Bár már alig volt belőle hátra valami, az éjszaka tartogatott még számunkra kellemetlen meglepetéseket: a motel egyik szobájából kiszűrődő nyögések, visongások és harsány, tájszólásos "ne verd már a fejemet a falba bazdmeg" -ektől senki sem tudott aludni. Délben támolyogtunk elő, és a helyi kisközértben szereztünk pofátlanul olcsó kakaóscsigát, fokhagymás kenyérkét, tejet, májkrémet, epres tiramisu szeletet (lehet, hogy bizarrul hangzik, de isteni), és a játszótér füvén heverészve ettük magunkat degeszre. Külön kocsival érkezett egyéb útitársaink összevesztek, Prüntyőke sértetten elvágtatott, majd nyafogva visszakullogott, de végül mind a ketten ottmaradtak a zöld gyepen, míg mi elindultunk Nickelsdorf felé, és többé nem is láttuk őket. Mert inkább hazamentek. Hülyék. Egy ilyen fesztivál utolsó napjáról hazamenni. Teljesen hülyék.Téli túrabakancsban, a világ legmocskosabb farmerében, bikinifelsőben, külső körülményként pedig perzselő déli napsütésben vonultunk be a Nova Rock területére. Csap persze a létesítmény területén sehol, azaz nem egészen sehol, mert egy tűzcsap/slag jellegű valami volt a kerítés tövében, amit azonban aznap délután már elfoglaltak a derék biztonságiak, és vidáman lelocsoltak vele bárkit, aki a közelbe ment. Mi igyekeztünk a víziparádé szélén benedvesíteni a hajunkat, mert ugyan abban a baromi hőségben jól esett a víz, de mondjuk nem úgy, hogy a bakancsomban is bokáig ér.
Viszont a tűzcsaptól pár lépésre a világ legaranyosabb tetoválás-matricáját osztogatták. Fekete, ülő kutyust ábrázolt, egyszerű volt felkenni, és a pult mellett álló, döbbenetesen jóképű fiatalember szívesen lefröcskölte vízzel a célterületre szorított matricát, hogy odatapadjon. Engem néha csak úgy az enyhülés kedvéért is nyakon spriccelt, miközben a pult mellett állva beszélgettünk mindenféle futó ismerősökkel (szívesen vettem volna udvarlásnak, akárcsak később a szikáran izmos, kopasz szépember kérdő intését a koktélospultnál, hogy az előírt 4 cent rum helyett döntsön-e jóval többet a poharamba - persze igen, mi az hogy!!! mééééég!!! - de azért minden bikinfelsős lánnyal így voltak... és abban a hőségben kevesen viseltek ennél többet).Előreballagtunk, hogy betekintést nyerjünk a 25 éves Die Krupps koncertezési szokásaiba, kellemes volt, és a forróságra való tekintettel félmeztelenre vetkezett gitáros felsőtestén lelkesen legeltethettük a szemünket - jó, a szemfestékét talán lemostuk volna, de egy germán ipari metáltól mit vár az ember? Majd senki sem festi a szemét, hord bőrnadrágot, vagy zúz izomból? Mindenesetre Jürgenék nagyon jók voltak, ezentúl ha erre járnak, megnézem őket, dacára, hogy amúgy otthon viszonylag kevés Kruppsot hallgatok.
A többiek elindultak valamerre, én maradtam Opethet nézni. Igaz, hogy nem volt olyan jó, mint decemberben a PeCsában, de ezt a fajta gótikus-nordikus sötétséget nem tűző napsütésre és forróságra tervezték. A délről felsötétlő viharfelhők ugyan némi illő színezetet hoztak az összképbe, de igazából senki sem örült volna, ha amúgy gótikusan-nordikusan bőrig ázik egy heves nyári zivatarban. Talán még Akerfeldt mester sem, pedig biztos nagyszerű poénok jutottak volna róla az eszébe.
Opeth után leültem a porba, és alkohol helyett friss kókuszdiót fogyasztottam, jobban is esett a vihar előtti fülledtségben. Mert igazi, nyomasztó, vihar előtti fülledtség volt, épp csak a vihar nem ért el hozzánk (jelentkezzen, aki bánta, utána pedig menjen, álljon ki egy nyári viharba a puszta közepén, ernyő és átöltözési lehetőség nélkül persze), pár csepp ugyan ránk is lehullott, de még az eső széle sem simított meg minket. Az Apocalyptica feltántorgott a színpadra, én másfél szám után elindultam az ellenkező irányba - no nem azért, mert annyira rosszak lettek volna, de a Piros színpadon nem más készült kidugni a tömpe kis orrocskáját, mint Keith Caputo!!!
Jó, persze ehhez legalább halványan Life of Agony rajongónak kell lenni. Jómagam közepesen halványan az vagyok - imádom a River Runs Red agyleszaggató HC-ját, az Ugly pokoli jó grunge-át, és hát a Soul Searching Sun -on is legalább egy jó szám van, és a tavaly, nyolc év hallgatás után kiadott Broken Valley is kellemes - igaz, a két első lemez után az ember úgy van vele, hogy de hát kellemes lemezt adjon ki valaki más, ezek itten kérem csináljanak agyleszaggatóan pokoli jót! - de voltaképp sosem törtem kezem-lábam azért, hogy végre megnézhessem őket élőben. Sőt, Keith első szólólemezét még csak meg sem vettem.
