot enni, napsütésben fetrengeni, és nem aggódni semmin épp.
