Keresztben nyeltem le a ginseng kapszulát. Azt hittem, nyelés közben automatikusan irányba állnak az ilyen izék. De nem. Gyűlölöm.És a tetejébe még az Alice in Chains koncert is elmaradt. Milyen szerencse, hogy nem vettem előre jegyet. Legalább nem kell utólag visszaváltanom. De azért csalódás, nem is kicsi, annyira örültem, hogy leborulhatok Cantrell mester lába előtt, és imádhatom, amiért annyi és olyan jó lemezt készített! Seattle, Alice in Chains, Would és 1993 nélkül az én életem valaki másé lenne, nem az enyém, úgyhogy ah, jaj, és óhjaj. De aztán a tetejébe a mester megírta a Degradation Trip című örökbecsűt, ami olyan mérhetetlenül sötét és sűrű, hogy valójában kis, kocka alakú fekete lyukak potyognak ki a hangfalakból, és szippantják magukba a hallgatót; szóval ha már megírta A lemezt, és új (ha nem is szívből vidám) értelmet adott az "odaát" kifejezésnek, akkor megérdemli, hogy fizető közönségként hódoljak előtte. Csak egyszer tolja már végre tényleg ide azt a mély gondoktól barázdált arcát, a hegyes nózijával egyetemben.
Tudom, tudom, inkább örüljek annak, hogy jön a Sisters (of Mercy), csak egyrészt ugye hiszem, ha láttam, másrészt híresen a világ legrosszabb koncertzenekara, harmadrészt őket egyszer egy picit már majdnem láttam is (miközben egykedvűen jókedvű angol rocksztárocskát bébiszitteltem) (az se tegnap volt, de nem is tegnapelőtt), negyedrészt Eldritch papa hiába éjféli esőben zokogó, gót alapistenség, mégis Cantrell mester készítette a világ a leghátborzongatóbban nyomasztó, szomorú, és fekete lemezét.
De hogy valami jót is mondjak: a bébi megjelent, novellám benne kettő (és mivel látványosan nem én vagyok möszjő Rönyié, a magyar belezős fantasy nagymestere, például se szakállam, se tőrös sétapálcám... ennyiből még a polgári nevem is kiderül, ha valaki eddig nem tudta volna), egyik sem rövid, ellenben mindkettő igencsak hosszú, és hogy kinek mennyire tetszik, azt saját ízlés, és gondos átolvasás alapján lehet eldönteni.Az egyikben vannak kelta tündér-istenségek. A másik pedig jobb. A Másiknak súlyos köze van ehhez a közhelyesen new age világfához is (és következésképp az én kis kelta verstündéremhez is) (akivel kapcsolatban másfél év alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy igenis személyes sértésnek veszem a sorstól) (hogy álmosan, szakadtan, megázva, szanaszét álló hajjal találkoztam vele) (és hogy egyáltalán találkoztam vele), de igazából az Egyik jóval világfább és keltább. Akkor is, ha írás közben/helyett/mellett nem olvastam világfa-szakirodalmat, nordikus vízihullákat rajzoltam, nem közhelyes ezotériát, és eszembe sem jutott, hogy lágy kelta akusztikuskákat hallgassak. Sőt, semmi sem jutott eszembe, ha jól emlékszem. Azért is lett olyan kicsit össze-vissza-következetlen a lelkem.
Izé, novellám.
Ó, és tegnap végre összemaszatoltam pár újabb versmellékletre valót. Végre. Már csak egy volt tartalékban, az pedig nem illett sehova sem (ha valaki eddig nem értette volna... a nyuszibélyegzővel ellátott művek jelen sorok szerzőjének szellemi szülöttei, a külföldi szerzőktől, fordító megjelölése nélkül felpakolt versikéket én ferdítettem magyarra, és ezen változatuk az én szellemi termékemet képezi, a többit pedig értelemszerűen a kép tetején feltüntetett szerző szerezte, és a kép alján feltüntetett fordító fordította). Igaz, az újak többségét első körben egyszer már elvetettem, mert 1) nem mutatnak a spirituális fejlődés újabb szintjei felé, bármit jelentsen is ez 2) túl hosszúak 3) túl szélesek 4) kövérítenek 5) öregítenek 6) nincs bennük nano-zano és liposzóma (bocs, nem, az a régi arckrémem), és most inkább keresnem és fordítanom kellene még újabbakat, hátha 1) a spirituális fejlődés újabb szintjei felé mutatnak 2) rövidek 3) keskenyek 4) nem sápasztanak 5) mennek a szemem színéhez 6) kiemelik azt a szép karcsú derekamat (bocs, nem, az az új blúzom). Szóval megyek, kerítek magamnak Ted Hughes-t, Maureen Tolman Flannery-t, sőt, még Norman MacCaig-et is.
És esetleg út közben valami reggelit is, mert azzal ma még nem találkoztam. És ha már arra járok, egy tejeskávé sem jönne rosszul.