Szóval elindultam a homokos gödörben elhelyezett Piros színpad felé. Útközben találkoztam a szikár-szép pultosfiúval, aki másfél óra múlva, mikor a következő Jim Beam + kólámra (közben rájöttem, hogy az whiskey volt, nem rum, a rumra később tértem át) ballagtam vissza hozzá, még emlékezett rá, hogy én nem beszélni német. Aztán az alaposan bejegelt üdítővel a kezemben elhevertem a homokra terített forgácson, nem volt valami kényelmes, de szinte már strandélménynek minősült, igaz, strandon nem szoktam fejbevágós koktélokat szopogatni, és nem lépdelnek át felettem időnként zordon Life of Agony rajongók.
Keith láthatóan egy öblös pohár roséval melegített, még akkor is azt szorongatta, mikor kitántorodott a színpadra. Először is, az az ember döbbenetesen pici. Egyszerűen elképesztően. De: mégis hatalmas! Belépésként közölte (miután egy stílusos csuklómozdulattal körbelögybölte a borospohárban a rosét, ivott egy kortyot, majd a mikrofonhoz táncolt), hogy "unfortunately Keith Caputo couldn't make it today, so we are the Stone Temple Pilots" majd belevágtak a Vasoline -ba. Embert én még nem láttam úgy játszani hangszeren, ahogy ő a közönségen játszott - azt csináltuk, amit akart. Akkor tapsoltunk, akkor hallgattunk, akkor énekeltünk, akkor ugráltunk, amikor akarta. Döbbenetes. És közben milyen jól énekelt! A közönség annak ellenére csak tapsolt és tapsolt és ráadésért ordított, hogy tudtuk, ez egy fesztivál, és a főzenekaron kívül más akkor sem adhatna ráadást, ha kis ufók potyognának az égből. A gitáros zavartan még belemotyogta a mikrofonba, hogy játszani már nem játszhatnak, de majd dedikálnak, és lehet CDt is kapni - ezt nem kellett volna, mert mindenki úgy belelkesedett, hogy mire én a pulthoz jutottam, már elfogyott a lemez. Így egyrészt nem írathattam alá, másrészt pedig (és ez sokkal jobban zavar) nem hallgathatom.
Mert elballagtam azért a dedikálásra, és Keith kezet fogott velem, bizony. Bár sok értelmeset nem tudtam neki mondani - egyrészt hééé, hát én ám mindig zavarban vagyok! - másrészt mit mond az ember ilyenkor? De meglepett, hogy kék szeme van. De még milyen kék szeme! Valamiért mindig azt hittem, olyan olasz, hát akkor a szeme olyan barna.
Gyrost vacsoráztam, majd ismét búcsút intettem társaimnak, és előretolakodtam megtekinteni Maynard James Keenant és kedves főegyüttesét, a Toolt.A Tool egyfelől tökéletes volt; profin, mégis érzéssel játszották el a számaikat. Másfelől viszont még soha egyetlen egy olyan koncerten nem voltam, ahol az együttesnek ennyire nem volt kapcsolata a közönséggel. Először is, a színpad két oldalán lévő baromi nagy kivetítőkön végig az adott számhoz készített videoklipek mentek (ennyit arról, hogy úgy improvizálnának, hogy ne centire fejezzék be a számokat - vagy valaki még ezt is külön tekergette nekik?). Más együtteseknél is volt vetítés - de a színpad hátterén, hogy kétoldalt azért csak szemmel tarthassuk a zenészeket, elvégre nem állhat mindenki az első sorban, és nem nőhet mindenki két méteresre, hogy mindent lásson. Toolék persze nem, ők azért fölötte állnak ilyen kicsinyes világi hívságoknak, mint közönség, ugyan, piha. Másodszorra az is fura volt, hogy az énekes fenn állt a dobos mellett, és leginkább a színpad oldala felé fordulva produkálta magát. Szinte ki sem nézett a kedvéért egybegyűltekre.
Ezzel együtt nem volt rossz; sőt, ezzel együtt jó volt, épp csak... egy Keith Caputo koncert után gusztustalanul köldökbámuló. Leülök otthon egy koncertfelvétellel, ugyanezt kapom. Vagy még többet is látok, és nem fájdul meg a végére a lábam.
Újabb caipirinha után úgy döntöttünk, hogy megvárjuk Axl Rose-t, feltéve, hogy nem késik sokat. És lássatok csodát: 23:45-re voltak kiírva, és Axl 23:46-kor már a színpadon is volt!
Nem, nem fogok fanyalogni. Nem nagyon. Amikor Axl épp színpadon volt, akkor szinte megint kamasznak éreztem magam, és úgy zúzták el a régi nagy slágereket, mintha nem telt volna el 14 hosszú év. Épp csak Axl kevesebbet volt színpadon, mint valahol a fene se tudja hol, alighanem az oxigénpalackja meghitt társaságában, vagy átöltözni. A zenészei ezzel nem nagyon tudtak mit kezdeni, kínukban elgitározták a Don't Cry énektémáját, amiért mérges voltam, mert azt a számot szeretem, és azért sikerült alaposan meggyalázniuk. Aztán prüntyögtek ők mást is, először csak néztünk, hogy mi ez, ezt ismerem, aztán egyszerre sikoltottunk fel, hogy "Shakira!!! Nem, nem, Christina Aguilera!!! és azért egy G N'R koncerten akkor se játsszanak fenékrázós latin popszemetet, ha Axl-nek épp a tüdejére húzódott az elmebaj.
Nagyjából ekkor meg is untuk, és el is mentünk haza. Kifelé menet még hallottuk, hogy Axl felinvitálta Sebastian Bach-t a színpadra, hogy együtt nyomják el a My Michelle -t, és a kocsihoz érvén még a kedvenc Nighttrain -emet is felénk sodorta a langy esti szellő (vagy a Mr Brownstone volt az? nem is tudom), de már nem hatott meg.
És így ért véget a harmadik nap, és lassan visszaérkezünk a jelenbe.
